Alien-kvadrológia, Halálhajó, Lost in Space, Napfény. Mindazon űrben játszódó filmek, melyek típusjellemzői megtalálhatóak ebben a kicsit félreértett filmben. A négy film közül, melyből látványra is merítettek, egyedül az Alien-franchise aratott osztatlan nemzetközi sikert (anyagilag), A Halálhajó borzongatóan remekül frusztrálta a nézőt és vette el a kedvünket a bármikori űrutazástól, a Lost in Space a Titanic után bemutatva eleve sikerre ítéltetett, hisz a nézők szomjaztak valami másra a sok jeges romantika után. A napfény esete kicsit kettős, hiszen míg moziban épphogy 32 millió dollárt szedett össze, azaz vált nullszaldóssá, addig dvd-megjelenés tekintetében az egyik legkeresetebb űrhajós sci-fi volt, mindezt hibátlan képek egész sorával kombinálva.

A Pandorum merít mindből, de csavar is rajta egyet, azonban a tény, hogy a 40 milliós költségvetés ellenére nem tart 20 milliónál sem (első bemutató szeptember), arról árulkodik, valami hiba csúszott a gépezetbe. Pedig aki megtekintette az előzetest, az joggal reménykedett abban, hogy ismét egy kiemelkedő paranoid sci-fit láthat, amely nem nélkülözi a rettegést sem.

Adva van az Elysium nevű telepes-hajó, mely elindult benépesíteni a Tanis nevű bolygót, az egyetlent, amelyet a túlnépesedett Föld "pótlására" találtak. Az utazás közben azonban érkezik a hír, az anyabolygó megsemmisült, a hajó az egyetlen bizonyítéka és hírmondója az emberi civilizációnak, az egész élővilágnak.

Az irányítást szakaszokra bontva osztották meg, és mikor a rendszer ébreszti Bower tizedest (Ben Foster), szembesül a ténnyel, valami gond lehet a hajón. A felettese, Payton hadnagy (Dennis Quaid) is felébred a hibernálásból, azonban a mellékhatásoknak köszönhetően egyikük emlékezete sem kifogástalan. Elzárva mindentől arra az elhatározásra jutnak, meg kell javítani a reaktort, különben az egész hajó megsemmisül. Bower indul a kalandosabb úton, ahol találkozik néhány túlélővel (pár kezdeti probléma után szövetségre lépnek a túlélés érdekében), ráébred, valami gonosz és állatias lények serege vadászik rájuk. Cél a hajó áramellátásának helyreállítása, valamint rájönni, hol vannak és mi történt velük. Eközben Payton hadnagy is beleütközik néhány problémába, de a legnagyobb mind közül Gallo tizedes (Cam Gigandet). Kettejük viszonyát a Pandorum nevű űrbetegség jeleinek egymáson való vadászása jellemzi, a végkimenetel azonban nem a szokványos.

A filmet a kevésbé ismert Christian Alvart (Antitest, Case 39) rendezte, mégpedig Travis Milloy gyenge lábakon álló forgatókönyvéből. Az alapvetés zseniális, mit tenne az ember, h amár semmi morális kötelék nem fűzi a társaihoz. A történetvezetés lineáris, minimális visszatekintést kapunk, de az is Bower és Payton emlékezetének visszanyerésére szolgálnak. A képi megvalósítás hihetetlenül elviselhetetlen olykor, a gyilkos lények mozgásának gyermeteg felgyorsítása egyenesen a szánalmas kategóriába tartozik. Egy ilyen moziba szánt, ekkora költségvetésű film alkotói miért érezték szükségesnek ezt a fajta dinamikusságot?

A bevezetőben felsorolt filmek (az Alien kivételével) mind az űr magányában jelentkező pszichés elváltozásokkal foglalkozik, eltérő hitelességgel. A társadalmi kötődést és a csoporthoz tartozás helyett valami gonosz és ártalmas dolog létezésében való vakhit lesz úrrá az áldozatokon, akik gyilkos dühüket a legénységen élik ki. Ezen a téren nincs is nagy eltérés a Pandorum és az általa megidézett filmek közt. Ami szembeötlő, hogy Danny Boyle a Napfény esetében hibátlan látványvilággal támasztotta alá a nem szokványos történetet, addig a Pandorum esetében nem volt konzekvens döntés arról, mit és hogyan akarnak megvalósítani. A képi világ sok helyen "dadog", főleg a folyosókon való menekülések közepette (itt a legszembeötlőbb a gyermeteg gyorsítgatás). A hajószerkezetet mind jobban megismerve elképzelhetetlen, hogy ennyi vizuális fantázia lenne csak az alkotókban.

A szereplők hozzák, ami a filmben és karaktereikben rejlik. Dennis Quaid lassan visszatornázza magát Hollywoodba, hisz 2008-ban a méltán dícsért Nyolc tanú után tavaly szerepelhetett a kissé mellészálló, de sikeres G.I.Joe-ban, valamint idén jött ki a Légió (hazai bemutató március 18) című fantasy-je.A másik főszerepet az a Ben Foster kapta, aki filmjeiben mindig a kicsit megszállott mellékszereplőt formálta meg (30 nap éjszaka, Börtönvonat Yumába). Jelen esetben talán a film legjobb alakítása az övé, de így sem kaphat többet egy erős négyes alánál. Cam Gigandet már más tészta, ő egyre erősebben dörömböl Hollywood szélesvásznú ajtaján, az Alkonyat mellékszerep után jött egy felsőtest-fitogtató film, a Sose hátrálj meg (küzdősport-fanoknak ajánlott), valamint egy másik horror 2009-ből, A túlvilág szülötte. A romantika sem maradhatott ki a filmből, igaz, a végére sikerült hagyni, a női vonalat egyedüliként Antje Traue biztosítja, aki ezen szerepével próbált meg az Álomgyárba bejutni. A mellei kétségtelenül átjöttek a vásznon, de színészi kvalitásainak fitogtatására nem ezen alkotás lesz a hivatkozás.

Egy élvezetes, de helyenként gyermeteg hibákat elkövető alkotással van dolgunk, ami egy irgalmatlan magas labdát adott a trailerével, de amivel az alkotók csak nyomokban tudtak mit kezdeni.