Prolihisztor

A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.

Mégsem kell lemondanunk a szerzői filmek csendes gyönyöréről, kevés alkotó ugyan, de még mindig úgy használják fel a filmet, ahogy azt talán a kezdetektől kevesen. Ugyan történetet mesélnek, de nem az unásig ismételt folyamatok bemutatásával, egész egyszerűen ábrázolják a nézőknek. Mind képi, mind színészi játékkal. Nem kell ahhoz kimondani senkinek a fájdalmát, hogy tudatában legyünk szenvedésének. Erre való a drámai színészi játék. Nem kell folyamatosan feliratokkal jelezni, hol zajlik a cselekmény és mikor, arra való a táj bemutatása Csak ezen fogások mind jobban kikopnak a nagyipari, pénzhajhászó módszerek mellett. Arról nem beszélve, sztárok nélkül is létezhet jó film, sőt, sokszor az ő hiányuk vezet az élményhez magához.

Ma 3 dimenziós filmet készíteni lassan az elavárás kategóriájába esik, főleg, ha valaki kiemelkedő bevételekben reménykedik. Elég csak megemlíteni az általunk is górcső alá vett filmek listáját (A titánok harca; Alice Csodaországban; Avatar; Toy Story 3; Sammy nagy kalandja - A titkos átjáró, A kaptár-Túlvilág). Ezen filmek egytől egyig már a technológia fejlődés eredményeképp láthatóak a mozikban, a kitágult érzékeinkre ugyan nem új módszerrel, de annak eddigi leghatásosabb módján csapnak le. Emellett pedig komoly anyagi pluszt jelent, hogy a normál jegyárnál másfélszer-kétszer több kérhető el ezekért a vetítésekért.

Attól ugyan még messze vagyunk, hogy a magyar filmszakma is elkezdje ontani magából a 3D-filmeket, de egy önjáró vállalkozónak köszönhetően már megízlelhetjük a magyar műhelyek munkáját. Gráner József 3D-fotósból küzdötte fel magát a filmes világba, saját produkciójával pedig új mérföldkőhöz juttatta mind a magyar filmművészetet, mind a dokumentumfilmes szekciót. Olyan egyedülálló próbálkozásról van szó, mely bebizonyítja, százmilliók nélkül is lehet igényes magyar alkotást letenni az asztalra, arról nem beszélve, hogy a tudományos igényű alkotások a plakát szerint ígért módon minden korosztály számára tartogat érdekességeket.

Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.

Akár önéletrajzi ihletésű alkotásról is beszélhetnénk, hiszen a forgatókönyvíró-főszereplő-rendező Amalric saját életében is megtapasztalta már, milyen Európának hátat fordítani, kipróbálni az amerikai álmot, elismertség és nagyság hajszolása egy másik kontinensen.

Az idei év nem csak a forradalmi tavasz és a mindent elsöprő őszi választásról lesz emlékezetes, legalábbis jó pár ezer embernek nem ez lesz a 2010-es év legnagyobb momentuma. A tavasz és a nyár meghatározó eseménye nem a szavazófülkék forradalma, hanem a tiszai árvíz volt, mely több települést magával sodort, mely hónapokig alig apadt, ahol az újjáépítési munkálatok még be sem fejeződtek. Erre most a balatonfelvidéki Kolontár település nevét tanulja egy egész ország, de nem a pozitív hír kategóriában.

Hétfőn dél után pár perccel a már említett településen található vörösiszap-tározó gátfala omlott le, elárasztva a környező településeket is (Devecser, Apácatorna, Kisberzseny, Somlóvásárhely, Tüskevár), mintegy egymillió köbméter vörösiszappal. A kár még felmérhetetlen, a lakók 2 órát kaptak arra, hogy összeszedjék a szükséges holmikat, mert a vörösiszap és annak lúgja, a marónátron tönkretette nemcsak a földeket, de Farkas Béla, a Tatai Környezetvédelmi Zrt. igazgatója szerint valószínűleg az egész élővilág kipusztult a Marcal folyó felső szakaszán. Ez a környezetvédelmi katasztrófa nagyobb léptékű, mint az árvíz, a különbséget az előbbi idézet okán nem is kell leírni.

A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.

Shahrnoush Parsipour írónő hazájában betiltott regénye remek táptalajul szolgál egy, a történelem vérzivataraiban fejlődés terén sok esetben lemaradást mutató ország társadalmi berendezkedésének ábrázolására. A "mutass egy példát, jellemezted az összeset"-elv alapján építkező történetben az iráni történelem díszletként szolgál, sokkal nagyobb teret kap a négy női főszereplő életének alakulása, a vágyott szabadság más és más útját választva járjuk be ezen sorsutakat, melyek elérő eredményei egy irányba mutatnak... de erről később.

A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:

"Sok ember közt vagy a leginkább egyedül" (teljes zene itt)

Az pedig, hogy a zene után a film az a társművészet, mely a leggyorsabban, legérzékletesebben és a legtöbb emberhez juttatja el üzenetét, nem újkeletű dolog. A Hajszával kapcsolatban pedig elmondható, a talán legjobb francia filmes gárda dolgozott az egymástól elidegenedett emberek és párok ábrázolásán, igaz, párkapcsolati ábrázolásban ennyire a nézőket elidegenítő szándékot sem nagyon láttam. Patrice Chéreau rendező a legjobb szerzői filmes szándékok mentén viszi végig a nézőt a tökéletesen romokban lévő emberek saját romjaikon működtetni szándékozott kapcsolatain keresztül, legyen az baráti vagy szeretői viszony.

A tavaszi kétharmados győzelem, az azóta eltelt 100 napos kormányzás és annak értékelése után, kevéssel a várható önkormányzati választási siker előtt ideje megnézni, hogyan is ítélhető meg a miniszterelnök, Orbán Viktor személye. Míg baloldali kormányzás esetén egy hasonló karakterprofilt talán Gyurcsány Ferenc hivatali ideje alatt lett volna ildomos elkészíteni, azonban az utolsó hetek-hónapok eseményei megmutatták, mennyire nem egyemberes a párt, mint ahogy azt választások idején igyekeztek kifele mutatni. A baloldali széthúzással szemben pedig itt van Orbán Viktor, aki kézi irányítással juttatta vissza pártját a kormányzó elitbe, ami egypárti elitként még nagyobb büszkeségükre ad okot (az egypárti jelzőt ugyan pártszövetségre aggatom, a KDNP tényleges szerepvállalása amolyan kirakatpárti, a keresztény-konzervatív eszmék szélsőséges megnyilvánulásának teret biztosítva).

Ahogy azt láthatjuk, a miniszterelnök egészen a választás előtti utolsó parlamenti ülésnapig jobbára csak reflektált az ellenzékre, ezen felszólalásokon kívül pedig nem csak utat mutatott a gazdasági válsággal és az IMF-fel küzdő országok vezetőinek, hanem bizonyított saját szavazótáborának is, erős és biztos politikus képében tetszelegve. A kétharmados felhatalmazás és a helyi választások után pedig elvárható lesz, hogy ne csak kampányturnusokra való felkészülés jegyében politizáljon, hanem akár a történelem nagyon is aktív részesévé is válhat, csak és kizárólag saját erejéből, mert a párt- és kormányszervezet egy személyben őt támogatja, ez pedig még erősebb felhatalmazás a hatalmat gyakorló számára, mint a négyévenként esetenkénti forradalmi szavazás.

Életrajzi filmet készíteni az egyik legnehezebb a filmes szakmában, még ha sok esetben a leghálásabb is, főleg, ha a filmre vinni szándékozott személyek segíteni is tudnak az alkotói folyamatban. Jelen esetben pedig a női szabadság-mozgalmak egyik ikonikus alakja, Waris Dirie szolgáltatja a történeti alapot, személyes élettörténete a felemelkedés és a szabadságvágy példamutató keveréke.

A kecskepásztorból lett szupermodell életútja azonban nem csupán a kitörés lehetőségét és sikerességét mutatja be, annál sajnálatosan sokkal kegyetlenebb apropója van az ő szerepvállalásának, melyet az ENSZ különleges nagyköveteként is folytat. A női körülmetélés, mely nem csak vallási, hanem tradicionális alapon is zajlik az afrikai, ázsiai, s most már a bevándorlásnak köszönhetően európai és amerikai régiókban, talán az egyik legbrutálisabb emberi beavatkozás a szexuális szabadság korlátozásában. Dirie azonos című önéletrajzi könyve alapján készült alkotást nem csak a moziba látogatóknak lenne érdemes megtekinte, társadalomismereti órákon is alkalmazható lenne, mint oktatási segédanyag.

Nagyon kényes téma, mely csak kevés háttéranyaggal szolgál, az aktuálpolitikai megjelenés és a személyes tapasztalatok összességeként szokás meghatározni. Nem tudományos meghatározását próbálom adni a témának, sokkal inkább áttekintését nyújtanám az utóbbi időkben elhangzottaknak. A téma sajnos az utcán hever, a gond viszont az, senki sem vette fel, csak arrébb rugdosta.

Az országgyűlési választások a tavasszal megmutatták, a témának milyen mozgósító ereje van, a Jobbik kampánytémáinak egyik vezető eleméről beszélünk ugyanis. Az azóta eltelt időben mind több megoldási alternatívát igyekezne kínálni a már parlamenti párt, melyek azonban eddig elkerülték még az érdemi vita részét is. Hogy ez mennyiben jó vagy rossz, igyekszem kifejteni a későbbiekben. Először vegyük sorba a mellette szóló tényeket és feltételezéseket, majd pedig vagy ezeknek, vagy a puszta elméletnek a cáfolatát adnám.

Önismétléssel kezdem mostani írásomat, ugyanis számtalanszor szóba hoztam, sosem tesz jót se mozifilmnek, se mozilátogatónak, ha éveket kell egymásra várniuk. Egyrészt az internetes letöltések virágkorában percek alatt a saját számítógépen nézhetjük meg az egyes alkotásokat (ráadásul ingyen), másrészt pedig a rengeteg hírforrásból értesülhetünk az alkotás minőségéről, tetszési indexéről. Most, amikor a tömegpszichózis is erősen ízlésbefolyásoló tényező, pláne rossz a többéves csordaszellemre hallgatni, ha moziműsorok felől érdeklődünk.

A gyűlölet és A bíbor folyók rendezője, Mathieu Kassovitz már rég áttette székhelyét az álmok amerikai világába, a Gothika után pedig egy újabb érdekesnek mondható alkotással állt elő... még 2008-ban. Már a forgalmazási időszakban terjengtek a hírek, stúdiói elégedetlenség, alkotói nézeteltérések, vágott verziók körül. Sajnos a stúdió és a producerek diadalmaskodtak, a moziforgalmazásba már a 90 perces verzió került, amely az eredetileg két és félórás film esetében komoly történeti hiányosságokat feltételez. Arról nem is beszélve, hogy a vágóasztalon kivéreztetett alkotás mondanivaló nélkül csak egy üres, 1-2 ponton szájbarágós utópia-mozivá silányult, bizonyítva, a kevesebb több elve nem minden esetben üdvözítő.