Prolihisztor

Funkcióját vesztve, lényegi munkavégzését egyetlen (ismételhető) szignózási folyamattá degradálta le a Nemzet Miniszterelnöke. Sommásan így is meg lehet fogalmazni Schmitt Pál köztársasági elnök úr hivatalba lépése óta eltelt időt és az ezalatt végzett munkát. Az eddigi legsportosabb államelnökünk személye azonban nem kerülheti el a célzónát, melybe jelöltsége óta került. Elődei is részrehajlóak voltak, azonban megvoltak a saját lehetőségeik és módszerük. Erőteljes, akaratos, tudatos politikát és nemzet-reprezentációt folytattak, ami jelen esetben nem jelenthető ki.

Schmitt Pál jó képet vágva mindenhez írja alá a hozzá kerülő törvényeket, hogy a szavazófülkék forradalma lendületét se veszíthesse. Azonban máris hatalmas problémák merülnek fel pusztán pozícióját illetően. Lázár János, aki most a Fidesz egyszemélyes alakulata, az Alkotmánybíróság feladatkörének, az Alkotmánynak és a jogszabályok tartalmának megváltoztatása után már a köztársasági elnök jogkörein is fogást keres. Hiába, a forradalom elmossa a korábbi rendet, ezt kár is vitatni. A kérdés az, itt Európában mennyire van szükség a forradalmi hevületre... Lehet, sokkal inkább az ésszerű és polgár-barát közigazgatás kialakításával illenék foglalatoskodni, elvégre egy kerékkötőt se találni széles e hazában, nemhogy a parlamenti patkóban, aki hátráltatná a közigazgatás megújítását, az uniós reformokat, a struktúrák europaizálását. Mégsem ezt látjuk.

A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása is elért a magyar mozinézőkhöz. Lars von Trier dán dogmafilmes, a kortárs európai filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja komoly depresszióval küszködött az utóbbi években. Saját részéről a gyógykezelése lezárásának is tekinthetjük az alkotást, melyben démonaival számolt le, mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Azonban elöljáróban meg kell állapítani, se alkotói, se nézői szempontból sem a legszerencsésebb ilyen idegállapotban filmet forgatni, mert a végtermék a szokásosnál és elfogadhatóbbnál is nagyobb mértékben lesz megosztó alkotás, már ha van egyáltalán ennek elfogadható mértéke.

Trier nevét és stílusát az Idióták óta ismeri a publikum széles körben, pedig akkor már majd másfél évtizede az európai filmkészítők élvonalában tanyázott. Ez is jelzi, hogy a fesztiválfilmes múlt milyen érdemi eredményekkel szolgál. Azóta már világhírű a dán direktor, hiszen a Dogville című filmmel és annak szereplőgárdájával betört a filmforgalmazókhoz is: Nicole Kidman, Paul Bettany, Stellan Skarsgard, James Caan és a többiek egy gyengébb színvonalú filmben is vonzzák a nézőket. Azóta pedig Trier minden egyes lépését hangos kommentálással követi a szaksajtó, ezért is volt nagy felháborodás az Antikrisztus bemutatásakor, melynek okairól lentebb.

Számtalan filmalkotás készült már olyan életrajzi alapokra támaszkodva, melyek arról szóltak, mennyire is változik meg az emberek élete egy-egy döntés folytán, milyen mértékben változtatja meg a világ menetét egy-egy esemény vagy találmány. Az információs technológia korában nagyon is kézenfekvő az aktuális héroszok megszületéséről filmet forgatni. Erre pedig keresve sem találni megosztóbb jelenséget a Facebooknál, valamint annak ötletgazdájánál, Mark Zuckerbergnél. Még mielőtt egy betűt is olvasnánk a filmmel kapcsolatban, le kell szögezni, nem teljesen hű életrajzi adaptációt láthatunk, ugyanis Zuckerberg sem járult hozzá a film készítéséhez, valamint az alapot szolgáló könyv, Ben Mezrich 2009-es kötete is csak Zuckerberg barátjának, későbbi beperlőjének, Eduardo Saverinnek konzultánsi segítségével készült.

Felvezetésképp tehát annyi, egy igencsak "megosztó" jelenségről beszélünk, amikor a közösségi hálózat mostani legdominánsabb szereplőjének, a Facebooknak a keletkezés-történetét megörökítő alkotásról beszélünk, de nem szabad elfelejteni, kik is tettek azért, hogy ezen alkotás vászonra kerüljön. Mezrich könyvéből Aaron Sorkin (Az elnök emberei) írt forgatókönyvet, amelyet David Fincher (Harcosok klubja, Benjamin Button) rendező filmesített meg, Jesse Eisenberg (Kalandpark, Zombieland) főszereplésével. Akiknek ennyi nem elég, azok olvassanak tovább, hogy tovább győzködhessem őket, akinek ennyi információ is elég volt, attól egy "lájk" (esetünkben ajánlás) is bőven megteszi.

Az egyetemes filmművészet tendenciáit az utóbbi években az észak-európaiak uralják. Egymást követik Európa azon tájairól érkező sikerfilmek, melyek megihletik a populárisabb és piacképesebb amerikai filmipart. Az Engedj be című gyermekvámpír-drámát már bemutatták az Egyesült Államokban, A tetovált lány remake-jét már forgatják David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló) rendezésében. A nagy sikerű könyvtrilógia, a Millenium második kötetéből készült film most kerül nálunk bemutatásra, a film értékei mellett pedig újabb, maga után fájó űrt hagyó mementót állítanak az idejekorán elhunyt szerző, Stieg Larsson személyének, akinek nem csak életműve, de a tízrészesre tervezett könyvsorozat is csonka marad.

Az első rész, A tetovált lány az utóbbi évek egyik, ha nem a legzseniálisabb krimije volt, mely a mozikba került, nem csoda, hogy a folytatás ilyen gyorsan bekerült a forgalmazásba, immár sztárrá emelve a főszereplőket. A hackerlány szerepében látható Noomi Rapace és az újságírót alakító Michael Nyqvist visszatérnek, s bár a rendező, Niels Arden Oplev helyébe Daniel Alfredson lépett, a színvonalra most sem lehet panasz, mely még mindig az első rész zsenialitásából él, helyzeti előnyét pedig a történet bonyolítására és a karakterek árnyalására fordítja.

A magyar és (kisebb mértékben) a külföldi sajtó jó ideje attól hangos, mit terveznek és mit csinálnak Orbánék a kétharmados többségükkel. A nyári kormányváltás utáni rögtönzött alkotmányozási kedv a populáris módosítást már lefedte (kisebb országgyűlés), e mellé jött még kettős állampolgárság, sőt, sorolhatnánk, de most nem ez a cél. Ahogy Halasi Endre írta a HVG.hu-n, bármi, amit tesznek, se nem jogszabály- se nem alkotmányellenes, egész egyszerűen modellváltás küszöbén vagyunk, a balliberális (bár most már inkább baloldali) nem csak szaksajtó azon kesereg, oda az igazságosság, oda a hatalmi ágak megosztása, oda a jogállamiság is.

Abban adjunk igazat a szerzőnek, teljes felhatalmazással a hátuk mögött (amit nem érdemes tovább kritizálni, magyarázni, kétharmad van és csönd) bármit megtehetnek, alkotmányoznak, hatalmi ágat korlátoznak. A hatalmi ágaknak azonban még van idejük, legalább jelzésszinten reagálni mindarra, ami történik velük, hiszen amíg nem lép hatályba az alkotmánymódosítás, addig a bírák is odaszúrhatnak a sokáig kedvelteknek (itt azért emlékezzünk a megannyi Fidesz számára kedvező és szeretett AB-határozatról). Ezt pedig az egyik emblematikusnak szánt megmozdulás ellen elkövetett civil fellépéssel kapcsolatos bírósági eljárásban megtették, még ha csak közvetve is.

Az ezredfordulón, az Amerikai pite-filmeknek köszönhetően kiszabadult a szellem a filmes palackból. A politikailag korrekt, a verbális humort középpontba helyező filmek helyett beköszöntött az alpári és testnedvekben gazdag vígjátékok sora. Cseppet sem elmarasztalni szándékozom őket, hiszen akkor hazudnék magamnak és az olvasóknak is, mert valljuk be őszintén, az ilyen filmeket (ha titkon is) de mindannyian megnéztük, szakadtunk a röhögéstől, emlékezetes perceket szerezve magunknak, melyek során teljes mértékben ki tudtunk kapcsolódni. Arról nem beszélve, hogy ezek a mindenben turkáló és mindenen csúszkáló filmek elindították a világméretű reality show-hadjáratot is, hiszen ha már a mozikba is beférkőzik az obszcenitás, onnan már csak egy kis ugrás a televíziót is meghódítani, ott is azon saját gyártású sorozatokat, melyben minden önbecsüléstől megfosztva láthatunk civilt és celebet egyaránt.

A tavalyi évben azonban ez a műfaj is nagykorúságát ünnepelhette, egy bizonyos Todd Phillipsnek köszönhetően. A kevésbé ismert színész rendezésre is adta a fejét, a kezdeti tinédzser- és egyetemista vígjátékok (Cool-túra, Sulihuligánok) után levezényelte egy klasszikus tévé-sorozat remake-filmváltozatát (Starsky és Hutch), majd elkövetkezett az a filmje, mellyel a 18 éven felülieknek szánt vígjátékok úttörőjének bizonyult. A Másnaposok a tavalyi év legnagyobb durranása, hiszen Camerontól mindenki csodát várt az Avatarral kapcsolatban, míg Phillipstől csak egy újabb vígjátékot. Ehhez képest a tökéletes buddy movie-t készítette el, ilyen eszement és lehetetlen társaságot ritkán hordott hátán a Föld, s ami még fontosabb, ő is megtalált valami egyetemes őrületet, amelyen keresztül a világ minden mozilátogató lakosához tud szólni: a legénybúcsú és az azt követő másnap, főleg a másnap történéseinek ábrázolása. Ezek után már jöhet bármilyen vígjátékkal, a Másnaposok lesz a mérce, melyhez fel kell nőnie soron következő alkotásának.

Nehéz a dolga az embernek, ha filmet akar ajánlani, mert ugye mindenki a lehető legtöbb emberhez igyekezne szólni, azonban különbözőségünk okán talán ez a legnehezebb: a közös hang megtalálása. Ugyanez igaz a kapcsolatokra is, olyat találni, akivel annak ellenére, hogy különbözőek vagytok, elköteleződjetek egymás iránt, a később kialakuló még komolyabb felvállalásokról nem is szólva. Erre tökéletes terep a randifilm, mely arra hivatott, önfeledt ugyanakkor romantikus szórakozást nyújtson a játékidő alatt, de sokkal inkább az érdeklődés felkeltése és a megismerés öröme a cél, semmint a világmegváltás.

Ebbe a típusú körbe tartozik a címadó film is, mely a párkapcsolatok egyik igen specifikus vállfaját hivatott bemutatni a nézőknek: a távkapcsolatot. Nekünk itthon "csak" pár száz kilométeres távolságaink vannak zömében hétvégi találkozással, de Amerikában több ezer kilométerről is szó van, vagy mint ahogy jelen esetben, a kontinens két partja. Ez már az a távolság, amelyet csak repülővel érdemes áthidalni, de annak magas költségei miatt ez inkább az ünnepekre korlátozódik, olykor hónapokig gátat vetve a tényleges öleléseknek és csókoknak.

Saját korábbi cikkeim pesszimista felhangjait foghatom marokra, vághatom a kukába... Hogy miért? Mert ott tartunk, ami nem tetszik a kormánypártnak (lassan pártparlamentnek, annyira észrevétlen az ellenzék), azt a kétharmados többségükkel meg is változtatják. Pár hete még csak aggódtam a 9 éves kinevezésekkel kapcsolatban, kicsit később latolgattam az addigi Viktor-kép teljesítményi besorolását és a majdani kimeneteleket, az önkormányzati söprés után pedig most már nem csak narancsba borult az ország, a NENYI-vel helyettesíthető az Alkotmány, lévén előbbi a forradalmi akarat eredménye (bár jómagam nem tudom felidézni se kampánytémának a NENYI-t, se a szavazólapon nem láttam), másrészt utóbbit csak a kommunista hatalom-átmentő hazaárulók tákolták össze, látszatdemokrácia-építő kisokost böngészve. Ennek azonban vége.

Demokráciánk 20 éves korára érett meg arra, hogy a rendszerváltó fiatalságot az őt (szerintük) megillető teljhatalommal felruházza. Úgy megy a dolog, hogy amit elképzelnek, azt megvalósíthatják. Példák sorolása minden kedves érdeklődőnél egy-két perces ötletelés után meglenne, az talán fontosabb, hogy vajon mi a határa a személyes nagyravágyásnak és a korlátlan képzelet megvalósítási szándékának? Szimpla találgatások helyett támpontokat keresve ötletelnék.

Nem csak a filmek terén figyelhető meg fejlődés, változás, ugyanez igaz egy alkotói életpályára is. Nem kell bemutatni azt a személyt, akire ez a mondat vonatkozott: Zac Efronról van szó. A Disney-istálló egyik szupersztárja már kilépett az anyavállalat keretei közül, egy hihetetlenül sikeres tini musical-trilógia főszereplőjeként nem csak televízióból, mozivászonról vagy az üzletek polcain roskadozó termékekről köszön vissza. A popkultúra részévé váló fiatalember azonban szemmel láthatóan ki akar lépni a szépfiú léc-egyszerű karakteréből, a High School Musical óta készült három filmje legalábbis erre enged következtetni.

A táncos-énekes szerepek hátrahagyása után a kosarazás kopott ki nehezebben színészi repertoárjából, a Matthew Perry-vel közös társ-főszerepe a Megint 17-ben még a tinisztárság rémével fenyegetett (legsikeresebb filmje HSM óta); egy kis kamaradráma, a Me and Orson Welles ugyan egyik legnagyobb színészi sikerét, de a legnagyobb anyagi bukását hozta magával, míg mostani filmje olyan átlagos, mind színészileg, mind a film minőségét tekintve, a siker is csak dvd-bevételekkel lesz meg, de bizton állítható, emberünk (lévén már a 23-at is betöltötte) egyre magabiztosabban lépked színészi képességeit fejlesztve, bár az izmokat még mindig nem lehet elhanyagolni.

Hollywood nagy átlagban ötletválságtól szenved, amit a technikai fejlődés révén elérhető legújabb műfajjal igyekeznek kiküszöbölni. Ez a nemrégiben újra felfedezett, de most már megfelelő technikai háttérrel megerősíthető műfaj a képregény-feldolgozás. Ami a mostanság divatos könyvadaptációk mellett eme stílusirány mellett szól, az a sokmilliós rajongótábor, mely a könyvek-füzetek megszállottjává vált. A modern effektek korában pedig már arra sincs szükség, hogy tetőtől talpig beöltöztessék és kimaszkírozzák a színészeket, elég a motion capture, vagyis teleaggatni a színészt minden jóval, majd utólag szorgos számítógépek és tehetséges használóik a kívánt mértékben alakítják a színész külsejét.

Jelen esetben olyan nagymértékű változtatásra nem kell gondolni, mint a Hulk-filmek esetében, Jonah Hex figurájának egyetlen kis módosításra volt szüksége, arcának sérülését minél hitelesebben kellett bemutatni. Ez a fajta maszkírozás pedig A sötét lovag Kétarc-figurája óta nem jelent különösebb akadályt. Az már nagyobb probléma, hogy a jogokat birtokló DC-kiadó jobbára csak a Batman-franchise-zal tud sikereket elérni, egyéb figurái rendre buknak a kasszáknál, a Superman visszatér hatalmas költségvetése ellenére csak dvd-n termelt profitot, a Vesztesek bosszúja anyagi bukás, annak ellenére, hogy kis költségvetése ellenére is stílusos alkotás vált belőle. Ilyen előjelek után kapta meg Jonah Hex figurája az egész estés filmváltozat lehetőségét, mely több helyütt is megosztja a nézőket.