Prolihisztor

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.

Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.

Erre a hiátusra csak ráerősít Gabriel Garcia Marquez munkásságának adaptálása. Az 1982-ben Nobel-díjjal jutalmazott, ma is élő szerző 1994-es, azonos című regényét vitték filmre, mégpedig hazája iparosai. Ez azért fontos különbség, mert 2007-ben a Szerelem a kolera idején című kötete került amerikai kezekbe, az a filmalkotás is érdmei ugyan, de messze elmarad ettől az adaptációtól.

Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.

A képregény-adaptációk most már télen-nyáron uralják a filmes piacot. Nincs szezon, melyet megúsznánk grafikus novellák feldolgozása nélkül, többségük pedig a szuperhősös kaegóriából kerül ki. Azonban ne felejtsük el, számtalan olyan képregény is megjelenik (már kis hazánkban is), amely vagy szatirikus volta miatt jelent kuriózumot (ld. Scott Pilgrim), vagy pedig emberi történetek képes elmesélésével érdemli ki figyelmünket (Persepolis). Vannak azonban olyanok, amelyek nem szokványos megközelítésük miatt kerülnek a figyelem középpontjába: a szuperhős-életérzést kifigurázó Kick-Ass után most a Red című képregény kapott egészestés filmes adaptációt.

Jelen esetben azonban kis stílusváltás is lezajlott, a kötetek magyarázatot kereső és leszámolásról leszámolásra haladó ex-ügynökének véres története helyett egy nyomokban akciójeleneteket tartalmazó, egyébként a szituáció komikus felhangjait előtérbe helyező filmet kapunk, mely nem méltatlan az alapot szolgáltató képregényhez, csak más megközelítésben tálalja a történetet, mintegy pár korhatár-kategóriával lentebb kerülve - közelebb a nagyközönséghez.

A második Orbán-kormány eddig dinamikusan halad a saját szája íze szerinti, kétharmados többségük által biztosított megvalósíthatósági úton. Két nagy port kavaró törvénytervezet van az asztalokon: az egyik a médiatörvény, mellyel kapcsolatban a nyomtatott és az elektronikus sajtó képviselői megindították tiltakozási kampányukat; a másik pedig a közoktatás és a felsőoktatás tervezett reformintézkedéseinek jogszabály-gyűjteménye. Az első kérdéskör (természeténél fogva) hatalmas vitát generált, már a közösségi oldalakon is tiltakoznak a felhasználók, saját profiljuk önkéntes elsötétítésével. Az oktatásban tervezett változtatási szándékok inkább a felsőoktatásban váltottak ki zúgolódást, a közoktatási rendszer tagja és leendő érintettjei csendesebben fejezték ki nemtetszésüket.

Első körben meg kell jegyezni, mi a mai oktatási rendszerünk legnagyobb problémája: nincs külön felső- és közoktatás. A felsőfokú képzési rendszer tömegessé tételével (a minőség leromlása után meg főleg) már csak egy harmadik lépcsőfokról beszélhetünk a közoktatás rendszerében. A magyar oktatási és munkaerőpiac arányait súlyosan torzítja a diplomások túlképzése, miközben az igazi termelést végző szakmunkások, szakmai érettségizettek száma egyre kisebb. Ez a fajta torzulás pedig csak újratermeli a gondokat: a felsőoktatásban végzők legalább 4 évvel később lépnek be a munkaerőpiacra, már ha be tudnak lépni, legalábbis végzettségük alapján. A pályaelhagyó diplomások kérdése pedig napi téma kis hazánkban, a már említett túlképzés folytán valóságos csoda lenne, ha el tudna mindenki helyezkedni legalább részben a szakmájához köthető munkakörben.

Komoly szakmai vereség lenne a magyar filmeseknek, ha a jövőre tervezett Filmszemle elmaradna. Ugyan nem bír akkora presztízzsel, mint azt szeretnék, de honi viszonylatban számottevő megmérettetésnek bizonyult eddig is. Arról nem beszélve, sok filmet itt lehet csak látni, forgalmazásba nem kerül, jobb esetben dvd-n megjelenik majd, bár ez sem mindnél igaz. A széles spektrumú szemle elmaradása azonban nem csak űrt hagyna maga után, a filmfinanszírozás nívós eseménye megannyi kérdést is hátrahagyna.

Azért nem filmgyártást írok, mert a szemle sosem azért érdekes, hogy ki milyen filmet csinált, hanem azért, ki hogyan használta fel az állami támogatást (visszatérítendő vagy sem). A szemle az első mérvadó helyszíne a filmek lemeózásának, azonban egyre inkább igaz, közel sem hozzák be a filmek az árukat. Lehet szapulni itt az amerikai filmgyártás dominanciáját, de ott nincs állami támogatás. A stúdiók saját zsebből állják a sokszor több száz milliós költségvetést, vagyis igencsak nagy rizikót vállalnak. Itthon a forgatási költségek nagyrésze adóforintokból megy, a közalapítvány döntései nyomán súlyos százmilliók, milliárdok kerültek már kiutalásra. Hogy mennyire az alapítványi tagok érdekeltségébe tartozó gyártókhoz, arra egy érdekes kis táblázat található az Index.hu-n. A támogatási rendszer hibás, elnagyolt és egyáltalán nem a filmgyártás ösztönzésére irányul. A gyártás az egy dolog, ott bőven lehet számokkal dobálózni, de fogadjuk el, a minőségi filmgyártás nem olcsó mulatság. Ami szomorú, az a forgalmazási visszásságok megléte és kontraszelekciós módja.

Jó dolog az igaz történet: nem kell a sztorival sokat bajlódni, szerencsés esetben sokan ismerik, nincs mit kibontani, mélyíteni, csak ábrázolás az egész. Sokkal több lehetőség jut a karakterek mélyítésére, lévén a játékidő is inkább köréjük szerveződik. Arról nem beszélve, a hétköznapi hősöknek köszönhetően a néző is jobban érzi magát, több esélyt látva saját életében egy hasonló esemény bekövetkeztére, semmint egy James Bond-film esetében.

Tony Scott és a síneken robogó nagy vasszörnyek (ld. vonatok) már szinte bizalmi viszonyba kerültek. Tavaly a Hajsza a föld alatt című filmmel már elkalauzolt minket a metrók világába, ahol a tökéletes rablást hajtaná végre az elítélt bróker (John Travolta), de a lefokozott metróvezető (Denzel Washington) keresztülhúzza számításait. Tavalyról megmaradt neki férfimúzsája, Washington, a helyszín és a műfaj megváltozott. A föld alatt futó sínekről a föld felett futó sínekre helyeződött a hangsúly, egy igaz történetet adaptálva. 2001-ben valóban elszabadult egy tehervonat Amerikában, amit csak két hősies átlagos vasutas tudott csak megállítani, kockáztatva életüket sok tízezer honfitársukért.