Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.

28 évvel később járunk (nem a Danny Boyle-féle nagysikerű horrorfilmek 3. epizódjáról van szó): Kevin Flynn (Jeff Bridges), az ENCOM elnöke egyszer csak eltűnt, hátrahagyva fiát, hőn szeretett cégét és életművét, melyről csak szóbeszédek jártak. Fia, Sam (Garrett Hedlund) éli a cseppet sem szokványos főrészvényes életet, évente egyszer meghackeli az ENCOM rendszerét, hogy bosszantsa a vezetőséget és életben tartsa apja felhasználóbarát emlékét. A szokásos évi akciója után felkeresi a híd alatti konténerházát apja jó barátja, Alan (Tron/Bruce Boxleitner), aki elmondja, rácsipogtak a régi játékteremből, amely már 20 éve bezárt. Sam motorra ül, feltérképezni, mi is történt a teremben. Megtalálja apja munkapultját a pincében, ahol a rendszert futtatva a lézer beszippantja Samet is.

A rácson, ha lassan is, de Sam rájön, apja életben van, a rendszer pedig súlyos gondokkal küzd, apja fő programja, Clu, a tökéletes rendszer megalkotására létrehozott program átvette az uralmat, diktatórikus irányítás mellett azonban szinte megvalósíthatatlan tervet dolgozott ki, mellyel átvenné a hatalmat Flynn igazi világa felett is. Kevin megöregedett, egy nyugdíjas zen gondolkodó meggyőződésével nyugtatja fiát, Sam forrófejűsége és saját tanítványa, Quorra (Olivia Wilde) fellépése miatt szembe kell szállnia az egész általa teremtett rendszerrel. A cél nem más, mint Clu tervének megakadályozása, valamint önmaga és Sam hazajuttatása.

 

Az 1982-es eredetiben is már a rendszer működésével voltak gondok, a programok között tartott játékháború gyilkos módszerei arra ösztönözték Flynnt, hogy rendbe hozza a tervezési hibákat, a tökéletes rendszer megalkotásával kiküszöbölje ezeket a programpusztításokat. Az új rács tervezése során azonban csoda történt, soha nem látott algoritmusok (a rácson program tartalmú lények) jelentek meg, akik magukban hordozták mindazt, ami Flynn szerint újraértelmezi a vallás, a tudomány és az emberi élet fogalmait. Mindezt 1989-ben, eltűnése előtt gondolta, mire újra találkozunk vele, addigra sok minden történt a rácson. Clu szembefordult alkotójával, megölte Tront, diktátorként tervezi egy új világ leigázását, mindezt pedig az állandó rettegéssel, parancskövetéssel támasztja alá, nem elrettenve némi bio-digitális népirtástól sem, ahogy azt megtudjuk az izomorf algoritmusok ellen elkövetett cselekményeiről.

A viszonylag ismeretlen rendező, Joseph Kosinski remek és szórakoztató, emellett elgondolkodtató első filmmel lépett ki a nagyvilág fürkésző szemei elé. Egy mára már kultikus alkotás akciódúsabb és erőteljes ráncfelvarráson átesett folytatását tárja elénk, melyben még mindig Jeff Bridges a főszereplőnk, az igazi mozgatórugó. Alakítása a 28 év alatt sokat változott, az akkori kissé súlytalan és rohangáló figura mára az egyik legmegfontoltabb és motivációban hiányt nem szenvedő, de megviselt teremtő képében egyszerűen zseniális, valahogy nem is tudunk mást elképzelni ebbe a poszthumán apokaliptikus világba. Garrett Hedlund és Olivia Wilde tökéletesen hozza azt, amit várni lehet a fiatal színészektől egy ilyen filmben, olyan pluszt, amely kiemelné őket a fiatal tehetségek sorából, most nem érkezik, de Bridges puszta jelenléte is lopja előlük a teret a kibontakozáshoz. Broce Boxleitner megjelenése nem csak a Tron rajongóinak élmény, a Babylon 5 hazánkban is vetített sorozat követői számára is émény, Sheridan kapitány azonban már igencsak őszes halántékkal dolgozza végig a régimódi programozó nyúlfarknyi szerepeit, de minden rezdülése tökéletes indok arra, miért is kellett beemelni a folytatásba. Michael Sheen Castor szerepében egyenesen zseniális, ahogy a Mátrix Merovingijét vegyíti a Mindörökké Batman Enigmájának őrületével, hiába látszik, milyen összetákolt karakter, ez a fajta karrierista és helyezkedő, hatalommal bíró bohóc üdítően hat ebben a programháborús helyzetben.

 

A látványvilágra panasz nem lehet, az emberek közt játszódó jelenetek többsége 2D-ben zajlik, a nagyobb felbontás és jobb képminőség valamint követhetőség okán, míg a rácson belül szinte csak 3D-vel van dolgunk. Ez a kettősség nem csak szemet gyönyörködtető, de sok helyen idézi meg a Mátrix hangulatát, a torontói látkép pedig a Nolan-féle Batman filmek látványából és hangulatából merít - Sam karaktere mellett. Fiatalon árva lesz, világpiaci céget irányíthat(na), bújkál az emberek elől, mégis mindig valami nagy dobáson jár az agya, amellett, hogy belül készen áll arra, hogy utánajárjon az apjával történteknek. Ez a színes és akciódús ötvözet azonban nem jöhetett volna létre a Tron 1982-es, látványgazdagnak ma már jóindulattal sem nevezhető első rész nélkül, azonban jó látni, hogyan és milyen minőségben sikerült a korszellem számára is elfogadható szintű üzenetet csomagolni a mai látványeffektek közé.

Ahogy sok Mátrix-kritikus jól látta, a Wachowski-testvérek ügyesen vették fel a Tron-ban elejtett, nyitva hagyott fonalat; új Teremtés-történet, melyben már az ember az Isten, ahogy intelligenciával ruházza fel a digitális tartalmat. A programok egymás közti háborúja, a belső ellenállás megléte, a mester és a tanítvány közti háború, a tökéletességre törekvés elvakító megalomániája nagyon jól példázza a 20. század totalitárius diktatúráit, az eszközöket is tökéletesen interpretálva: gladiátor-játékokon szórakoztatják az uniformizálni szándékozott program-tömegeket, a renitens programokból (erőszakkal) toborozva az újabb és újabb játékosokat. Minderre jön még mintegy mázként a világok közti harc, ahogy a kitörni szándékozó teremtettek teret és lehetőséget követelnek alkotóik világában. Ahogy Kevin is fogalmazott, mindez tényleg alapjaiban változtatná meg mindazt, amit a világról gondolunk. Ez a fajta belső szétfeszítő erő, ez a széttartó energia újraértelmezések sorára kényszeríthetné az emberi világot, a programok elvakult tökéletességre törekvése azonban egyet jelentene a bolygó kiirtásával, ahogy azt már ismerhetjük más, de hasonló alapvetéssel induló filmekből (Terminátor-filmek).

 

A zen világkép nem csak Flynn megjelenésében és mondandójában jelenik meg, de harcmodorában is: a kicsit a Jedikre hajazó figurája a végkifejletben hasonló önfeláldozó utat kell hogy bejárjon, mint Neo a Mátrixban (vagy akár maga Jézus is). Másokért áldozatot hozni a legtöbb vallás alaptételei közt megvan, mindezt ebbe a digitalizált, mégis hús-vér világba beemelni, messze áll a mai fogalmaink szerint az eretnek gondolatoktól. A mesterséges intelligencia korának küszöbén igenis el kell gondolkodnunk, hol húzzuk meg a határvonalat. A cyberpunk kultúra, a futurológusok számos végkifejlettel dolgoztak, megannyi utat jártak be előre, hogy legalább a sci-fi irodalom szintjén, de minél több ember felkészüljön az eljövendő időkből. A kérdés az MI megjelenésével és esetleges térhódításával már nem az lesz, mi mennyire függünk a technológiától, hanem a technológia mennyire fog függeni tőlünk. Ha beköszönt egy olyan kor, amelyben már nem az emberek lesznek a bolygó táplálékláncának csúcsán, hanem csak egy alárendelt csoport leszünk, mely megteremtette mindazt, ami elpusztíthatja az egész fajt, akkor késő lesz a hibák kereséséhez.

 

U.i.: Az egyik legötletesebb Disney-kastély értelmezés, mellyel nyit a stúdió valamelyik alkotása, emellett a filmzenéről se feledkezzünk meg, a Daft Punk tökéletesen passzoló, alátámasztó és kiemelő zenét készített, a felcsendülő Sweet Dreams a Eurythmicstől pedig zseniálisan hangulatteremtő.