Prolihisztor

Vagyok olyan furcsa figura (vagyis mostanság a legtrendibb filmzsáner még oldszkúl rajongóinak egyike), hogy számomra a vámpírok ne érzelgősködjenek, ne csillogjanak a napfényben, ha rájuk tör a szomjúság, akkor biza cafatokra kapják az aznapi estebédet jelentő emberfiát (vagy lányát - fő az esélyegyenlőség, ugyebár). Na, A pap nem is ámítja a jónépet, mert itt jófajta és állatias CGI-vámpírok törnének hatalomra, ha a végső megmentő, az egyház ne szállna szembe velük. Isten igéjétől és földi helytartói kiképzésének köszönhetően egypár áldott figura, a papok leverték a vérszívók hadát, rezervátumba is zárták őket, hogy elhozzák a békét azon kevés embernek, akik a modern városállamok high-tech, de posztapok falai közé szorulva tengessék semmilyen életüket. Van azonban egy "félvér", egy pap, akit elragadtak a vámpírok, s akit a királynő az első embervámpírrá tett. Ezen jóember (?) vezényelné le a száműzöttek térhódítását, terveit azonban egy/a renegát pap húzná keresztül, már csak családi érintettség okán is.

Tudom, kicsit zavaros ez az egyveleg, de legyünk őszinték, vérbő fanokon kívül az Alkonyat sem indul jobb esélyekkel az átlagos mozinézőknél, arórl nem beszélve, hogy itt a szépek tehetségesek is... ja, a színészgárdára értettem ezt a félmondatot. A filmre visszatérve, vannak gyengéi, hogyne lennének. A kisebb költségvetés okán a látványvilág nem vetekszik egyik nagyívű műfajtárssal sem, de (remélhetőleg) ez nem is volt célja egyik alkotónak sem. A rendező Scott Charles Stewart és Paul Bettany rövid időn belül már másodjára nyúl a vallásos témához, A légió című angyalos filmjük után most a földi pokolba merülnek el, némi koreai mangás alapokra építve. Azért csak építve, mert az ő interpretációjuk inkább a sci-fi felé viszi a mondanivalót, semmint az egyház- és valláskritikus eredetit interpretálnák.

Őszintén: ha ezt a filmet ennél több vallási mondanivalóval tűzdelik tele, még ennyi sikert sem értek volna el. Ebben a műfajban vagy csinálj művészfilmet ragasztott műfogakkal, vagy azok a vámpírok álljanak neki rendesen vérengzeni (szép magyarság, hej). Bettany és Maggie Q színészi teljesítménye a film egyik ékköve, mellettük az őrült kalaposra hajazó Karl Urban említendő, mindenki mást csak a cast credit során érdemes listázni. A látvány 60 millióhoz képest nem rossz, bár tény, a 3D még mindig felesleges, főleg egy ilyen gyenge képi világ esetében. 

Sokan ostorozni fogják a filmet, de azoknak, akiknek finoman fogalmazva is genitálisan elege van az emocionális gyöngyszemből (igen, ez egy Tvájfájt-fika lett volna), akkor egyszeri megtekintésre tökéletes alkotás: rövid, trash-jellegével szórakoztató - mintha a film+ műsorára tévedtünk volna egy álmatlan éjszakán.

5/10 

A tavalyi év egyik legötletesebb és legeredetibb, stílusfelfrissítő képregényadaptációja, a Kick/Ass után Matthew Vaughn megkapta a felkérést, hogy a 2008-as X-Men: Kezdetek - Wolverine után erőteljesen új irányba terelje a mutáns-világ szélesvásznú terjesztését. Ismerve az X-Men világ gazdagságát, egy új trilógia kezdetére mérget vehetünk, arról nem beszélve, hogy a tehetséges fiatal színészekkel feltöltött stáblista is arra enged következtetni, itt bizony többfilmes szerződések lettek aláírva (szép magyarsággal).

Konfrontálódni fogok viszont a 2000-es évek X-trilógiájának rajongóival, ugyanis szerintem ez a rész sokkal inkább hű a mutáns-világ hangulatához, mint Bryan Singer és Bret Rattner, valamint Gavi Hood filmjei. Ugyan mind mélyítette ennek a világnak a filmes hátterét, azonban míg Singer és Rattner a látványvilágra helyezte a fő hangsúlyt (a jó sztorik mellett), addig Hood elvérzett a stúdió PG-13-as korhatárigénye mellett. Ugyan Vaughn sem ontja a vért, azonban Rozsomák ámokfutásához hasonló arányban hullanak a szereplők, arról nem beszélve, hogy a kubai rakétaválságban megmutatkozó X-csapat tökéletese időzített felbukkanása a képregény keletkezésének idejébe repíti vissza a nézőket is, a képregényes ezüstkorba. A paranoid '50-es, '60-as évek kommunistaüldözős, atomkorszakbeli rettegésére ráerősítő, náci ideológia nélküli Übermenschek tömegeit vízionáló füzetecskék igencsak megérdemelték, hogy felkerüljenek a nyári blockbuster-szezonba. Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Nolan-féle Batman és a Favreau-féle Vasember realizmusa után az emberi egyedfejlődés újabb lépcsőfokát jelentő mutánsok eredettörténete csak ötödik nekifutásra készült el, mégis drámaibb és emberibb, mint elődei.

A film a klasszikus csapat-filmeket idézi: megismerjük a legfontosabb szereplőket (ld. Charles Xavier - James McAvoy és Erik Lensherr - Michael Fassbender), mikro-eredettörténeteket kapunk velük kapcsolatban, majd kettejük találkozása az, amely a történet igazi mozgatórugója lesz. Hiába van itt kiállítva az ellenséges Pokoltűz klub és annak vezetője, Sebastian Shaw (Kevin Bacon), a teljes hidegháborús fegyverarzenál, ahogy azt már a trilógiából tudjuk, a mutánsvilágot két csapatra osztó vezéregyéniségek konfrontáció ellenére is megmaradó barátsága az, mely ezt az egész univerzumot működteti. Hogy mellékesen egy szolid csapatépítésnek, egyéni drámáknak pálfordulásoknak is szemtanúi lehetünk, az már csak az amerikai képregények alapjául szolgáló európai irodalom- és mondavilágból ered. 

Örök probléma az, mennyire legyen hűséges egy adaptáció a képregény történeteihez, vagy új utakat járva a mozi igényeihez és lehetőségeihez igazodva alakítsanak a történeten. A sötét lovag esetében ez az újraértelmezés csak előnyére vált a DC filmes zászlóshajójának, a Marvel esetében pedig a Vasember-filmek járták be ugyanezt a vérfrissített, de stílusában hűségesre szabott zsáner-utat. Az első előzetesek láttán lehetett bőségesen gagyizni a csapat egyenruháját, de a film játékideje alatt a '60-as évek hangulatába már teljesen illeszkedtek: főleg a képességeknek megfelelően igazított uniformisok tették hitelessé a ruhák kinézetét. Ennél már csak a náci háborús bűnösök utáni hajszában jeleskedő Erik, az idealista és tehetős családból származó Charles, az örökké rejtőzködő Raven és a problémás fiatalokként ábrázolt X-csapat egy az egyben illeszkedik a hidegháború leghidegebb pillanatit jelentő kubai rakétaválság nyújtotta színterekhez.

A színészi játék terén két színész az, akik igazán emlékezeteset alakítanak a 132 perces játékidő alatt: Kevin Bacon beteges módon élvezte az egyik leggonoszabb mutáns, Sebastian Shaw szerepét, míg Michael Fassbender a tőle megszokott módon hozta a katarzisokon át formálódó Magneto szerepét. James McAvoy pont olyan kinézetre, ahogy egy ábrándozó és naív egyetemi hallgató a '60-as évek hevületében, míg a csapat tagjai megfelelnek a szerepükre - ki jobban, ki kevésbé érezte magát otthonosan képességekben bővelkedő filmes alteregójának bőrében, mégis egységes képet alkotva igazi csapatként jelennek meg.

A 120 millió dolláros költségvetés könnyen kitermelhető, hiszen csak az Egyesült Államokban a pénteki napon 21 milliós nyitónapot tudhat magáénak, ami a pozitív visszajelzések szaporodtával ki is tarthat jódarabig. A magyar visszajelzések szokás szerint annyira eltérőek, hogy a hazai bevételeket nem is érdemes említeni sem: itthon úgyis csak a Harry Potter és Alkonyat-szintű franchise-ok termelnek, valamint a populáris animációs filmek hoznak érdemi bevételt, minden más elhanyagolható a nemzetközi forgalmazásból érkező filmek esetében. 

8/10 

Tisztára, mint a Csillagok háborúja: elkészült az új trilógia első része, mely igen vegyes fogadtatásban részesült. Jöttek az új szereplők, akik már előzetesen megosztották a nagyérdeműt, azonban teltházas vetítések végtelen sorának köszönhetően csak a hardcore-rajongók szemében lett gyámoltalan és gyatra végeredmény a folytatás, a bevételeket generáló kocanézők akkor és most is jól szórakoztak.

Ilyen előélet mellett egy Karib-tengeri kalózkaland leforgatása egyéb érdekes változásokon is keresztül ment. Az első trilógia szerelmespárjának áhított elhagyása nem sok rajongó szívét facsarta meg, Jack Sparrow szerepében Johnny Depp visszatérése a siker kulcsa volt a franchise tekintetében. Emellett új rendező került a székbe: Gore Verbinski 3 film után inkább az egyik legjobb felnőtteknek kikacsontó animációs filmet hozta össze (Rango), míg az új direktor eddig inkább a romantikus filmek és a musicalek világában menetelő (s olykor megbotló) Rob Marshall (Chicago, Egy gésa emlékiratai - Kilenc) lett. Arról nem is beszélve, hogy a több százmilliós költségvetést igen határozottan leszabályozták a Disney-nél: Marshall már "csak" 200 millió zöldhasút szórhatott a kamera objektívje elé; igen, Jerry Bruckheimer producer kezére csaptak, mikor pénzszórásra adta volna a fejét. Imígyen született meg a legújabb, szám szerint a negyedik Sparrow-kaland, mely cseppet sem ismeretlen vizeken zajlik, sokkal inkább újraértelmezett keretek közepette.

Good old-fashioned Sparrow kapitányunk (Johnny Depp) Londonban tartózkodik: míg az igazi épp elsőtisztet szöktetne, nem mellesleg hajóhoz is szeretne jutni, valamint egy hercegi megbizatás alól igyekszik kibújni, addig egy ál-Sparrow legénységet toboroz, hogy kihajózzon. A logisztikai problémák az igazi Jack foglyul ejtésével oldódik meg, s mint kiderül, az imposztor nem más, mint Jack egyszer már elhagyott szerelme, Angelica (Penélope Cruz). Kettejük szerelmi cívódása azonban majdhogynem háttérbe szorul, mikor két tűz közé kerülnek: Angelica apját, Feketeszakáll kapitányt (Ian McShane) üldözőbe veszi Sparrow régi hajóskapitány kollégája, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush). Hogy mi minden történik még? Fehérfog-öböl, egy szirén foglyul ejtése, az Ifjúság forrásának felkutatása.

Kezdjük is a tanulságok levonásával: az előző trilógia záró két részének felülvizsgálata után (és a megkurtított büdzsé okán) jóval kevesebb akciót élvezhet a mezei rajongó. Ez alapesetben nem probléma, mert Sparrow kapitány bőségesen kárpótol minket a szövegkönyv gazdagságának köszönhetően. A kényelmetlen és erőtlen Knightley-Bloom szerelmi szál kiiktatásával egy sokkal szimbolikusabb érzelmi helyzetet teremtettek: a pap és a szirén kapcsolatának fejlődése már-már tabudöntögetés lenne, ha nem egy Disney-film keretei közt valósult volna meg. A szereplőkre igazán nem is érdemes szót vesztegetni, mindenki hozta azt, amit a karakter megkövetelt tőle, ezen a téren sok újdonságot nem tudtak hozni az alkotók.

Akkor térjünk is ki a 3D-re, annak is a gyári változatára. Van ugye egy konvertált típus, amikor ügyes és drága szoftverek még ügyesebb és drágább gépeken 3D-sítik a hagyományos filmkockákat. Ilyen volt A titánok harca is (fájt is szemnek és léleknek egyaránt), valamint van a klasszikus 3D, amit már évtizedek óta tolnak. 2009 év végén azonban jött egy ember, aki leszállította közénk az ő 3D-technikáját: James Cameron az Avatárral újraértelmezte a 3D-látványt, technológiai újítását azóta jó pár filmben láthattuk már (pl. Kaptár 4). Marshall csapata nem csak jól használta a technikát, hanem spórolósan is: mivel nem is volt annyira grandiózus jelenet, mint a második és harmadik rész esetében, a 3D itt sokkal inkább árnyaló, térérzést keltő tényező volt, semmint parasztvakító pénzeső filmkockák mögé bújtatva. Persze, sokan kifogásolni fogják azt, hogy nem tapasztalta azt az észbontó térhatást, mint egy-két korábbi 3D-film esetében, nekik üzenném: a 3D nem attól térhatású, hogy az arcunkba hajigálnának mindent, sőt! A lényeg éppenséggel a tér mélységének érzékeltetése, a körüljárható karakterek ábrázolása. Ezen a téren pedig jól teljesít a film, ha ilyen józan ész diktálta kritériumokat tisztázunk magunkban, a látvány is szórakoztatni fog.

Az értékelésnél nem tekinthetek el a válság sújtotta harci jelenet-szegény forgatókönyvtől, melyet ellensúlyoz a párbeszédek ízes és pergő stílusa, azonban egy kalózos kalandfilm attól is minőségi, hogy tengeri csatát láthatunk - na itt a spanyolok pofátlanul elhajóztak Barbossáék mellett. Ez pedig legalább egy pont veszteséget jelent ám. Az ötödik részre kéretik tengeri csatát is beüzemelni, különben tényleg csalódni fogunk.

7/10 

Nehéz olyan témáról véleményt formálni, melyről még a halvány gyermeki emlékek is hiányoznak, mégis egy fél ország harsogja a saját igazát. Itthon több mint két évtizeddel a rendszerváltás (helyesebben változtatás, mert felülről irányították) sincs teljesen rendben minden az ügynökkérdés témakörében. Még mindig kampánytémát generálnak abból, kinek és milyen aktája volt akkoriban, ki jelentett másokról. A történelmi és szükségszerű szembenézés elmaradt - ezzel szemben ott van az újraegyesült Németország és annak Oscar-díjas filmalkotása, A mások élete című film, mely ha csak egy-két jelenet erejéig, de megmutatta, mit is jelent a múltunkkal való szembenézés. Nálunk mintha a fiatalabb filmes generáció igyekezne igazságot tenni (vagy inkább hirdetni) az idősebbek fajsúlyos hallgatása ellenére, sokszor kevés sikerrel. Idén már a második ilyen témájú alkotással várják a mayar film rajongóit, Dézsy Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmjének eléggé vegyes fogadtatása után Török Ferenc vitte vászonra ezt a mindmáig kényes kérdést olyan minőségben, mely már filmművészeti szempontokat vizsgálva is érdemes alkotásnak bizonyult.

Napjaink filmes háttereibe nyerünk betekintést a film kezdetével: tehetséges fiatal alkotó szeretné megfilmesíteni nagyapja történetét, a Duna-menti indiánozást, mely az 1956-os események utáni megtorlás idején több mint rendszerellenes tevékenység volt. Kishorváth (Csányi Sándor) filmtervét a kuratórium többsége jóváhagyja, azonban az egyik kurátorról kiderül, maga is érintett a témában: az ő nagyapja is tagja volt az "apacsok" törzsének, aki teljesen máshogy meséli el a történetet. A két eltérő tudáshalmaz találkozása révén teljesen megváltozik a családról kialakított kép Kishorváthban, aki így saját családja után nyomozva tudja meg azt az igazságot, amit még nagyanyja sem képes beismerni saját magának.

Olvasható volt a filmről, hogy végre egy rendes ügynökfilm. Ezzel vitatkoznék, mert szinte alig látni benne tényleges ügynökmunkát. Sokkal inkább a basúgófilm lenne a helyes kategorizálás, hiszen a besúgó nagyapa története kerül a középpontba 50 év eltéréssel. Török Ferenc rendező minimális díszlettel forgatta le filmjét, ami az ínyenceknek a régi tévéfilmes érzést adta meg, ezáltal több anyagi forrást hagyva a színészgárdára, amely a film igazi erőssége. A Kishorváthot alakító Csányi Sándor és a tartótisztet játszó Szervét Tibor kettőse az utóbbi években inkább a nagy sikert arató magyar limonádé-filmek stáblistáján szerepelt előkelő helyen, most viszont mind a két színész megmutatta a mozilátogatóknak, milyen kvalitásokkal is bírnak. Igaz, Szervét alakítása körökkel erősebb, de Csányi a sokak által szapult képességeiről tett tanúbizonyságot: közös jeleneteik a modern magyar film legjobb jelenetei közé tartoznak, a karakterek viszálya és a kemény (nem keménykedő) párbeszédek hatalmas űrt töltenek be.

Nagyon sokat lehetne még beszélni az indiánozásról is, mely a film gerincét adja, de csak amiatt nem bonyolódom bele a részletekbe, mert maga a film tökéletesen leírja ennek a lényegét, ezáltal a pontatlan vagy hiányos beszámolóm csak szégyent hozna a filmre. Aki teheti, nézze meg a filmet, hogy még jobban képbe kerüljön a kérdéskörben, akit azonban hidegen hagynak a magyar belpolitika és annak régmúltban viselt dolgai, az csak amiatt keresse fel a filmszínházat, hogy egy jó magyar filmet láthasson.

8/10

Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, képregényadaptáció vezeti fel a nyári blockbuster-szezont. 2008-ban A vasember, 2009-ben az X-Men Kezdetek, tavaly Vasember tért vissza egy második kalandra, idén pedig az északi mondakör talán legkiemelkedőbb alakja, Thor várja a műfaj rajongóit (s nem csak őket). az előkészületi fázisban volt ám egy kis tisztelettudó távióolságtartás mindenkiben, mikor hírül adták, Kenneth Branagh ülhet a direktori székbe. A Shakespeare-párti színész-rendező személye és akciófilmes tapasztalatlansága épp elég elrettentőerővel bírt azok számára, akik számára A vasember jelentette a modern képregényfilmes etalont. Meg kell jegyeznem, az ő félelmeik bizonyos szinten be is igazolódtak, azonban ez mégis inkább pozitív végkicsengést eredményez, amiről majd később részletesen is kifejtek. Addig lássuk a történetet magát!

Az emberiség, ahogy azt a görög mondavilágra alapozó Herkules című televíziós sorozat már kifejtette, hátat fordított az isteneknek. Ezek az istenek békét igyekeznek fenntartani a világok közt anélkül, hogy felfednék létezésüket. Ahogy megszokhattuk egy belterjes szekcióban, az istenek világában, Asgardon más sincs terítéken ó, mint a trónutódlás és az ármánykodás. Odin (Anthony Hopkins), mindenek atyja egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat, mind hamarabb átadná trónját elsőszülött fiának, a villámok istenének, Thornak (Chris Hemsworth). Az ifjú isten azonban inkább heves természetével és harctéren szerzett hírnevével büszkélkedhet, semmint bölcsességével. trónra lépésének napján jégóriások törnek a fegyverterembe, hogy visszaszerezzék erejük forrását. A provokáció miatt Thor, az öccse Loki (Tom Hiddleston) és négy társuk a jégóriások világára utazik, hogy bosszút álljon ezért a harci cselekedetért. A harcot csak Odin színre lépése szakítja félbe, de a háború nem kerülhető el. Apja parancsainak megtagadásáért Thort a Földre száműzik, ahol erejétől megfosztva kell élnie. Segítségére lesz egy fizikus kutatócsoport, mely tudtukon kívűl a világok közti utazásra épített híd, a Bifröszt energiamegnyilvánulásait vizsgálja. A csoport vezetője, Jane (Natalie Portman) a furcsa idegenként mozgó Thor szavaira alapozva segít a férfinak, hogy megtalálja saját igazának bizonyítását is. A villámok istene és a földi halandó kapcsolatát azonban beárnyékolja Loki hatalomra lépése, aki "jó" uralkodóként nemcsak testvérét pusztítaná el, hanem a rivális világokat is.

Ahogy az a fentebbi bekezdésből is kiderült, itt bizony vastagon királydráma van terítéken. Akik hatalmas robbanásoktól kísért akcióorgiára számítottak, csalódni fognak, mert hiába vannak itt az akciók számukra, ha a történet magvát a mitológia szerinti három világ és az azok közti ellentét bemutatása adja. Ennek köszönhetően pedig három csodálatos színterét építették fel a kalandoknak, az istenek világa, Asgard egyenesen orgiája a színeknek és a formáknak. Ami a Speed Racer esetében visszatetszést váltott ki sokakban, az a harsány színvilág itt egyenesen az előnyére válik a filmnek. Ehhez mérten a Shakespeare-i alakokra hajazó istenségek ábrázolása is visszacsempészett valamicskét a képregény eredeti stílusából is. A jégóriások világa már-már szürreálisan sivár és élettelen, míg a Földi helyszín a Marvel-filmek eddigi stílusából fakadóan nem tartogat meglepetéseket. Színészválasztás terén nincs kifogásolnivaló, Hopkinsnál jelenleg nem sok főistenesebb színész található, Hemsworth istenien felgyúrta magát a dölyfös de jószívű karakteréhez, Portman hozta azt, amit karakteréből ki lehetett emelni. az indie-vonalat képviselő Kat Dennings mellékszerepe pedig egyesenen üdítően hatott ebben a környezetben.

Sokan a rendező személyében rejlően húznak párhuzamot Ang Lee Hulk-filmjével, mely talán a legképregényesebb feldolgozás a 2000-es évekből, azonban pont emiatt nem tudott hiteles és filmszerű lenni a vásznon. Ezzel szemben Branagh se magát, se a Thor-köteteket nem hazudtolta meg, egyszerűen ötvözte a kettőt. Ebből többségében jól is jött ki, azonban az akciópárti nézőket a sok szöveges jellemgazdagító rész untathatja is. Ez nem A vasember, de itt is a tékozló fiú jó útra térésének lehetünk szemtanúi, mindezt megfűszerezve a világok feletti hatalom birtoklásáért folyó ádáz harccal. Ezek után pedig nyugodtan kijelenthető, tűkön ülve várjuk a nyári Marvel-alkotást, Amerika Kapitány történetét.

8/10

Tessék, csak tessék, Urak és szép leányok! Ilyen az, amikor az a nagy büdös ziccer ki van hagyva... Ilyet talán csak a gyenge kosarasok képesek rontani a bajnoki rájátszás utolsó meccsén, mikor a nagy esélyt megkapva felemelik a karjukat, hogy a mindent eldöntő triplát a gyűrűbe emelve a csapat halhatatlanjai közé emelkedjenek. Ha nem is ekkora heroikus hiátus az, ami keletkezik az emberben Romain Gavras első nagyjátékfilmjének megtekintése után, mindenesetre el kell ismerni, az előzmények alapján ennél sokkal ütősebb, szókimondóbb, kritikusabb és kegyetlenebb alkotást remélt a széles közönség.

Előzménynek elég megemlíteni Neill Blomkamp és Shane Acker nevét. Mindketten ütős kisfilmekkel jelentkeztek, melyekben hatalmas potenciált látva megkapták a szükséges anyagi hátteret ahhoz, hogy egész estéss bővítsék "gyermeküket". A másodszülöttek mindkét esetben jól sikerültek, a kisebb hibákat leszámítva sikeres és színvonalas nagyobbik testvérek lettek. Arról nem beszélve, milyen magasra repítették alkotóikat a művészi ranglétrán. Ehhez képest az ifjabb Gavras ugyan kisfilmjekor még borzasztóan erős és kemény stílusban vágta arcunkba modernkori társadalmunk posványának újabb olvasatát, mintegy alátámasztva M.I.A Born Free című számát, a film után az az érzés ült meg az agyamban, mintha a 9 perces klip során elsült volna az összes puskapor, amelyet a témában tartogattak.

Ha a témafelvetést vesszük, a 21. század társadalmainak legélesebb kérdése került terítékre, az idegengyűlölet. Újdonság ebben az olvasatban a vöröshajúak célponttá tevése, így az ellenség már nem rasszokban, népekben vagy kultúrákban keresendő. A fehér ember rasszának egy kicsiny csoportja vívta ki magának a megvetést, ezáltal új szintre emelve a rasszizmus kérdését. A klip katonai, ellenállási és gyilkossági szintjein végiglépkedve csúnyán arcába vágja a kedves nézőnek, mit is művel(n/t)ek a kisebbségekkel mind a mai napig. A film már mesélősebb, líraibb hangvételével messze eltávolodott ettől a kritikus hengvételtől, kicsit olyanná vált, mintha az Amerikai história X-et próbálnánk meg korhatár nélkülivé vágni. Mert itt bizony a hedonizmus köröket vert a radikálisan igazságpárti mondandóra, arról nem beszélve, a hasonlóságok ellenére még csorbított is az Ember gyermeke mondanivalóján.

Az otthon is elnyomott Rémy (Olivier Barthelemy) egy napon bekattan és elmenekül otthonról. Útközben összetalálkozik a fásult pszichiáterrel, Patrickkal (Vincent Cassel). Kettejük utazása némileg az Otthonom, Idaho kettősét idézi, azzal a különbséggel, hogy míg az egyikük önképkereső kilátástalanságában toporog a cselekvőképtelenség határán, addig a tapasztaltabb az élvezeteket hajszolja, melyekről eddig hajszíne miatt le kellett hogy mondjon. A road movie új irányt vesz, mikor a vörösök célországába, Írországba vennék az irányt, onnantól kezdve nem csak a társadalom, de sok esetben egymás ellenségeivé is válnak.

Az önpusztító hangvételnek köszönhetően valahogy egyik ambivalens figurával sem tudunk azonosulni: olyan az egész, mintha maga a forgatókönyvíró-rendező sem lett volna tisztában, mit is akar hangsúlyozni karaktereivel. A végkifejlet során a többségi társadalom elvárásaival külsőleg azonosuló szereplők mintha maguk sem tudnák, mit miért tesznek, sodródásuk és céltalanságuk sokkal inkább a felsőbb szintek ötlettelenségét tükrözik. Annak, aki nem látta, vagy nem is akarja látni a klipet, mindenképp nézze meg a filmet, mert szimbólumai üdítően hatnak, főleg francia gyökerei révén, de a klip megtekintése után látott szélesvásznú verzió már inkább csak elégedetlenségre ad okot. Akit viszont semmi sem tántoríthat el, már csak Cassel brilliáns alakítása miatt nézze meg.

5/10

Cseppet sem kell messzire menni azért, hogy alternatív univerzumokat teremtő, sőt, a mostani univerzumokban is hőssé váló karaktereket fedezzünk fel magunknak. Elég csak az ezredforduló talán legnagyobb filmes dobására, a Mátrix-trilógiára emlékezni, mely újfent szabadjára engedte a kibertér rajongóinak fantáziáját. Hogy a valóságban mennyire tekinthető forrásnak Neo érzelmekkel teletűzdelt világmentő hadjárata, az kérdéses, mindenesetre tény, a Sorsügynökség után megint egy romantikus végkicsengésű sci-fire ülhetünk be, mely nem keveset merített Philip K. Dick másik művéből, a Különvéleményből. Az eltérések számosak, nem is az a lényeg, hogy kis koppintás történt-e vagy sem, (számomra) elég a tény, lehet más ötleteiből működő egységet kovácsolni, csak rendező, színészek és forgatókönyv kérdése minden. Hogy ez miért nem akar működni mások esetében, az talán a legnagyobb adaptációs, remakelős kérdés, melyre most sem kapunk választ, hiszen egy működő ötletbörze pereg le másfél óra alatt a szemünk előtt,  mindenesetre megnyugtató, hogy az erős kezdés nem ment a rendezői életpálya rovására. Duncan Jones neve sokaknak nem mond semmit, akik azonban 2010 elején figyelték a science fiction filmek felhozatalát, már találkozhatott Hold című egyszemélyes kamaradrámájával, mely a jövőben a jövőért ténykedő emberek izolált problémájára, az űrkolonizációs törekvések és az energiafüggőség alternatív megoldása mellett az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji filmje volt.

Nem csoda, hogy Danny Boyle Napfény című filmje után ismételten egy brit figura hozta el számunkra a jóságot, hiszen a rajongóknak mondani sem kell, Jones nem másnak, mint David Bowie-nak a fiacskája. A világhírű művész gyermekének kijáró bizalompróba kiállása után rögtön Hollywoodba is hívták a becses direktort, hogy legyen kedves dirigálni egy kis költségvetésű, de annál erősebb témájú sci-fit, többek közt Jake „Kockahas” Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera „eszméletlen milf-segg” Farmiga és Jeffrey Wright szereplésével. Hogy mekkora megtiszteltetés érhette a rendezőt, nem tudni, egy azonban biztos, nem vette félvállról ezúttal sem a forgatást. A történet szerint Colter százados (Gyllenhaal) egy vonaton ébred fel egy másik férfi – Sean - testében, vele szemben Christina (Monaghan), majd 8 perc után felrobban az egész szerelvény. Colter magához tér egy első ránézésre űrhajófülke-belsőre hasonlító fémhalmazban, majd lassan ráébred, egy katonai kísérlet szó szerint szerves részévé vált. Küldetése az, hogy a hátramaradt mintákba elmerülve megtalálja a bombát és annak felrobbantóját, ezáltal megakadályozva egy második, sokkal nagyobb és pusztítóbb robbantást. A feladat nem is olyan egyszerű, a nyolcpercenként menetrendszerűen érkező robbanás és az átélt halál mind kétségbeesettebbé teszi a századost. A többtucatnyi átélt halálélmény után már csak az lebeg a szeme előtt, hogy megmentse a lányt és a vonaton utazókat.

Nem ez az első film, mely foglalkozik a halál utáni maradványemlékekkel (hirtelen a Vadiúj vadnyugat is eszembe jutott), annak sok esetben életmentő jelentőséget tulajdonítva. A forráskód egy program, melyet az emberi emlékezet halál utáni állapotának megismerésére hoztak létre, ezáltal feltérképezve és újabb ismereteket szerezve az eseményekről. Ez a fajta belbiztonsági módszer újdonságnak minősül a filmes megvalósításokban, de talán nem újkeletű. Nem tudom, a valóságban lenne-e létjogosultsága egy hasonló szerkezetnek, mely már a felvetésénél kivívná az emberi jogokat védő, emberkísérletek ellen habzó szájjal tiltakozók ellenszenvét, de mint a Különvélemény prekogjai esetében, a nagy számok törvénye alapján egy élet feláldozása talán nem túl nagy ár tízezrek és milliók életéért. Ez a fajta racionalitás azonban elfogadhatatlan a többségi társadalomban, még akkor is, ha katonákról van szó. Ez olyan dilemma, mely más blogok eszmefuttatásaiba tartozik, de úgy gondoltam, nem árt ezt a fajta olvasatot is megemlíteni, hogy egységesebb képet kapjunk. Az ismétetlen átélt eseménysorok olykor az Idélten időkig humorára reflektálnak, a korábbi alkalmakkor elsajátított ismeretanyaggal gazdagodva mind rutinosabbá és ügyesebbé válik hős katonánk. Küldetése azonban nem ér véget a felettesei által elvártak teljesítésével, mert még saját magát is meg kell mentenie, ami talán még nehezebb feladatnak is látszik, arról nem beszélve, hogy ebben már csak egyetlen szövetségesre számíthat. Itt kanyarodnék vissza az elején már említett alternatív univerzumok elméletéhez, mely a filmben igencsak fontos szerepet kap: a százados megmenekülése nemcsak mátrixi olvasatban értelmezhető, hogy önfeláldozása messiási magasságokba emeli. Neo tükörképeként tekintve ő az önzetlenségtől jut el az önzés tulajdonságáig, szemben a köpenyes hérosszal, aki emberi önzéséből lép elő a digitális messiássá.

Ugyan nem lesz annyira kedvelt, mint Jones első filmje, de a Holdhoz képest nem mutat a stílus akkora hígulást, mint azt a kontinensváltás, a nagyobb költségvetés és az ismertebb szereplőgárda okozni szokta. A Sorsügynökség után ismét egy barátnővel bevállalható sci-fi, mely viszont komolyabb kérdéseket feszeget, mint emlegetett társa.

8/10

A drog rossz, értem?

Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.

Nem lehetsz annyira lecsúszva, hogy az NZT segítségével egycsapásra ne válj a világ legokosabb embereinek egyikévé. Csak beveszed a napi adagodat, agyad működése pedig átkapcsol egy olyan túlpörgetett fokozatra, amelyen nincs megállás, nem is kell pihenő: amíg az anyag dolgozik benned, te is dolgozol. Csakhogy rideg és kegyetlen világot élünk, ahol mondani sem kell, annyira egyértelmű, hogy irigy és kapzsi emberek milliói állnak lesben csak azért, hogy lenyúlhassák más sikerreceptjét. A semmiből a csúcsra törő nagyvilági figurák modern társadalmunk egyik legérdekesebb legendáriumképző alakjai, akik most meg is kapták a filmes tisztelgést teljesítményük előtt. Igen, tisztelgést. Ez a film egy másodpercre sem igyekszik elítélni az NZT fogyasztóit/függőit, sokkal inkább a kisember szájából önrészre jogos érvelést alkalmazzák: ha ő, én miért ne?

Főhősünk, egy alkotói válságban tobzódó író, Eddie (Bradley Cooper) új regényén dolgozna, ha bírna koncentrálni. Barátnője is elhagyja, az utcán téblábolva pedig összefut ex-sógorával, Vernonnal (Johnny Withworth)). A volt díler fel is ajánlja neki az anyagot, mely nem a drog élvezeti részét emeli ki, hanem személyiségedet és teljesítőképességedet turbózza fel a maximumra. A hirtelen jött kraftnak köszönhetően Eddie előbb a könyvét fejezi be, majd belevág a tőzsdebizniszbe is. Először kis tételekkel indít, majd  a káeurópai maffiózó pénzét használva egyetlen hét alatt a Wall Street fenegyerekévé válik. A szupernova-jelenség azonban több irányból is kellemetlen érdeklődőket vonz: először a pénzügyi élet egyik nagy alakja környékezi meg, majd a már említett rosszarcú és rosszéletű figura kérne mind nagyobb szeletet Eddie "tehetségéből". A kérdés csak az, vajon Eddie továbblép-e saját függőségén, elérve azt, hogy ő irányítsa az anyagot, ne pedig az anyag legyen rá súlyosan befolyásoló tényező, vagy beszívja a fejlettebb énje utáni sóvárgás és hal meg rövid úton a mellékhatások miatt.

Furcsa manapság egy előítéletek nélküli, sugallt értékek hiányában csak ábrázoló drogos filmet látni. Még a nagy kedvenc Trainspotting és a Rekviem egy álomért is hemzseg az értékítéletektől, nem véletlenül ábrázolják benne a drogfüggők életének utolsó pillanatait is. Ezzel szemben kapunk egy kis tripet Neil Burger rendezőtől, aki a rá bízott adaptált forgatókönyvből és a színészgárdából a lehető legjobbat hozta ki. Ugyan Bradley Cooper nem a legnépszerűbb színész a nyugati féltekén, de talán a leghitelesebb figura a mostani felhoztatalból, már csak azért is, mert kevés alkotásra asszociálhatnak a nézők, ha róla van szó. Mellé érkezik be Abbie Cornish és Robert de Niro, némileg Az ördög ügyvédje stílusát megidézve, de se a misztikusság, se az ármánykodás és csábítás nem éri el azt a fokot, hogy konkrét párhuzamot vonhassunk. A zaftos másfél óra bőségesen tartogat látványos drogos élményeket, céges konspirációkat, utcai bandák szintjét idéző leszámolásokat és éppen elég izgalmat ahhoz, hogy egy jó kis esti mozizás filmes alapanyaga lehessen.

7/10

Első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon Európa tradicionális filmszemléje, az EuroCine 27, a vetítések első állomása Szeged. Az Európai Bizottság által koordinált rendezvény hazai megrendezésének uniós elnökségünk adott apropót, így az ezen félév által kiemelten kezelt témák filmes feldolgozásaiból is merít a szemle filmfelhozatala.

Európa 2004-ben ünnepelte 10 új tagállam csatlakozását, mellyel egy időben az EuroCine 25 is útjára indult, azzal a céllal, hogy az európai kreatív filmgyártás kiemelt figyelmet kaphasson. Ma, hét évvel később és két újabb tagországgal bővülve, az EuroCine 27 egy kihagyhatatlan eseménnyé vált, amelyre idén Magyarországra érkezik Európa minden szegletéből egy-egy filmkülönlegesség.

A filmfesztivál idei termése hosszas válogatás eredménye. A felsorakoztatott alkotásokat az érdeklődők április 14. és május 13. között tekinthetik meg három magyar nagyvárosban, Budapesten, Pécsett és Szegeden, valamint öt európai fővárosban.

A válogatás során olyan újdonságok kerülnek bemutatásra, melyeket Magyarországon még nem játszottak korábban.

A fesztivál egy kétnapos szegedi vetítéssorozattal indul április 14-én. Egy héttel a szegedi vetítések után következik a 2010-ben Európa Kulturális Fővárosának szerepét betöltő Pécs, ahol az Uránia Filmszínház ad otthont további nyolc nemzetközi film vetítésének.

Az EuroCine 27 utolsó állomásának a budapesti Corvin Mozi ad otthont, ahol a fesztivál valamennyi alkotását levetítik. Május második csütörtökén és péntekén az igazán kitartóak a délutáni óráktól egészen késő estig válogathatnak igazi ínyencségek közül.

A magyar EU-elnökség egyik fő célkitűzése a Bizottsággal karöltve egy roma keretstratégia kidolgozása az európai cigányság integrációjának elősegítése érdekében. A témához szorosan kapcsolódik Tony Gatlif alkotása a Liberté című francia film, amely május 9-én a Corvin Moziban kerül bemutatásra. A vetítést követően az érdeklődők a film és a téma szakértőivel folyatott vitafórumon is részt vehetnek.

A filmrajongóknak tehát érdemes lesz az elkövetkező hetekben sűrűbben böngészni a programfüzeteket és a megnevezett mozik műsorát, mert eddig még be nem mutatott, igazi európai fesztiválfilmek érkeznek, baráti jegyáron.

A szegedi Belvárosi moziban április 14-15-én lesz az EuroCine 27 Fesztivál.

Program:

14. csütörtök

16.30 óra: THE OVER THE HILL BAND (Meisjes) – 2009, színes belga film, rendezte: Geoffrey Enthoven, 100 perc

18.30 óra: PLATO’S ACADEMY (Akadimia platonos) – 2009, színes görög film, rendezte: Filippos Tsitos, 103 perc

20.30 óra: TEARS OF APRIL (Kasky) – 2008, színes finn film, rendezte: Aku Louhimies, 115 perc

15. péntek

16.30 óra: EAMON – 2009, színes ír film, rendezte: Margaret Corkery, 86 perc

18.30 óra: LANDSCAPE NO 2 (Pokrajina St. 2) – 2008, színes szlovén film, rendezte: Vinko Möderndorfer, 90 perc

20.30 óra: AUTUMN BALL (Sügisball) – 2007, színes észt film, rendezte: Veiko Ounpuu, 123 perc

Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.

Mostani történetünkben a Jellystone parkban járunk, ahol megismerhetjük a medvék leghaspókabbikját és hűséges kis társát: Maci Lacit és Bubut. Kettejük intelligenciája ugyan egy átlagos kamaszgyermek szintjén áll, medvékhez képest azonban túlságosan sok eszüknek köszönhetően ráébredtek, nem buli az erdőben gyűjtögetni és vadászni, négykézláb járni meg pláne. Felegyenesedve és eszüket használva piknikkosarak lopásával csillapítják Maci állandó éhségét, míg a park vezető vadőre, Smith vadőr (Tom Cavanagh) igyekszik védeni a látogatók kosarait, miközben Macinak is bőséges (jó értelemben vett) életteret biztosít. A pénzéhes és korrupt Brown polgármester (Andrew Daly) a költségvetési hiányt a park bezárásával és a területre kiadott fakitermelési engedéllyel szeretné megnyerni magáénak a szenátori széket is. Mackóink és Smith vadőr egy természetfilmes hölgy, Rachel (Anna Faris) segítségével szeretnék megmenteni a parkot és természetes élőközösségét.

Arra előre készüljön fel minden felnőtt, mind a történet, mind a megvalósítás inkább a kisebb korosztályt célozták meg az alkotók, ami a mostani mesefilmes felhozatalban a hátsóbb sorokba ülteti be a filmet. Ugyan hozzák azokat a fordulatokat és jellemzőket, amiért öt évtizede a rajongók kedvence a medvék és a vadőr állandó harca a piknikes kosarakért, azonban valahogy mégis olyan érzése van az embernek, alaposan kilúgozták a figurákat. Mind a színészek, mind az animált karakterek kissé erőtlenek lettek a szélesvászonra adaptáláskor, bár lehet, hogy az általános hígulás áll csak a háttérben: ugye mindenki tudja, hogy a régi jó dolgokhoz képest a mai tömegtermelés eredményei mennyivel gyengébbek. Na, ez tökéletesen igaz erre a filmre is, annyi a különbség, hogy az új fazon szabásakor olykor-olykor rápillantottak a régi mintára is. Csak emiatt pont azt érzi az ember fia/lánya, hogy akkor már erőteljesebben lehetett volna meríteni a hőskor prominensének stílusából.

A korábbi vizuális effektes rendező, Eric Brevig (Men in Black, Pearl Harbor - Égi háború, A sziget) az Utazás a Föld középpontja felé után ismét 3D-re adta a fejét, most azonban teljesen feleslegesen - már művészi értelemben. Míg a jegybevételek terén indokolható a lépés, addig a látvány tekintetében ismételten beigazolódott a tény, a kicsiknek IS pozícionált alkotások esetében teljesen felesleges a plusz dimenzió vászonra nyaggatása. Ugyan anyagilag sikeres a film (ahogy az Utazás.. is volt), azonban marad a hiányérzet, főleg azokban, akik emlékeznek a kétdimenziós rajzolt figurákra. Az emlékezetre nem lehet évtizedekig emlékezni, kellenek a ráncfelvarrások, hogy újabb és újabb generációkkal ismertessék meg a figurákat, de el tudnánk képzelni ötletesebb és minőségibb változatokat. Talán a 2. rész!

5/10