A képregény-adaptációk most már télen-nyáron uralják a filmes piacot. Nincs szezon, melyet megúsznánk grafikus novellák feldolgozása nélkül, többségük pedig a szuperhősös kaegóriából kerül ki. Azonban ne felejtsük el, számtalan olyan képregény is megjelenik (már kis hazánkban is), amely vagy szatirikus volta miatt jelent kuriózumot (ld. Scott Pilgrim), vagy pedig emberi történetek képes elmesélésével érdemli ki figyelmünket (Persepolis). Vannak azonban olyanok, amelyek nem szokványos megközelítésük miatt kerülnek a figyelem középpontjába: a szuperhős-életérzést kifigurázó Kick-Ass után most a Red című képregény kapott egészestés filmes adaptációt.

 

Jelen esetben azonban kis stílusváltás is lezajlott, a kötetek magyarázatot kereső és leszámolásról leszámolásra haladó ex-ügynökének véres története helyett egy nyomokban akciójeleneteket tartalmazó, egyébként a szituáció komikus felhangjait előtérbe helyező filmet kapunk, mely nem méltatlan az alapot szolgáltató képregényhez, csak más megközelítésben tálalja a történetet, mintegy pár korhatár-kategóriával lentebb kerülve - közelebb a nagyközönséghez.

A nyugalmazott CIA-ügynök, Frank Moses (Bruce Willis) éli mindennapinak szánt életét, amikor egyik este egy likvidáló osztag lepi meg a házában. Ahogy a rozsdamentes acélon sem fog az idő, a hőskorban kiképzett ügynök hatékonyan és problémák nélkül kiiktatja az egész osztagot, majd elindul magyarázatokat keresni. Első körben azt a telefonközpontos nőt keresi fel, akivel az utóbbi időben üdítő csevelyt folytatott telefonon. Sarah (Mary-Louise Parker) egy egyszerű dolgozó nő, aki hirtelen a nagypolitika titkos kis bugyraiban tevékenykedő gonosz erők célpontjává válik, Frank pedig nem szeretné elveszteni a nőt, akinek csak a hangjába is beleszeretett. Menekülésük azonban céltudatos, sorra keresik fel Frank régi kollégáit, akik talán támpontokkal szolgálhatnak a hirtelen megőrült világban.

Az egykori főnök, Joe (Morgan Freeman) a nyugdíjas otthonban várja az elmúlást, Frank megjelenésével azonban neki is bérgyilkosok elől kell menekülnie. Egy volt kolléga, a drogoktól megbomló elméjével is a valaha volt egyik legjobb ügynök, Marvin (John Malkovich) útitársául szegődik a menekülő párnak, hogy együtt keressenek magyarázatot a hirtelen jött vadászidényre. A sztori azonban mit sem ér Femme Fatale nélkül, ezt a szerepet pedig az egykori csábító ügynök, Victoria (Helen Mirren) látja el, aki a maga kegyetlen precizitása ellenére is őrzi egykori nőiességét. Ez az őrült társaság az, amely elindul, hogy elrabolja az elnökválasztási kampány jelöltjét, aki nagyon is érintettnek látszik a leszámolás elindításában.

 

Az eredeti képregény sokat vesztett keménységéből és ridegségéből, azonban a Robert Schwentke rendező által beemelt vígjátéki vonal nem rontja el a film élvezetét. Ugyan máshová kerülnek a hangsúlyok, kevésbé kapunk a képkockák soraihoz hasonló leszámolás-élményt, azonban a színészi játék magasan veri a hiányérzetet. Malkovich, mint egy mániákus őrült, rohangál, lövöldözik és robbant, ha arról van szó. Morgan Freeman mist is kimért és úriemberesen gyilkol, Bruce Willis még mindig az egyik legtökösebb akciósztár (A feláldozhatóak sokak által várt folytatásában talán Willis is nagyobb fizikai jelenléttel számolhat). Aki azonban az abszolút csúcs, a brit színjátszás regnáló kiálynője, Helen Mirren. Ahogy ő vált nagyestélyi és téli álcaruha között, mindvégig megtartva a géppuskát, mutatja, milyen sokrétű tehetséggel van dolgunk. Ugyan első pillantásra megmosolyogja az ember, a következő pillanatban felszikrázó női kegyetlenség azonnal le is törli a mosolyt a néző képéről. Ugyan egy komika stílusával, de a sikerek csúcsán lévő Angelina Jolie-t is felülmúló ritmusérzékkel uralja a vásznat. Mellettük Mary-Louise Parkernek már csak az elesett nő szerepe juthatott (amiben nem is okoz csalódást), Karl Urban pedig mint az új generációs ügynökök mintapéldánya, csak kullog a nyomukban, hogy a végén (ez nem lehet spoiler) kénytelen legyen meghajolni az öregek nagysága előtt.

 

A forgatókönyvíró Jon és Erich Hoeber szépen felhúzták saját éves egyenlegüket, a közepesen (talán) izgalmas Vakító fehérség szkriptje után büszkén veregethetik egymás vállát a film sikerei láttán. Az elvárásoknak bőségesen megfeleltek, arról nem beszélve, milyen karakter bőrébe bújhatott a fentebb már dicsőitett Mirren nagyasszony. A forgatókönyvírók mellett azonban a rendező Schwentke is pofozott egy lépcsőfokot a státusza alá, a Légcsavar után kisebb visszaesést jelentő Az időutazó felesége című film mellé ez már egy újabb A-listás alkotásnak számolható, nem csak a felsorakoztatott színészek, hanem a végeredmény láttán is.

 

8/10