Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.

 

Akár önéletrajzi ihletésű alkotásról is beszélhetnénk, hiszen a forgatókönyvíró-főszereplő-rendező Amalric saját életében is megtapasztalta már, milyen Európának hátat fordítani, kipróbálni az amerikai álmot, elismertség és nagyság hajszolása egy másik kontinensen.

 

Egy kis amerikai társulat látogat el Franciaországba, hogy előadásukkal és testiségükkel új színt vigyenek a burleszk európai fogalmába. Az előadásmód és a zeneválasztás önmagában siker, a színfalak mögötti feszültség sem csökkenti a színvonalat. A társulat vezetője, Joachim Zand (Mathieu Amalric) hazatér, elhagyta családját, szakmáját, adósságokba verte magát, majd elhagyta a kontinenst is. Amerikában építette fel újra mindazt, amit hátrahagyott. A kikötővárosokban hatalmas sikereket érnek el, teltházas előadásokat tudnak a hátuk mögött, mégis pénzgondokkal küzdenek. Ennek ellenére folytatják utazásukat a végcél, a grandiózus párizsi fellépés irányába. Joachim rosszakarói azonban megakadályozzák a fellépést, mely alapjaiban rázza meg a társulatot, de mint érzékeny művészek, akik tisztában vannak szakmájuk velejáróival, ezen is továbblépnek.

A turnéba bekapcsolódva veszi kezdetét a történet, mely csak pár állomást követ végig a filmben. Olyan ez, mint a fellépők élete. Sosincs megállás, egyszer itt vagy, másnap már másik városban hajtod álomra a fejed, sokszor még a nevét sem tudnád megmondani a szállodának, ahol alszol, nemhogy azt, melyik városban vagy éppen. A testes és egy hölgyet leszámítva cseppet sem félénk társulat színfalak mögötti élete sokkal eseménydúsabb és érdekesebb, mint fellépéseik. A betétszámok szinte csak azért vannak, hogy a feszült helyzeteket oldja, mintegy bemutatva a szereplő jellemét is.

 

Amalric első rendezése igencsak felhívta magára a figyelmet. Amellett, hogy a Cannes-i filmfesztivál közönsége is imádta, az egyik legszínesebb vörösszőnyeges felvonulást tudva maguk mögött, a legjobb rendezés díját is elvihette a produkció. Ennél nagyobb elismerés nem is kell az alkotásnak, a hölgyek alakításai egytől egyig ékkövei a filmszalagnak, még ha ez első olvasatra ellentmondásnak is tűnik.

 

Olyan önreflexív szerzői filmmel van dolgunk, mely cseppet sem köntörfalaz, ha a művészélet árnyoldalait kell bemutatni. Tartozások, ellenségek, nélkülözés, állandó utazás, mérhetetlen nagy stressz, háttérbe szoruló/elveszített család. Egy olyan, ábrándosan vágyott életet mutatnak be, mely még több áldozattal jár, mint azt első gondolnánk. Nem titkolják a filmben egy másodpercre sem, hogy ez a fajta önkifejezés mekkora erőfeszítésekkel és lemondásokkal jár, mégis, minden képkockáról, minden izzadságcseppből látszik, a mondanivaló minden negatívuma ellenére sem lennének képesek maguk mögött hagyni ezt az életet, vagy hogy drámaibban fogalmazzunk, önmagukat és egyéniségüket.

 

Mind a történet, mind a zene alapján nyugodtan mondhatom, egy zseniális hangulatú és humorú alkotói drámáról van szó, amely kiemelkedő színészi alakításai ellenére is egységes és élvezetes.

 

8/10