A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.

 

Mégsem kell lemondanunk a szerzői filmek csendes gyönyöréről, kevés alkotó ugyan, de még mindig úgy használják fel a filmet, ahogy azt talán a kezdetektől kevesen. Ugyan történetet mesélnek, de nem az unásig ismételt folyamatok bemutatásával, egész egyszerűen ábrázolják a nézőknek. Mind képi, mind színészi játékkal. Nem kell ahhoz kimondani senkinek a fájdalmát, hogy tudatában legyünk szenvedésének. Erre való a drámai színészi játék. Nem kell folyamatosan feliratokkal jelezni, hol zajlik a cselekmény és mikor, arra való a táj bemutatása Csak ezen fogások mind jobban kikopnak a nagyipari, pénzhajhászó módszerek mellett. Arról nem beszélve, sztárok nélkül is létezhet jó film, sőt, sokszor az ő hiányuk vezet az élményhez magához.

 

Semih Kaplanoglu rendező 3 év alatt trilógiát készített, méghozzá önéletrajzi ihletésűt. A 2007-es Jumurta a középkorú Yusuf visszatekintése életére, A tejesember 2008-ban a fiatal felnőtt életbe való kilépését és a problémákkal való szembenézését mutatja be, míg az idei Méz a gyermek Yusuf rácsodálkozásait és gyökereit mutatja be. A gyermekkor azonban cseppet sem zökkenőktől mentes. Yusuf csak apja társaságában él igazán, csak vele beszél, akkor is többségében suttogva, csak előtte tud olvasni; az iskolában súlyos dadogása miatt nevetik ki osztálytársai, a szüneteket is a teremben tölti, verbális kapcsolata nincs társaival. Édesanyjához hasonlóan semleges viszony fűzi, az anya által étkezésekhez adott tejet sem tudja meginni, apja átveszi tőle ezt a kötelezettséget. Yusuf kizárólag apja közelében érzi jól magát, elkíséri méhész apját a kaptárak ellenőrzésére és ürítésükre is. A termés azonban egyre rosszabb, az apa úgy dönt, ideje más vidékeken is megnézni a mézhozamot. Felderítőútjára fiát nem viszi magával, így a gyermek Yusuf láthatóan egyre magányosabb. Álmaiban elveszti apját, majd jön a valós tragédia, édesapja valóban elhunyt, így magára maradt anyjával. A legőszintébb és szeretetteljes pillanat köztük, mikor Yusuf végre-valahára megissza a neki kiöntött tejet. Kapcsolatuk azonban ennek ellenére nem változik drasztikusan, a magára maradt gyermek képességeit is csak apja halála után ismerik el az iskolában.

 

A megragadó és nehézkes alkotás azonban olyan gyönyörű totálokkal és jelen lévő kívülállóként mutatja be a család mindennapjait, hogy nem lehet nem beleszeretni a képi világba. Ezt az érzelmi töltetet pedig csak erősíti a gyermek Yusufot alakító Bora Altas játéka, ha lehet ezt annak nevezni. Egy kimondatlanul is érezhetően sérült kisgyermek kilépett a családi ház oltalmából, az iskolai integráció rögös útját járja (a hegyvidéki otthon folyton sáros földútjai mellett), akinek egyetlen értelmet adó cselekedete édesapja kísérése és segítése annak munkájában. A kisfiú mellett az apa Yakupot alakító Erdal Besikcioglu nyújt felejthetetlen alakítást, a magyar filmművészetben is gyakran visszaköszönő csendes, tanyasi kétkezi munkásember figurája szinte már a hazai pálya érzetét kölcsönzi a magyar nézőknek. Kettejük beszédes és hallgatag jelenetei egyaránt szeretetről és figyelmességről szólnak, míg az életet adó édesanya csak a háttérbe szoruló cseléd látszatában tengődik. Erre erősít rá, hogy egy darabig az az érzete a nézőnek, mostohaanyát láthatunk személyében, annyira szenvtelen viszonya gyermekéhez, melyet a gyermek maga alakított ilyenné.

 

A nem véletlenül Arany Medvével jutalmazott alkotás azonban nem az a könnyed művészi szórakozás, mint volt mondjuk a Turné. Itt bizony csend és magány váltja egymást, az a fajta társas magány, ami a keményen dolgozó vidéki emberek sajátja. Hiába élnek közösségben, a házak távolsága, az elektronikai eszközök hiánya és az állandó munka bőségesen tesz arról, ne csak a civilizált társadalomból, de a családtagjaik életéből is kizárják magukat. Ez a fajta elidegenedés azonban már jól ismert a modern világ társadalom-kutatásaiban, most mégis egy másik, nem nyugati típusú módját láthatjuk. A szegény család egyetlen gyermeke nem csak népmesei magasságokat ér el a film során, olyan érzelmi mélységeket képes sugározni egyetlen pillantása, mely csak megerősíti azt a tételt, miszerint a gyermekek kistestű felnőttek, ugyanolyan erős érzelmekkel és gondolatokkal, csak kevesebb tapasztalat híján ennek nincsenek tudatosan birtokában.

 

8/10