A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:

"Sok ember közt vagy a leginkább egyedül" (teljes zene itt)

Az pedig, hogy a zene után a film az a társművészet, mely a leggyorsabban, legérzékletesebben és a legtöbb emberhez juttatja el üzenetét, nem újkeletű dolog. A Hajszával kapcsolatban pedig elmondható, a talán legjobb francia filmes gárda dolgozott az egymástól elidegenedett emberek és párok ábrázolásán, igaz, párkapcsolati ábrázolásban ennyire a nézőket elidegenítő szándékot sem nagyon láttam. Patrice Chéreau rendező a legjobb szerzői filmes szándékok mentén viszi végig a nézőt a tökéletesen romokban lévő emberek saját romjaikon működtetni szándékozott kapcsolatain keresztül, legyen az baráti vagy szeretői viszony.

Daniel (Romain Durais) egy átlagosnak cseppet sem mondható különc és paranoid figura, aki építőmunkásként keresi kenyerét, de egyik barátja sem tudja, hol lakik. Az egyik felújításra elvállalt lakásban húzza meg magát, mindentől és mindenkitől távol. Egy férfi kezdi el üldözni szerelmével, a bolond férfi (Jean-Hugues Anglade) már a metróból kiszállva követi Danielt, majd többször is betör annak lakásába, akár az ablakon is bemászva. Ezt a furcsa párosítást töri meg Daniel szerelme, Sonia (Charlotte Gainsbourg) megjelenése, akivel egy se vele se nélküle kapcsolatban teszik tönkre egymás idegeit. Olyannyira egymás mellett élnek, hogy Sonia olykor Daniel barátaival is flörtölhet, hiszen nem ismerik a nőt.

A film párhuzamosan követi a két szálat, míg a bolond és Danielt üldöző névtelen férfi érzelmi megnyílása nem más, mint a torz és magunkat is hitegető testi-lelki tudatunk beismerése és az igaz valónk felvállalása, addig Soniával folytatott kapcsolat nem más, mint az egyedülléttől való félelem felvállalásának képtelensége. A férfi és nő kapcsolatát csak a távolság képes működőképessé tenni, a telefonbeszélgetések a legmeghittebb pillanataik, míg a személyes találkozásokat (még három év után is) csak teherként élik meg. A bolond férfi bántalmazása, testi kitárulkozása, majd érzelmi kinyilatkoztatása az a fajta őszinteség, mely a heteroszexuális közösség nagy merítési lehetőségei miatt szinte esélytelen körükben. A meleg férfi őszintesége és az, hogy még azután sem képes kiszeretni választottjából, csak még jobban ráerősít arra, a nemi szerepek teljesen felborultak. Míg a férfi-nő kapcsolatokban beköszönő egyenjogúság révén mind jobban ellehetetlenül a hosszútávú együttlét, addig a melegek közti erős összetartás, a felvállalás és a társadalom értékítéleteinek következtében a nemi szerepek majdhogynem áthelyeződtek a homoszexuális kapcsolatokba, míg a gender-felfogás kikopott a hagyományos nemi kapcsolatokból.

A film csúcspontja az a jelenet, mikor Daniel és Sonia végre nyíltan kibeszélik, mi bántja őket, mi nem tetszik a másik esetében. Sonia ugyan szereti a férfit, de csak mikor távol van tőle, mikor nem nyomasztja személyes jelenlétével, nem terheli a közelsége. Ez a szembesítés pedig csak újabb párkapcsolati kritika, azért a csak, mert szinte az egész film az emberi kapcsolatok kusza összevisszaságát és kiismerhetetlenségét járja körül, s ugyan nem mond ítéletet szereplői felett, a néző azonosulását (lehetetlenné téve) megnehezítve az emberi kapcsolatok felett mond ítéletet.Se a furcsa és kiszámíthatatlan férfi, se az őt szerelmével üldöző meleg figurával, se a női szereplővel nem sikerül azonosulni, mert mindannyian saját gyengeségeik és hibáik által cselekednek, ez pedig nemhogy az együttérzésünket nem váltja ki egyik szereplő irányába, de csak bosszantja és dühíti a nézőt, hogy ennyire képtelenek az előrelépésre.

Chéreau ugyan nem ismétli meg az Intimitás sikerét, se annak legjobb és naturalisztikusságában is tökéletesen megszerkesztett keretét nem menti át, mégis egy igen tanulságos és ritka alkotást tesz le elénk. Cseppet sem a szórakoztatás a célja, a kamerakezelése és beállításai mellett a forgatókönyv szerkezete és a szövegkönyv is folyton tesz arról, feszengjen a néző, még ha magára ismer is egy-egy jelenet vagy karakter esetében, azt rideg és racionális módon látja csak. A színészek egyáltalán nem remekelnek, de egy ilyen feszült és vibrálóan ideges filmben nincs is rá lehetőségük, ahogy mi nézők is csak betoppanunk a filmbe, így vannak vele a szereplők is. Durais és Gainsbourg kettőse ténylegesen rideg és megszokásból együtt lévő párként zseniális duettet ad elő a közös jeleneteikben, mely a telefonbeszélgetések során a romantikus irányba tolja el a filmet, de az előtte vagy utána látható személyes találkozás során mintha egy régi szeretőpárt látnánk, akik fájdalommal és elutasítással viseltetnek egymás iránt, mégis együtt maradtak, mert az új kapcsolat is rosszabb lehet, mint a mostani. Egy hasonlóan rideg, szimbolikus és elidegenítő alkotás pedig még várat magára Gainsbourg főszereplésével, Lars von Trier Cannes-i botrányfilmje, az Antikrisztus című alkotásban (hazai bemutató: november 18.).