A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.

 

Shahrnoush Parsipour írónő hazájában betiltott regénye remek táptalajul szolgál egy, a történelem vérzivataraiban fejlődés terén sok esetben lemaradást mutató ország társadalmi berendezkedésének ábrázolására. A "mutass egy példát, jellemezted az összeset"-elv alapján építkező történetben az iráni történelem díszletként szolgál, sokkal nagyobb teret kap a négy női főszereplő életének alakulása, a vágyott szabadság más és más útját választva járjuk be ezen sorsutakat, melyek elérő eredményei egy irányba mutatnak... de erről később.

 

Az 1950-es években lezajló puccs idején járunk, azonban mindez csak kerettörténet, a drámaiság sokkal korábban elkezdődött, s nagy valószínűség szerint sokkal tovább is tart. A fokozatosan megismert négy főszereplőnőnk közül az első legyen a tábornokfeleség, Farrokhlagha (Arita Shahrzad) karaktere. Az igaz szerelme helyett egy katonatiszt ajánlatát elfogadó, erős kompromisszummal együtt élő középkorú nőt láthatunk, aki generációs szimbólumként is értelmezhető. A házasságának és férjének hátat fordító asszony a modern nő megkésve önállóságára és tudatára ébredő változata, aki máshol kezd új életet, teret engedve mindannak, ami zsarnokoskodó férje mellett ellehetetlenült vágyai között.

 

A narrátor-szerepet is betöltő Munis (Shabnam Toloui) nem más, mint a fiatal Farrokhlagha megtestesítője, annak házasságellenes lázadásával. A családra szégyent hozó lány, a már 30. életévét is betöltő vénkisasszony inkább foglalkozna a politikával, mint egy rajta uralkodó férfi bárminemű kielégítésével, ezt már a bátyjával szemben mutatott viselkedése is remekül alátámasztja. A "halála" után kiviruló és politikai aktivistává váló lány szerelemre ébred harcostársa iránt, érzelmeiket azonban elhomályosítja a küszöbön álló puccs, az az elleni szervezkedés s az állandó bujkálás lehetetlenné teszi kapcsolatuk felvirágzását, de a közös ügy iránt érzett szerelem erősebbnek is hat az egymás iránt érzettnél.

 

Munis barátnője, a házasság előtt álló fiatal lány, Faezeh (Pegah Ferydoni) sorsa és karaktere annak bizonyítéka, még a sors elfogadása is kevés a rossz dolgok elkerüléséhez. Míg erős támasza Munis-nak, aki ennek köszönhetően ki tud lépni a családi elnyomás alól, addig Faezeh-t egy éjszaka két vadidegen megerőszakolja, bemocskolja, ezzel elvéve házasságának esélyét is. A lány ezután barátnője segítségével eljut Farrokhlagha birtokára, ahol talán megtalálja azt a lelki és fizikai biztonságot, mely segíthet neki abban, hogy újra embernek érezhesse magát.

 

Az utolsó nőalak, aki a történet alakításában részt vesz, az a prostituált Zarin (Tóth Orsolya). A bordélyházban testét kiszolgáltató, láthatóan lelkileg halott lány csak szabadulni akar a világból, erre szolgálnak az öngyilkosságra képtelen figura észlelhető táplálkozási zavarai. A csont és bőr lány szemében már minden férfi egyforma, rájuk se kell néznie, csak felhúzza a lábait, ezzel szolgáltatva ki magát.Magyarázatot nem kapunk arra, hogyan került ebbe a helyzetbe, de a kiút számára sem elérhetetlen. A leginkább szenvedő női főszereplő figurája némasága mellett lerombolt testiségével éri el a legnagyobb hatást, a fürdőben is magát véresre sikáló csontsovány nőalak erőn felüli küzdelme az, mely a legkegyetlenebb módon ábrázolja a nők elnyomását. A hit sem nyújt számára menekvést, az ott tapasztalható férfiuralom is csak újabb adalék ahhoz, hogy a lány kimeneküljön a városból. A már említett birtokon megtalált boldogság azonban csak ideig-óráig tart, a legyengült lány nem képes felülkerekedni betegségén.

 

A nőalakok harca már a kezdetektől bukásra van ítélve, s mindezt nem drámai módon élik meg, de a nézők sem ezt tapasztalják. A küzdelem és a kilépés szándéka az, ami drámaivá teszi a filmet, a bukás már csak mintegy természetes lezárása történetüknek. Nem eszköztelenségük az, ami bukásra ítéli őket, hanem a környezetük. Se a történelmi alkalom, se a vidéki birtok várostól mérhető távolsága nem elég ahhoz, hogy kitörjenek abból a börtönszerű helyzetből, melybe nemiségük és az azt körülvevő társadalmi berendezkedés taszítja őket.

 

Egy lassan építkező, drámaian erős alkotás arról, mennyire kilátástalan a nők harca egy ennyire férfidominanciára épülő világban.

 

7/10