Kortárs filmművészetünk mind nagyobb figyelmet szentel a kosztümös darabok megfilmesítése során az adott korszellemmel szembeszálló férfi vagy női szereplők történetei ábrázolásának, egyre nagyobb rajongótábort szerezve a birodalmi filmeknek. Míg Közép-Kelet-Európában a kegyetlen és véres középkori történetekkel igyekeznek nagyobb nézőszámot elérni, addig a nyugat-európai filmipar a nagyívű történetmesélés mellett tette le a voksát. Ezen filmek elsősorban királyi udvarokban játszódnak, a történetek pedig elsősorban az udvari intrikák témaköréből kerülnek ki, és csak ezek árnyékában bontják ki a szerelmi szálat. Példa erre az Elizabeth-dupla (r: Shekhar Kapur) Cate Blanchett-tel, valamint a Marie Antoinette (r: Sofia Coppola) Kirsten Dunst főszereplésével. Jelen filmben a főszerepet egy kisebb kaliberű hölgyeményre bízták, míg a mellékszerepekben kvázi Európa színészi élvonala tündököl.
A történet Viktória (Emily Blunt) koronázása előtti évben kezdődik, és specifikusan a kezdeti éveket mutatja be. Hogyan és miként lett egy széltől is óvott hercegnőből mindmáig az egyik legnépszerűbb brit uralkodónő? A válasz egyszerű: szembement mindennel és mindenkivel, már amikor ereje és jelleme elbírta azt. Így első hangzásra már minimum ezerszer megfilmesített történetről van szó, azonban hozzá kell tenni, az akkori kor legérdekesebb története az övé. A brit monarchia válaszút előtt: az egyetlen, fiatal és tapasztalatlan, befolyás alatt élő trónörökös vagy pedig a kormányzóság intézménye között ingadozik a birodalom. Egyik oldalon egy olyan törékeny nőt látunk, aki még a saját szobájában sem lehet egyedül, mindenhova elkísérik, a lépcsőn is fogják a kezét (erre magyarázat az egyedüli trónörökösség ténye), az ún. Kensington-módszer szerint pedig a háztartás vezetője, Sir Conroy (Mark Strong) dönt minden, az uralkodójelölt körüli témában. Vilmos király 1837-ben elhunyt, egyetlen örököse testvére lánya, Viktória. Sir Conroy a kormányzó szerepére áhítozik, s reméli, személyi befolyása elég lesz, hogy ezt elérje. Viktória hercegnő azonban fellázad az elnyomás és az eleve elrendeltség ellen, nem hagyja, hogy a feje felett döntsenek.
Kezébe véve saját és a birodalom sorsát, 18 évesen az akkori világ egyik legerősebb rangjára emelkedik, életre keltve a viktoriánus kor szellemét. Politikai csatározásaiban partnerre lel Lord Melbourne miniszterelnök (Paul Bettany) személyében, aki uralkodói hátszéllel tud újra kormányt alkotni. A kezdeti bizonytalanságot tetézi, hogy az egyetlen személy, aki igazán ismeri Viktória helyzetét, nem más, mint unokatestvére, a belga Albert herceg (Rupert Friend), akit férjének szántak az uralkodóházak megerősítése érdekében. Az ilyenkor szokásos királyi frigy azonban várat magára, a megismerkedéstől számítva 3 évbe tellik, mire kimondják a boldogító igent. Innentől kezdve Viktória két férfi véleménye közt hányódik, hiszen míg Lord Melbourne a honi viszonyok jó ismerőjének tartja magát, és a társadalmi status quo mellett foglal állást, addig a fiatal és vehemens Albert herceg a munkásosztály életkörülményeinek javítását tartja a legfontosabbnak. Az évek során összeszokó királyi pár megél egypár hullámvölgyet, mire mindketten ráébrednek, együtt dolgozva sokkal többre vihetik, ezzel megalapozva a Brit Birodalom talán legfényesebb korszakát.
A szereplőgárdára szemernyi panasz sem lehet, a legjobban az Emily Blunt - Rupert Friend páros alakít, teljesen hihető szerelmi szálat adva a történetnek, mely hemzseg a mostani sablonoktól. Emily Blunt ismét egy olyan kosztümös filmben szerepel, mellyel kapcsolatbna nagyobbak voltak az elvárások, mint amelyeknek az alkotás meg tudott felelni (Farkasember). Mellettük talán csak egy paraszthajszállal marad el Paul Bettany, aki újfent szorgos időszakot tudhat magáénak, hiszen 2 hét múlva kerül itthon bemutatásra a Légió című fantasy-horror, melyben egy renegát angyalt játszik, s máris munkában, hiszen a Légiót rendező Scott Stewart Priest című manga-adaptációjában is főszerephez jut, melyben pedig egy harcis papot alakít. Rajtuk kívül Marc Strong szerepel látványosan, a szerepeihez már szinte kötelező módon erőszakos figurát megformáló színész egyre szebb nemzetközi karriert tudhat magáénak (Sziriána,Spíler, Sherlock Holmes).
Jean-Marc Vallée rendező (C.R.A.Z.Y.) keze munkája szó szerint nem több, mint egy átlagos iparosmunka, a filmet kizárólag a remek szereplőgárda menti meg, ami egy 35 millió dolláros produkcióhoz képest (főleg, hogy kosztümös alkotás) egészen kiemelkedőnek számít. hasonló árfekvésben készült a bevezetőben említett Elizabeth is, ami azonban ezen alkotáshoz képest komoly nemzetközi sikert aratott, nem kisebb szereplőgárdával a tarsolyban. Hogy mi lehet a két film közti különbség, mely a sikerek elmaradását magyarázhatja Az ifjú Viktória esetében? Talán maga a törtéentvezetés, hiszen míg az Elizabeth esetében országok közti háború is szerepel az események közt, addig itt egy ízig-vérig angol belpolitikai filmet láthatunk. Amivel nem is lenne baj, de nem sikerült méltó módon érvényre juttatni magukat a történetszálakat sem.
Forgatókönyv-probléma lenne talán, hogy nem találták meg az egyensúlyt a szerelmi történet és a politikai-történelmi események ábrázolásában? Valójában nem, mert amint a címben is ígérik, itt inkább a magánélet kerül előtérbe, ami mai szemmel nézve mind kevesebb nézőre, ne adj Isten, rajongóra számíthat. Hiába az akkor kiemelkedő viktoriánus korszellem, ha manapság már az is elavultnak, unalmasnak és szürkének hat. S mindezt az a Julian Fellowes tette le az asztalra, aki már Oscar-díjat kapott a Gosford Park című film szkripjéért, azaz bizonyos rálátással és érzékkel bír a régebbi korok megidézésében, most mégis mintha maga sem tudta volna, mely irányból óhajtana közelíteni a címszereplő életéhez.
Saját előítéleteimen felülemelkedve be kell ismernem, egy közepesen élvezetes filmet tettek le elénk, amely járja ugyan a kitaposott útját, de olyan emlékezeteset mégsem hoz az életünkbe, mint elődei.
Utolsó kommentek