Az elmúlt közel egy év alapján kijelenthető, Guy Ritchie visszatért. Az oly sokszor (főleg szakmai okok miatt) kárhoztatott házasságának felbomlása lehet az oka annak, hogy e röpke időszak alatt két igen komoly filmet tett le elénk. Míg az első, a Spíler elsősorban "csak" szakmai sikereket ért el, legutóbbi alkotása, a komor brit detektív történetének korhű, azonban mégis mai átirata már kasszasikerként könyvelhető el.

Ha a kezdeteket nézzük, Ritchie szinte izomból érkezett meg a nagyjátékfilmes világba. Kliprendezőként első nagyjátékfilmjével, a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsővel saját univerzumot hozott létre, a nagypofájú londoni maffiózók és piti bűnözők világának kortárs kultikus interpretálója lett. A folytatásban még eggyel előrébb lépett, a Blöff már amerikai sztárokat (Benicio del Toro, Brad Pitt) is hozott a forgatásra, hogy a Blöff igazolja, nem egyszeri kiütközésről van szó tehetség terén. Majd jött az említett szakmai visszaesés, először az aktuális asszonynak, Madonnának összedobott Hullámhegy című film, mely tagadhatatlanul a leggyengébb alkotása, aztán pedig egy érdekes kisiklás, az ismerős londoni maffia helyett új ízekre szomjasan óceánt ugrott át, hogy elkészítse a Revolvert, melyet ugyan nem övezett közutálat, de nem is emelték érte piedesztálra a rendezőt.

Azonban bekövetkezett a függetlenség új kora, melynek kösöznhetően a fentebb említett 2 új film ismét London feneketlen mocskába invitálta a nézőket, legyen az bármennyire csillogó köntösbe is bújtatva.

Ami cseppet sem meglepő, az a ráncfelvarrott Holmes-figura. Eleddig inkább a modorossága és a függősége volt középpontba helyezve, jelen esetben azonban némileg visszakanyarodtak Sir Arthur Conan Doyle figurájának gyökereihez, egy önsorsrontó, hedonista, bajkeverő és azt kereső magánnyomozó alakjában. Hogy erre mennyire hiteles választás Robert Downey Jr., azt annak, aki ismeri a színész múltját, mondani sem kell. Egy kemény, vasöklű, mégis sokszor inkább az eszével sikereket elérő, önmarcangoló és olykor tébolyult zseni szerepében Downey Jr. még emberibb karaktert ábrázolt, mint eddig valaha. Az a fajta cinkos lelkesedés, mely megbújt Holmes szemében, a szélesvászonnak hála, minden nézőhöz elért. Amint az megfigyelhető, karakterek szempontjából az elmúlt 2 évben egyre erősebb figurák jellemzik Downey Jr. szerepeit, úgymint Tony Stark a Vasemberben vagy Steve Lopez megformálása A szólistában. Direkt nem említve a Trópusi vihart, mely ütős buddy movieként inkább csak poéngyár, de az ottani ál-feka ausztrál karakter is talán filmtörténelemnek számít.

A történet szerint Holmes nyomozást folytat Lord Blackwood ellen, aki emberáldozatokat mutat be, holmi korhű sátánista felhangokkal. A letartóztatás és kivégzés után azonban mind több bonyodalom veszi kezdetét, melyek során Blackwooddal több gondja támad hősünknek, mint annak éltében. A segítségére lévő Watson doktorral és Lestrade felügyelővel karöltve egy mind komolyabb összeesküvés körvonalai bontakoznak ki, melyek egészen a kormányzatig érnek.

A nyomozás aprólékos kidolgozottsága, a szereplők kifinomult és korhű beszéde sokat segít a beleélésben, melyet olykor, de csak 1-2 esetben, ront a totálképeknél alkalmazott CGI minősége. London látképe néhol "dadog", a mélységérzékelés sem a legtökéletesebb, de mindezt egy 90 milliós összköltségű kalandfilmtől nem is várjuk hibátlanra. Amit vállaltak, maradéktalanul sikerült. Cseppet sem foglalkozva a karakterek bemutatásával (hiszen az szinte mindenkinek megvan valamilyen formában), egyből egy kaland közepébe csöppenve vezetnek minket végig az események során. Amik igazán élvezetesek, az előre fejben lekoreografált verekedések jelenetei, Holmes és Watson szócsatáinak ízessége és szellemi sziporkázása, az akciójelenetek szép kidolgozása, sőt, az egyik nagy robbanás "néma", hegedűszólós jelenete talán a legzseniálisabb megmozdulása a filmnek.

A szereplőgárda közül kiemelkedik (na nem Holmes) Watson szerepében Jude Law, aki ugyanazt a piperkőc figurát hozta, mint az Alfie címszerepében, a modoros volt katona és orvos karaktere azonban talán a legtesthezállóbb, amit láttunk tőle. Holmes örök szerelmének, Irene Adlernek szerepében Rachel McAdams egyenesen csábító, még ha nem is kapott igazán komoly feladatokat, vígan lubickol a femme fatale jelen esetben humorosra szabott szerepében. Lord Blackwood szerepében az a Mark Strong játszik, akinek egyedül a hangja is eladhatóvá tette már a RockNRolla-t, jelen esetben kifejezetten nagy veszteség volt, hogy mindezt szinkronban kaptuk. Ez egyben a film élvezeti értékének leggyengébb pontja, ugyanis a feliratos filmek hívői egy zömében brit angolt beszélő szereplőket foglalkoztató filmet kénytelenek végighallgatni magyar szinkronnal. Nem kárhoztatható érte senki olyan nagyon komolyan, de legyünk őszinték magunkhoz, a legélvezetesebb brit filmek is úgy az igaziak, ha az ízes angolsággal hallhatjuk.

A nagyobb érdekesség a filmmel kapcsolatban a zenei anyag. Hans Zimmer ritka élvezetes soundtracket rakott össze, mely sokkal inkább elidegenító, semmint aláfestő elemekkel bír. Néhány esettől eltekintve inkább kiemeli a jelenetet a film struktúrájából, biztosítva a kitüntetett figyelmet.

Piszkos anyagiak terén Ritchie ezzel az egy filmjével teljesen felülírta eddigi munkásságát, míg az eddigi filmjei összesen ha 120 millió dollárt termeltek a pénztáraknál, a Sherlock Holmes egymaga 250 millió felett tart, előre bebetonozva Ritchie helyét a kultszagú rendezők körében.