Ami az idei animált filmfelhozatalt illeti, kaptunk már UFO-s harcot földi csodalények ellen (Szörnyek az űrlények ellen), jutott egy kevés kőkorszaki dínóharc az elveszett világban (Jégkorszak 3), és most végre megérkezett hozzánk a régóta várt Fel, mely akár a Pixar első legjobb filmes Oscar-jelölését (és a díját) is hozhatja.

Amikor az első ajánlók megjelentek a filmről, még szerző, Bob Peterson sem remélt sokat az alkotástól. Nem azért, mert alapjáraton negatívan áll hozzá a túlpörgetett megjelenésekhez, éppen ellenkezőleg. Csak a rendelkezésre álló információk alapján nem nagyon tudta elképzelni, hol is van ebben a filmben a magát minden eddigitől megkülönböztető egyediség, a zsenialitás és szórakoztatás, amint mondjuk a Wall-E esetében láthattuk (Andrew Stanton rendező itt "csak" a produceri feladatokat látta el). Aztán eljött a bemutató napja, és Peterson, mint lelkes kritikus, be is ült a terembe.

Ahol az első pillanatától kezdve rabul ejtette a film. Nem a 3D-verzió, mert azt az író azt vallja, a filmnek önmagában is tudnia kell lekötnie a nézőt, legalább annyira, hogy az ne a szeme elé beúszó legyeket akarja folyton lecsapni. Be kell valljuk, a kétdimenziós változat sem hagy semmi kívánnivalót maga után. Olyan szívenütő nyitó képsorokkal kevés film bír, mint amit ebben az alkotásban mutatnak be nekünk, de talán érthető is a drámai megjelnítés, ha Carl Fredricksen időskori viselkedését érteni akarjuk. A csodás gyermekkor, a közösen tett ígéretek legjobb barátjával (majdani feleségével), a boldog házasság, a család tragédiája a gyermektelenséggel, a keserű kiadások, melyek a kuporgatott pénzt mind-mind csak kivették a Paradise Falls-i kaland perselyéből. A tisztes megöregedés egymás mellett, majd a fájdalmas elválás, mikor élete társa magára hagyja őt. Ez Carl Fredricksen múltja. A jelene pedig: elhagyni a házat, mit feleségével, Ellie-vel közösen építettek, mely az otthonuk volt, csak azért, hogy egy szép új irodaház emelkedjen helyette.

A keserű öregember azonban gondol egy merészet, mobilizálja a házikót (megannyi színes léggömbbel megtámogatva), felelmelkedik és célba veszi Dél-Amerikát. Kéretlenül mellé szegődik Russel, a cserkészfiú, aki a legújabb jelvénye miatt keresi fel Carlt, hogy az idősek megsegítésével kiérdemelje azt. A fura páros egy kiadós viharral megküzdve eléri a kitűzött célt, ahol elindul mindaz, ami miatt már a kalandfilmekkel is vetekedik a film. A dzsungel veszélyei azonban eltörpülnek azok mellett, amik rájuk várnak. Egy falka érthető beszédre képes kutya, mely mind Charles Muntz, a híres felfedező, Carl és Ellie gyermekkora hősének, a meghurcolt nagy felfedezőnek parancsait lesik. A cél, hogy Muntz egy élő példányt szállítson le abból a nagytestű szárnyasból, melynek csontváza miatt már csalással vádolták meg. A két megkeseredett öregember élet-halál harca a dzsungel mélyén, kutyákkal, óriásmadárral, egy levegőben húzott házzal...

Na igen, ez már elég egyedivé teszi a filmet, azonban az igazi varázsa, mint mindig, az apró részletekben rejlett. Az oly aprólékosan felépített személyiségek, mint Carl és Russel, a saját családi tragédiájukat élő öreg és fiatal, Dug, a kutyák számkivetettje, valamint Kevin, az ősmadár. Ez a négyes annyira szemet gyönyörködtetően eklektikus, hogy csak elrontani lehetett volna őket. Azonban a Pixarnál ennél jóval ügyesebb gárda dolgozik, akik egyre magasabbra teszik a mércét önmaguk számára, félő, hogy nem az lesz a gond, hogyan ugorják át a következő akadályt, hanem hogyan tegyék még magasabbra azt.

Pete Docter második (Szörny Rt.) és Bob Peterson (Lecsó, Némó nyomában) első rendezése (nem kihagyva a társ-forgatókönyvíró Thomas McCarthy-t, aki A látogatót , a 2009-es Oscar-díjátadó meglepetésfilmjét rendezte) a legpompásabb módon sült el. Amellett, hogy az animációs filmek alapelvárását, a szerethető karaktereket letették az asztalra, egy annyira komplett és egész filmet tártak le elénk, amit nagyjátékfilm formájában talán nem is igényelne az ember. A film sikeréhez egyértelműen hozzájárul CGI-volta, hiszen ez csak még jobban megerősíti bennünk a tudatot, mesét látunk. Olyan mesét, mely egyszerre szólítja meg a gyermeket (a felnőttekben élőt is), valamint a felnőttet egyaránt, olyan emberi érzelmeket keltve, melyek révén sok-sok évig emlékezetes filmélményt nyújthat.

Mert kaland mindannyiunk előtt áll, csak észre kell venni.