Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.
Mija Yang egy már 66 éves, unokáját egyedül nevelő, egyre furcsábban viselkedő nagymama, aki alkalmanként egy idős úr házi ápolója. A mindennapi körforgásból az szakítja ki, hogy jelentkezik egy költészeti kurzusra. A kurzus oktatójának szavai azonban inkább elbizonytalanítják, semmint írásra késztetnék. Az idős asszonynak az alkoi válság mellett a családja szétesésével is szembe kell néznie, unokája ugyanis öt társával rendszeresen megerőszakolták egy iskolatársukat, a lány öngiylkossága egyébként a film katalizátora is egyben. Mind jobban mélyül el a lánnyal való kapcsolatkeresésben, annál inkább személyes tragédiájának is érzi a lány halálát.
Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.
A nagymama-unoka viszony nem az egymásra utaltságra alapul, hiszen a gyermek anyja, a nagymama lány él, csak messze dolgozik tőlük. Indokokat nem kapunk, hogy kényszer vagy kényelmesség vitte erre a döntésre az anyát. Csak azt látjuk, mekkora szakadék van az együtt élők között. A dráma azonban csak nagyon lassan adagolva éri el a nézőt, az egyre beszámíthatatlanabb nagymama megmosolygató élethelyzetei által sokáig fenntartja a látszatát egy könnyedebb befejezésnek.
A kurzus végéig kötelezően megírandó költemény pedig maga a katarzis, nem csak Mija életében, a nézők számára is. A film lezárása kétséget sem hagy afelől, milyen horderejű drámát láthattunk
8/10
A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. 
Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.
Az utóbbi években nagyon felpörgött a B (vagy ha jobban tetszik, trash)-filmek mozis bemutatása. Először is Tarantino és Rodriguez a Grindhouse-filmekkel (Halálbiztos és Terrorbolygó) lehelt új életet a zsánerbe, majd az ezekhez készített kamu átkötő trailerekből már 2010-ben bemutatták a Machete című mexikói vendetta-filmet, mely filmtörténeti emléket állít a legcsúnyább rosszfiúnak, Danny Trejo-nak. Most egy horror-remake-ben már bizonyító francia rendező, Alexandre Aja (Sziklák szeme) került a kamera mögé, aki az 1978-as, ma már klasszikusnak számító Piranha című filmet frissítette fel a mai korszellemnek megfelelően, mindezt 3D-ben, sok-sok B-vel, C-vel és D-vel - már ami a (fél)meztelenkedő hölgyek mellméreteit illeti. A nem kis mértékben feljavított látványvilághoz a történetet is hozzáigazították, hogy még több, ezúttal megindokolt de történetileg indokolatlan meztelenséget csempésszenek a képkockákra.
2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.
Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.
Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.
Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.
Utolsó kommentek