Prolihisztor

A képregény-adaptációk most már télen-nyáron uralják a filmes piacot. Nincs szezon, melyet megúsznánk grafikus novellák feldolgozása nélkül, többségük pedig a szuperhősös kaegóriából kerül ki. Azonban ne felejtsük el, számtalan olyan képregény is megjelenik (már kis hazánkban is), amely vagy szatirikus volta miatt jelent kuriózumot (ld. Scott Pilgrim), vagy pedig emberi történetek képes elmesélésével érdemli ki figyelmünket (Persepolis). Vannak azonban olyanok, amelyek nem szokványos megközelítésük miatt kerülnek a figyelem középpontjába: a szuperhős-életérzést kifigurázó Kick-Ass után most a Red című képregény kapott egészestés filmes adaptációt.

Jelen esetben azonban kis stílusváltás is lezajlott, a kötetek magyarázatot kereső és leszámolásról leszámolásra haladó ex-ügynökének véres története helyett egy nyomokban akciójeleneteket tartalmazó, egyébként a szituáció komikus felhangjait előtérbe helyező filmet kapunk, mely nem méltatlan az alapot szolgáltató képregényhez, csak más megközelítésben tálalja a történetet, mintegy pár korhatár-kategóriával lentebb kerülve - közelebb a nagyközönséghez.

Jó dolog az igaz történet: nem kell a sztorival sokat bajlódni, szerencsés esetben sokan ismerik, nincs mit kibontani, mélyíteni, csak ábrázolás az egész. Sokkal több lehetőség jut a karakterek mélyítésére, lévén a játékidő is inkább köréjük szerveződik. Arról nem beszélve, a hétköznapi hősöknek köszönhetően a néző is jobban érzi magát, több esélyt látva saját életében egy hasonló esemény bekövetkeztére, semmint egy James Bond-film esetében.

Tony Scott és a síneken robogó nagy vasszörnyek (ld. vonatok) már szinte bizalmi viszonyba kerültek. Tavaly a Hajsza a föld alatt című filmmel már elkalauzolt minket a metrók világába, ahol a tökéletes rablást hajtaná végre az elítélt bróker (John Travolta), de a lefokozott metróvezető (Denzel Washington) keresztülhúzza számításait. Tavalyról megmaradt neki férfimúzsája, Washington, a helyszín és a műfaj megváltozott. A föld alatt futó sínekről a föld felett futó sínekre helyeződött a hangsúly, egy igaz történetet adaptálva. 2001-ben valóban elszabadult egy tehervonat Amerikában, amit csak két hősies átlagos vasutas tudott csak megállítani, kockáztatva életüket sok tízezer honfitársukért.

A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása is elért a magyar mozinézőkhöz. Lars von Trier dán dogmafilmes, a kortárs európai filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja komoly depresszióval küszködött az utóbbi években. Saját részéről a gyógykezelése lezárásának is tekinthetjük az alkotást, melyben démonaival számolt le, mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Azonban elöljáróban meg kell állapítani, se alkotói, se nézői szempontból sem a legszerencsésebb ilyen idegállapotban filmet forgatni, mert a végtermék a szokásosnál és elfogadhatóbbnál is nagyobb mértékben lesz megosztó alkotás, már ha van egyáltalán ennek elfogadható mértéke.

Trier nevét és stílusát az Idióták óta ismeri a publikum széles körben, pedig akkor már majd másfél évtizede az európai filmkészítők élvonalában tanyázott. Ez is jelzi, hogy a fesztiválfilmes múlt milyen érdemi eredményekkel szolgál. Azóta már világhírű a dán direktor, hiszen a Dogville című filmmel és annak szereplőgárdájával betört a filmforgalmazókhoz is: Nicole Kidman, Paul Bettany, Stellan Skarsgard, James Caan és a többiek egy gyengébb színvonalú filmben is vonzzák a nézőket. Azóta pedig Trier minden egyes lépését hangos kommentálással követi a szaksajtó, ezért is volt nagy felháborodás az Antikrisztus bemutatásakor, melynek okairól lentebb.

Számtalan filmalkotás készült már olyan életrajzi alapokra támaszkodva, melyek arról szóltak, mennyire is változik meg az emberek élete egy-egy döntés folytán, milyen mértékben változtatja meg a világ menetét egy-egy esemény vagy találmány. Az információs technológia korában nagyon is kézenfekvő az aktuális héroszok megszületéséről filmet forgatni. Erre pedig keresve sem találni megosztóbb jelenséget a Facebooknál, valamint annak ötletgazdájánál, Mark Zuckerbergnél. Még mielőtt egy betűt is olvasnánk a filmmel kapcsolatban, le kell szögezni, nem teljesen hű életrajzi adaptációt láthatunk, ugyanis Zuckerberg sem járult hozzá a film készítéséhez, valamint az alapot szolgáló könyv, Ben Mezrich 2009-es kötete is csak Zuckerberg barátjának, későbbi beperlőjének, Eduardo Saverinnek konzultánsi segítségével készült.

Felvezetésképp tehát annyi, egy igencsak "megosztó" jelenségről beszélünk, amikor a közösségi hálózat mostani legdominánsabb szereplőjének, a Facebooknak a keletkezés-történetét megörökítő alkotásról beszélünk, de nem szabad elfelejteni, kik is tettek azért, hogy ezen alkotás vászonra kerüljön. Mezrich könyvéből Aaron Sorkin (Az elnök emberei) írt forgatókönyvet, amelyet David Fincher (Harcosok klubja, Benjamin Button) rendező filmesített meg, Jesse Eisenberg (Kalandpark, Zombieland) főszereplésével. Akiknek ennyi nem elég, azok olvassanak tovább, hogy tovább győzködhessem őket, akinek ennyi információ is elég volt, attól egy "lájk" (esetünkben ajánlás) is bőven megteszi.

Az egyetemes filmművészet tendenciáit az utóbbi években az észak-európaiak uralják. Egymást követik Európa azon tájairól érkező sikerfilmek, melyek megihletik a populárisabb és piacképesebb amerikai filmipart. Az Engedj be című gyermekvámpír-drámát már bemutatták az Egyesült Államokban, A tetovált lány remake-jét már forgatják David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló) rendezésében. A nagy sikerű könyvtrilógia, a Millenium második kötetéből készült film most kerül nálunk bemutatásra, a film értékei mellett pedig újabb, maga után fájó űrt hagyó mementót állítanak az idejekorán elhunyt szerző, Stieg Larsson személyének, akinek nem csak életműve, de a tízrészesre tervezett könyvsorozat is csonka marad.

Az első rész, A tetovált lány az utóbbi évek egyik, ha nem a legzseniálisabb krimije volt, mely a mozikba került, nem csoda, hogy a folytatás ilyen gyorsan bekerült a forgalmazásba, immár sztárrá emelve a főszereplőket. A hackerlány szerepében látható Noomi Rapace és az újságírót alakító Michael Nyqvist visszatérnek, s bár a rendező, Niels Arden Oplev helyébe Daniel Alfredson lépett, a színvonalra most sem lehet panasz, mely még mindig az első rész zsenialitásából él, helyzeti előnyét pedig a történet bonyolítására és a karakterek árnyalására fordítja.

Az ezredfordulón, az Amerikai pite-filmeknek köszönhetően kiszabadult a szellem a filmes palackból. A politikailag korrekt, a verbális humort középpontba helyező filmek helyett beköszöntött az alpári és testnedvekben gazdag vígjátékok sora. Cseppet sem elmarasztalni szándékozom őket, hiszen akkor hazudnék magamnak és az olvasóknak is, mert valljuk be őszintén, az ilyen filmeket (ha titkon is) de mindannyian megnéztük, szakadtunk a röhögéstől, emlékezetes perceket szerezve magunknak, melyek során teljes mértékben ki tudtunk kapcsolódni. Arról nem beszélve, hogy ezek a mindenben turkáló és mindenen csúszkáló filmek elindították a világméretű reality show-hadjáratot is, hiszen ha már a mozikba is beférkőzik az obszcenitás, onnan már csak egy kis ugrás a televíziót is meghódítani, ott is azon saját gyártású sorozatokat, melyben minden önbecsüléstől megfosztva láthatunk civilt és celebet egyaránt.

A tavalyi évben azonban ez a műfaj is nagykorúságát ünnepelhette, egy bizonyos Todd Phillipsnek köszönhetően. A kevésbé ismert színész rendezésre is adta a fejét, a kezdeti tinédzser- és egyetemista vígjátékok (Cool-túra, Sulihuligánok) után levezényelte egy klasszikus tévé-sorozat remake-filmváltozatát (Starsky és Hutch), majd elkövetkezett az a filmje, mellyel a 18 éven felülieknek szánt vígjátékok úttörőjének bizonyult. A Másnaposok a tavalyi év legnagyobb durranása, hiszen Camerontól mindenki csodát várt az Avatarral kapcsolatban, míg Phillipstől csak egy újabb vígjátékot. Ehhez képest a tökéletes buddy movie-t készítette el, ilyen eszement és lehetetlen társaságot ritkán hordott hátán a Föld, s ami még fontosabb, ő is megtalált valami egyetemes őrületet, amelyen keresztül a világ minden mozilátogató lakosához tud szólni: a legénybúcsú és az azt követő másnap, főleg a másnap történéseinek ábrázolása. Ezek után már jöhet bármilyen vígjátékkal, a Másnaposok lesz a mérce, melyhez fel kell nőnie soron következő alkotásának.

Nehéz a dolga az embernek, ha filmet akar ajánlani, mert ugye mindenki a lehető legtöbb emberhez igyekezne szólni, azonban különbözőségünk okán talán ez a legnehezebb: a közös hang megtalálása. Ugyanez igaz a kapcsolatokra is, olyat találni, akivel annak ellenére, hogy különbözőek vagytok, elköteleződjetek egymás iránt, a később kialakuló még komolyabb felvállalásokról nem is szólva. Erre tökéletes terep a randifilm, mely arra hivatott, önfeledt ugyanakkor romantikus szórakozást nyújtson a játékidő alatt, de sokkal inkább az érdeklődés felkeltése és a megismerés öröme a cél, semmint a világmegváltás.

Ebbe a típusú körbe tartozik a címadó film is, mely a párkapcsolatok egyik igen specifikus vállfaját hivatott bemutatni a nézőknek: a távkapcsolatot. Nekünk itthon "csak" pár száz kilométeres távolságaink vannak zömében hétvégi találkozással, de Amerikában több ezer kilométerről is szó van, vagy mint ahogy jelen esetben, a kontinens két partja. Ez már az a távolság, amelyet csak repülővel érdemes áthidalni, de annak magas költségei miatt ez inkább az ünnepekre korlátozódik, olykor hónapokig gátat vetve a tényleges öleléseknek és csókoknak.

Nem csak a filmek terén figyelhető meg fejlődés, változás, ugyanez igaz egy alkotói életpályára is. Nem kell bemutatni azt a személyt, akire ez a mondat vonatkozott: Zac Efronról van szó. A Disney-istálló egyik szupersztárja már kilépett az anyavállalat keretei közül, egy hihetetlenül sikeres tini musical-trilógia főszereplőjeként nem csak televízióból, mozivászonról vagy az üzletek polcain roskadozó termékekről köszön vissza. A popkultúra részévé váló fiatalember azonban szemmel láthatóan ki akar lépni a szépfiú léc-egyszerű karakteréből, a High School Musical óta készült három filmje legalábbis erre enged következtetni.

A táncos-énekes szerepek hátrahagyása után a kosarazás kopott ki nehezebben színészi repertoárjából, a Matthew Perry-vel közös társ-főszerepe a Megint 17-ben még a tinisztárság rémével fenyegetett (legsikeresebb filmje HSM óta); egy kis kamaradráma, a Me and Orson Welles ugyan egyik legnagyobb színészi sikerét, de a legnagyobb anyagi bukását hozta magával, míg mostani filmje olyan átlagos, mind színészileg, mind a film minőségét tekintve, a siker is csak dvd-bevételekkel lesz meg, de bizton állítható, emberünk (lévén már a 23-at is betöltötte) egyre magabiztosabban lépked színészi képességeit fejlesztve, bár az izmokat még mindig nem lehet elhanyagolni.

A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.

Mégsem kell lemondanunk a szerzői filmek csendes gyönyöréről, kevés alkotó ugyan, de még mindig úgy használják fel a filmet, ahogy azt talán a kezdetektől kevesen. Ugyan történetet mesélnek, de nem az unásig ismételt folyamatok bemutatásával, egész egyszerűen ábrázolják a nézőknek. Mind képi, mind színészi játékkal. Nem kell ahhoz kimondani senkinek a fájdalmát, hogy tudatában legyünk szenvedésének. Erre való a drámai színészi játék. Nem kell folyamatosan feliratokkal jelezni, hol zajlik a cselekmény és mikor, arra való a táj bemutatása Csak ezen fogások mind jobban kikopnak a nagyipari, pénzhajhászó módszerek mellett. Arról nem beszélve, sztárok nélkül is létezhet jó film, sőt, sokszor az ő hiányuk vezet az élményhez magához.