Prolihisztor

Ádám és Emma egymásra találásának története.

A mai, diszfunkciós párkapcsolati időkben filmet forgatni egy ma már majdhogynem klasszikus becsajozásról/pasizásról, az cseppet sem rendhagyó. A szinglifilmek, élükön a Szex és New Yorkkal, mint a téma legismertebb brandje, másra sem építenek, mint hogy fuckbuddies-ból (dugócimborákból) hogyan tör elő az érzelem és lesznek majdan egymáséi, hónapok és évek távlatából. Mindezt az Oscarra jelölt Natalie Portman és Ashton Kutcher főszereplésével, Ivan Reitman rendezésében. Aki nem ismerné a rendezőt, Szellemirtók 1-2, Evolúció, vagy a részletekre fogékonyabbaknak: fia, Jason az Egek ura rendezője (4 Oscar-jelölés). Emellett még a kis költségvetés és az amerikai forgalmazásban R kategóriába, csak felnőtteknek besorolt film stílusa az, ami megörvendeztetheti a nézőket. Igaz, aki látott egy VV4-összefoglalót, nagyjából látta a film pikánsabb jeleneteit is, a szóhasználat pedig magasan felülmúlja a magyar valóságshow színvonalát.

Emma (Portman) és Adam (Kutcher) már 15 évvel ezelőtt összefutnak egy nyári táborban, de egyéjszakás beszélgetős kalandjuk folytatására 10 évet kell várni, amikor az egyetemen futnak össze: Emma apja temetésére utazik haza, a ceremónia előtti éjszaka pedig megkéri Adamet, menjen el vele egy kis semmiségre. A temetésen sárga pulcsiban pózoló srác újabb 5 évre eltűnik a lány szeme elől, majd már dolgozó emberként futnak össze. Adam magánélete romokban, exbarátnőjével apja, a híres színész (Kevin Kline) kavar, a srác asszisztens egy gimis sorozatnál, míg a lány rezidensi éveit tölti a kórházban. Egy részeg éjszakán Adam átmegy alányhoz, majd a reggeli szex megváltoztatja az életüket. Dugócimbik lesznek, azonban kis tanulságként lassan rájönnek, ennél többet akarnak a másiktól. A film igazi vezérfonala a pár egymásra találása, az, hogy milyen utat jár be két ember, hogy nem csak a szexet, de az érzelmeket is felvállalja a másik előtt.

Reitman rendezése igazán szórakoztató (cameo a sorozat rendezőjeként!), jó volt látni, hogy Portmannek megvan a komika énje is, míg Kutcher semmi mást nem hoz, csak a tőle szokásosat, bár az a minimális extra bőségesen megéri: az apafigura Kline-hoz fűződő ambivalens viszonya okán fellépő mazochista cselekedetei egyenesen szórakoztatóak. A már említett Kline és az exbarátnő pont annyira idegesítő, amennyire hollywoodi: felszínes, érdekeken alapuló személyiségük csak alig tud engedni az érzelmeknek. A kategorizálást egyértelműen a prűd amerikai korhatárbizottság számlájára kell írni, a film mai viszonylatokban gyerekcipőben járó vulgaritásán kívül elhanyagolható vizuális indoklás található a legfelsőbb kategóriába soroláshoz. Ami hátránya a filmnek, a baráti köröket viszonylag ritkán láthatjuk, pedig a Hétmérföldes szerelemben is ők hozták az igazán nagy poénokat. Ezek szegényes időkeretének köszönhetően sem gyenge a film, csak láttunk már erőteljesebb megvalósítást.

Portman nem égett akkorát a drámai szerep előtt, mint tette azt tavaly Bullock az Oscar előtt, de láttuk már őt ennél jóval keményebb helyzetben is (Saturday Night Live).

7/10

Ez a hét az abszolút dupla a mozipremierek esetében. Múlt héten három premierrel kedveskedtek a nézőknek, most viszont hat! film közül választhat a nagyérdemű. Igaz, most csak a legjobb idegennyelvű film mezőnyében induló Oscar-várományos van a tarsolyban, a felnőtteknek szóló vígjáték, a családi szórakozást szolgáló animációs film, az európai filmes felhozatalban is ritkaságnak számító török dráma, egy ízes angol maffiafilm, valamint egy kényes témát boncolgató magyar dokumentumfilm kerül mától a mozikba.

Tavaly már bizonyítást nyert, hogy egy színésznő adott éven belül a legjobb és a legrosszabb alakítás terén is győzedelmeskedhet. Sandra Bullock A szív bajnokaiért Oscart, az Ő a megoldás című filmjéért pedig Arany Málnát kaphatott. Idén ugyan ekkora csalódás nem érheti Natalie Portmant, aki két hét múlva lesz itthon is látható az Oscar-jelölést jelentő Fekete hattyúban, ezen a héten azonban be kell érni a vígjátékkal, melyben Ashton Kutcher szex-cimborája lesz. A Csak szexre kellesz tipikusan a mostanság mind nagyobb teret nyerő felnőtt-vígjátékok legújabb darabja, melynek rendezője Ivan Reitman, akit a Szellemirtók óta imád a világ. Hogy milyen nehézségeket tartogat két barát szexuális kapcsolata, kiderül ebből a komédiából.

Ahogy az idei Golden Globe-díjátadón Ricky Gervais elmésen megjegyezte, a legjobb idegennyelvű film az a kategória, mely az Egyesült Államokban senkit sem érdekel. Ezen kategória egyik érdemes indulója, az Egy jobb világ annak a Susanne Biernek a legújabb filmje, aki az északi filmesek egyik legjobb rendezője, nemtől függetlenül. A Testvéred feleségét című filmjét már remake-elték is a tengerentúlon, emellett folyamatos szinte a jelenléte a díjátadókon. Mostani filmjében a kontinensnyi távolságok ellenére is összefonódó életutakat követi végi, egy afrikai menekülttáborból egészen egy dán kisvárosig.

Ha animációs film lesz mostanság a mozikban, készüljünk fel, a térhatás dominálni fog. Kell a plusz bevétel, amelyet össze-vissza csak pár elmés jelenettel támasztanak alá. Ilyen filmnek tűnik a Gnómeó és Júlia 3D, mely az egész család számára jelent élvezetes kikapcsolódást, hiszen a nagyobbak a jól ismert shakespeare-i történetet, a Rómeó és Júliát mutatja be újabb köntösben. Valami hasonló már ősszel megtörtént az Alfa és Omega című filmmel, hátha ez a film nagyobb sikert arat a nézők körében, melyre a kerti törpés alapfelállás és Elton John betétdalai jelenthetik a garanciát.

A politika Törökországban is mocskos játszmák része. A Három majom című drámában egy politikus kéri meg alkalmazottját, hogy vállalja fel helyette a gázolásos balesetet, vonuljon is be a börtönbe. A pénzért és a családjáért az apa felvállalja a tettet, mely azonban a kis háromtagú család életét forgatja fel fenekestül. Az alkotás 2008-ban Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat hozta a direktornak, Nuri Bilge Ceylannak.

Ha évek óta te vagy a legjobb forgatókönyvíró, akkor egy idő után óhatatlanul is megbíznak egy rendezéssel. Akkor jársz a legjobban, ha a saját szkriptedet viheted vászonra. William Monahan a London Boulevard című filmjével kiléphet a sokszor arctalan írók közül, hogy a rendezők között foglaljon helyet. Első rendezésében Colin Farrell a börtönből szabadult, de jó útra térni szándékozó rosszfiú szerepében elvállalja a Keira Knigthley által alakított színésznő melletti testőri feladatokat. A múlt azonban erőteljesebben dörömböl az ajtón, semmint figyelmen kívül lehessen hagyni.

Évek óta beszélnek arról, milyen szegény falvakban élnek az emberek Magyarországon. Szekeres Csaba dokumetumfilmje, az Örvény forgatása során az egyik ilyen faluba látogat el, ahol egy 11 éves kislány története mellett a falusi családok életébe is bepillantást nyerhetünk. A mélyszegénység velünk élő problémáját követve fájó emberi sorsok szemtanúi lehetünk egy kéretlenül is szemtanúvá előlépő kamerán keresztül.

Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.

A látássérült Juan visszasírja azt az időt, mikor még vak volt, mert egy homályosan látott világ képei közt él, miközben régi társai kitaszítják maguk közül, a látásának köszönhetően pedig csak a félelmei növekednek. Szembesülni kénytelen a világ és az emberek ocsmányságával, melyet vak emberként távol tarthatott magától. A szerelemre éhes Manuela és kissé ütődött öccse, az áruházi biztonsági őr Rafa már másik megközelítést igényel. Manuela a cég által az alkalmazottaknak biztosított félárú plasztikai műtétet vállalja, önbizalmát és mellméretét növelendő. Rafa pedig tudtán kívül egy férjes asszony szeretője, pontosabban szexrabszolgája lesz, míg annak férje, a fentebb említett Gonzalo a válás után lassacskán tér csak vissza a családi fészekbe. David pedig a végletekig racionális és hitehagyó zsidó mérnök szerepében nem csak a céges leépítést kell hogy átvészleje, hanem a fiában éledező ortodox vallási elvárásoknak is meg kellene felelnie, miközben nem vágyik másra, csak arra, hogy lefeküdhessen Manuelával, kit szinte már idealizálva szeret.

A jól bevált európai dogmafilmes sablonok átköltöztek Dél-Amerikába, hogy az ottani, igazán szappanoperás filmipart is felvirágoztassák, igaz, mindezt egy elsőfilmes rendező, Cristián Jimenez alkotásán keresztül. Az eddig rövidfilmekben jeleskedő rendező nagyszerűen debütált az egészestés alkotásokok sorában. Filmjében a Vida Sur (most már Centro Dental Patagonia) cég  vezetésének kihatását vizsgálhatjuk meg olyan mikrodrámák egész sorában, melyek önmagukban eladnának egész filmeket. A három fő történeti szál egybesimítása szinte már a zsenialitás határait súrolja, a látványvilág és a képi poénok egész sora pedig csak alátámasztja, Jimenez már rövidfilmesnek is egészen kiemelkedő volt. A forgatókönyv is jórészt a rendező gyermeke, vagyis egy igazi szerzői filmről beszélhetünk, mely az abszurd határáig elsétálva beszél a nézőnek  a válságról, de talán a legemberibb módon. Nem financiális, érzelmi és szellemi válság ez, ahol a produktivitást és a racionalitást háttérbe szorítja a marketing mindent átható eszméje. El kell adni a rosszat is anélkül, hogy bármi jó állna mögötte.

Az amerikai filmek és a válság-hajhász károgástól megfáradt emberek számára igazán üdítő élmény ez az alkotás, melyben igazán még bűnbakot sem keresnek, csak bemutatják, kik és hol hibáznak. Nem kell aggódni, minden szereplő megtalálja a maga útját, ami persze örök tanulságként sosem az, amit vártak.

8/10

Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.

Hozzávalók:

1. Szoknyabolond báty, aki rangon aluli és elvált nőbe szerelmes.

2. Szerető feleség, aki helyetted is átlép az ányékodon.

3. Egy ausztrál színész, aki beszédspecialistának adja ki magát, közben a herceg-királyban is az embert látja.

4. Valós események, melyek megihletik az egyik legjobb brit történelmifilmes rendezőt.

Elkészítés:

Veszünk egy jó adagnyi ismert történelmi eseményt és udvari titkot (közel 15 évnyit), mindezt alaposan átszűrjük, hogy csak a számunkra legfontosabbak maradjanak. A szűrt alapot rábízzuk egy már sokszoroson bizonyított rendezőre, a 2000-es évek brit és amerikai történelmi filmjeinek és sorozatainak egyik legjobb direktorára, Tom Hooperre (bizonyíték: Elizabeth, John Adams, Longford). Bábjainak az elmúlt évtizedek talán legjobb brit és ausztrál színészeit szerződtetni, hogy a korhű díszletekben nyelvhű aktorok elevenítsék meg a szereplőket. Az összetevőket pihentetjük, hogy jól összeérjenek az ízek, majd az év utolsó harmadában, a fesztivál- és díjátadóidőszakban tálaljuk.

A dadogós Bertie-herceg (Colin Firth) szép lassan lépdel az uralkodói ranglétrán: apja halálával bátyja lesz a király, majd annak érzelmi indíttatású lemondása után ő lesz a Brit Birodalom királya. Nemezise, a dadogás azonban nagyon megnehezíti mindennapjait. Feleség, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) végső kétségbeesésében fordul az ausztrál beszéddoktorhoz, Lionel Lounge-hoz (Geoffrey Rush), hogy segítsen férje dadogásán. A herceg először érezheti magát igazán kényelmetlenül, ugyanis Lionel terápiája során nem adja meg neki azokat az előjogokat, amik alapjáraton megilletik. A herceg, majd király a káromkodás útján szabadul fel saját gátlásainak terhe alól, hogy megtartsa azt a rádióbeszédet, melyről mind a mai napig emlékezetes.

A díjátadók egyik üdvöskéje lett Colin Firth György király szerepében, ami teljes joggal érthető is. Az idei filmek férfi főszerepeit elnézve nagyon is megérdemelt sikereket arat, míg más  kategóriákban rendre alulmaradt eddig. A Brit Filmakadémai 14 és az Amerikai Filmakadémia 12 jelölése már nagyobb előretörést jelenthet, de a tavalyi Oscar-versenygés megismétlődni látszik. Akkor az Avatár és A bombák földjén vetélkedett, melyből magasan az underdog-induló katonai dráma jött ki győztesen, míg idén eddig A közösségi háló nyerte a filmes díjak többségét. Igaz, a versengés idén szorosabb, hiszen ne feledkezzünk meg Nolan Eredet című filmjére, mely eddig szinte csak technikai díjakat zsebelhetett be (ma kapta Nolan a forgatókönyv díját - az első értékelhető díj a filmnek), itt van még a melegtéma, mint örök kedvenc (A kölyök rendben van), valamint a Coen-tesók újabb westernje, a 10 Oscar-díjra esélyes A félszemű.

A legjobb férfi főszereplő díja egyértelműen Firth felé lejt, a főbb kategóriák esetében pedig inkább a BAFTA jelentette hazai pályában reménykedhet a film, de csak a további, eddig nem említett bombaerős vetélytársak (127 óra, A harcos, Fekete hattyú, valamint az igazi underdog induló, a Winter's Bone) miatt.

8/10

Rendszerváltás alulnézetből. Valljuk be, sokan visszasírják a Kádár-rendszert, de legalább annyian szidják is a rendszerváltást, mely nem hozta el mindazt, amire vártak az emberek. Ugyanaz a probléma, mint ’56 esetében, a különbség, hogy nagyobb társadalmi csoport emlékszik mindarra, ami történt, s áhítozik arra, hogy megtudja mindazt, ami a színfalak mögött zajlott.

Nem aktuálpolitikai értelemben, de hiányzik az elszámoltatás az embereknek. A velünk élő történelem részeként nem jött el az a fajta elszámoltatás, mint tették azt a volt szocialista tömb országaiban. Nálunk még most is titkosak az ügynökakták, komoly zsarolási potenciált jelentve a politikai napirend alakításában. Aki látta az A mások élete című Oscar-díjas német filmet, az pontosan tudja, mit jelent az, hogy megtudhatod, mik állnak rólad az aktákban, megnézheted, ki volt az az ember, aki jelentett rólad.  Felnőtt és szavazóképes a rendszerváltás utáni generáció, mégsem hallott mást, mint a régi idők visszasírását: akinek nincs olyan idősebb rokona, aki nem sírta vissza a teljes foglalkoztatást, a kenyérárakat, az akolmeleget, az örülhet, mert nem mossák össze kimondatlanul is az elmúlt húsz év vétkeseivel.

A film története szerint a ’80-as évek második felétől követi a hazai eseményeket, egészen a választott országgyűlés első üléséig. Amint azt sok, a korszakot oktató tanárember életrajzából megtudhatjuk, mind-mind valamilyen módon részesei voltak ennek az átmenetnek. Bihari Mihály alkotmánybíró még MSZMP-tagként volt a reformisták tagja, amiért ki is zárták, mégis komoly szerepet vállalt a folyamatokban. Ilyen módon a rendszerváltás nagyon is köztünk van, talán majd a mostani fiatalok unokáira nem fog már vetülni ennek az árnya. A főszereplő Kárász Mihály egyetemi hallgató, pártfunkcionárius szülőkkel, akikkel nemrég tért haza azok külföldi kiküldetéséről. Szerepet vállal a szamizdatos és ellenzéki szervezkedésekben, a folyamatos lebukással járó megtorlástól azonban megóvja őt a szülők és apja jóbarátjának védő keze. Amint a családi barát ezredes ráébred, itt már folyamatban a változások, ráveszi Mátyást arra, hogy legyen az ő emberük, belülről segítsen irányítani a folyamatokat, mintegy kinevelve az utánpótlást. A vértelen rendszerváltás levezénylésének háttéralkui csak említés szintjén jelennek meg, körülbelül úgy, mint a Szomszédok esetében: mindenki beszél az eseményről, ami így nyeri el valóságalapját a néző számára, akkor is, ha nem is láthatta azt.

A retró iránti érdeklődés talán soha nem volt ilyen magaslatokban. A Szomszédok és a Kisváros a mostani egyetemisták között az egyik legnépszerűbb internetes mém, nem csak az epizódokat nézik előszeretettel, hanem a részeken kívül is jelentéstartalmat csatolnak a sorozathoz. Lehet, hogy erre érzett rá a rendező Dézsy Zoltán, mikor a film stílusát adta meg, ugyanis szinte teljes egészében annak a stílusnak szentelte a filmet. Nem csak Lukács Andor szerepvállalása érezteti ezt az emberrel, a beállítások, a párbeszédek, az alakítások. Látszik a kis költségvetés, érződik az alkotói szándék, mellyel a szerzői filmet jegyző Dézsy ítéletet mond az első országgyűlés egyes tagjai és a rendszerváltás egyik vezető ellenzéki ereje (kimondtatlanul SZDSZ) felett.

Azoknak (a többség) a véleményével, akik elítélték és ócsárolták a filmet, egyet lehet érteni azon a szinten, hogy kisebb szerzői akarással jobb és élvezetesebb alkotást lehetett volna elkészíteni. Azt azonban mindenképp Dézsy javára lehet felhozni, hogy nem kötött kompromisszumokat, amit akart, azt kimondatott színészeivel, dialógusaival, jeleneteivel. Aki átgondoltabb és művészibb megvalósítás után szomjazik, nézze meg a Karalyos Gábor szereplésével készült másik ügynökfilmet, az Apacsok című tévéfilmet, melyet Török Ferenc rendezett. Azt azonban el kell ismerni, hogy a maga súlyával és lehetőségeivel élve igyekeztek az alkotók átadni mindazt, mit üzenetnek szántak. Az ítéletet pedig mindenki a maga vérmérséklete szerint tegye meg.

6/10

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10

Az utolsó ilyen ínséges hét vár ránk, amikor ötnél kevesebb filmről kell hírt adnom. A múlt heti dömpinghez hasonló hetek vannak előttünk, március végéig bőséges filmáradattal. Most, az előző hét szolid felvezetése után még szusszanhatunk egyet, könnyen átlátva a filmes kínálatot, melyben van fesztiválkedvenc alkotás, pörgős akciófilm és családbarát 3D-s film. Lássuk akkor, kik keresik a heti figyelmünket.

A Golden Globe-on csak egy kategóriában nyertes film, melyet szűkebb hazájában, Nagy-Britanniában a Brit Filmakadémia 14 kategóriában jelölte, majd az Amerikai Filmakadémia is 12 kategóriában vélte érdemes indulónak. Tom Hooper filmje, A király beszéde igaz történeten alapul, a dadogós Bertie herceget kísérve fejlődési útján a nemzetet vezető VI. György királyig, mindezt közel húszéves panorámában megfilmesítve. A főszerepet játszó Colin Firth mellett Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter szórakoztatja a nagyérdeműt. A szülőknek figyelmeztetésül: komoly mennyiségű káromkodással teli a film, ugyanis a királynak komoly pszichés gátakat kellett magában legyűrnie. Zseniális dráma a 2. világháború előtti brit belpolitikai élet királyi családot érintő ügyeiből.

Lassacskán már nem telik el úgy premierhét, hogy nem lesz 3D-s alkotás, főleg majd a nyári bemutatókat kell ezen a téren figyelni. Az igazán nagy költségvetésű versenyzőkig azonban a családi és animációs filmek viszik a prímet, most épp az előbbi kategóriába tartozó Gulliver utazásai 3D kerül műsorra. Lemuel egy postázóbeli alkalmazott az egyik New York-i újságnál, aki kap egy kiugrási lehetőséget: tudósítania kell a Bermuda-háromszögből. A hajótörés során a liliputiak szigetére vetődő Gulliver belekeveredik a háborúba, szerelmi tanácsadó is lesz, majd meg kell küzdenie egy gépesített óriással. A főszerepben Jack Black, aki Jason Segel, Emily Blunt és Amanda Peet oldalán teljesíti ezt a humoros kalandfilmet.

Szoktam elégedetlenkedni a többhetes, több hónapos megjelenési csúszások miatt, mégis van, amikor az én sokat látott filmes szemem is meglepődik. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be a tengerentúlon a Párizsból szeretettel című akciófilmet, melyet a nagysikerű Elrabolva című film rendezője, Pierre Morel dirigált. Ennyi csúszás után inkább már dvd-n szokták forgalmazni a filmeket. A történet Párizsban játszódik, ahol az egyik nagykövetségi alkalmazottat rendelik ki az Amerikából érkező titkosügynök helyi kapcsolatának. Kettejük feladata lenne felszámolni egy terrorista szervezkedést, azonban az ügynök nem a csendes megoldásairól híres. A főbb szerepekben a saját imázsát építő John Travolta, valamint Jonathan Rhys Meyers.

Jobb később, mint soha. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be az Egyesült Államokban Pierre Morel új filmjét, melyben ismét Párizs a főszereplő, ismét az alvilág ábrázolása és annak lezúzása kerül a középpontba, ismét egy kipróbált öregfiú lesz az akciók sztárja. A klisék ismétlése ugyan kicsit elvesz a film értékéből, nem adja azt az élményt, mint tette az Elrabolva esetében, de ez a kicsit buddys áthallás másabb hangulatot is teremt.

A követségi alkalmazott és mellékállásban titkosszolgálati zöldfülű Reece (Jonathan Rhys Meyers) a szokványos rendszámtáblás melók után igazi nagypályás feladatot kap: az egyik titkosügynök, Wax (John Travolta) párizsi kísérőjévé kell szegődnie, hogy minél gyorsabban intézhesse el feladatát. Munka közben felszámolnak egy kínai drogforgalmazó egységet, egy robbantásos merényletre készülő pakisztáni csoportot, a fő feladat azonban, az érkező védelmi miniszter elleni merénylet megakadályozás már nem csak a terroristák elleni fellépést jelenti, hanem az érzelmekkel is harcolni kell.

A bevezetőben említett ismétlés-halmaz esetében muszály a különbözőségeket is megemlíteni: a kétszereplős osztag ütőképesebb (igaz, hangosabb is), a személyes érintettség éppenséggel ellentétes irányultságú (nem védelmezni, kiiktatni kell a szeretett nőt), az összeesküvés-elméletek rajongói embercsempészet és milliomosok játékai helyett a rideg és precíz terrorista sejtek világába nyer bepillantást. Morel ugyan nem érte utól az Elrabolva hangulatát, de jelen esetben a humor beemelése tényleg jó ötletnek bizonyult, még jobban ráerősítve a tényre, Luc Besson inkább már csak forgatókönyveket írjon, a rendezést hagyja meg másoknak. Travolta úgy igazán a Kardhal óta nem volt igazi akciófilmben, az itteni szerepvállalása először meglepő volt, de már az előzetesekben látható volt, jó kis pusztítást visz véghez. Karaktere az a fajta kemény ügynök, akit csak a halál nyugdíjaztathat, addig megy előre, emberen és falon át. Meyers ugyan kicsit gyengén és erőtlenül kezdte a filmet, de amint szabadjára engedhette az indulatokat, ő is jól teljesít.

Érthetetlen, miért vártak egy évet ennek a filmnek a bemutatásával. Ekkorra már a dvd-kiadással szoktak vesződni, nem a mozis premierrel. Főleg az internetes letöltések korában számít komoly hibának egy-egy akciófilm bemutatása, mert ha valami, akkor ez a műfaj a legéletképesebb a mozi berkein belül. Ez az a műfaj, ami a látványvilágával bevonzza az embereket, a poénokkal pedig csak újabb rétegeket talál meg. Aki akcióra vágyik a héten, mindenképpen nézze meg, ütős, csavaros és olykor gyilkos humorral átitatott alkotást láthat.

6/10