Rendszerváltás alulnézetből. Valljuk be, sokan visszasírják a Kádár-rendszert, de legalább annyian szidják is a rendszerváltást, mely nem hozta el mindazt, amire vártak az emberek. Ugyanaz a probléma, mint ’56 esetében, a különbség, hogy nagyobb társadalmi csoport emlékszik mindarra, ami történt, s áhítozik arra, hogy megtudja mindazt, ami a színfalak mögött zajlott.

Nem aktuálpolitikai értelemben, de hiányzik az elszámoltatás az embereknek. A velünk élő történelem részeként nem jött el az a fajta elszámoltatás, mint tették azt a volt szocialista tömb országaiban. Nálunk még most is titkosak az ügynökakták, komoly zsarolási potenciált jelentve a politikai napirend alakításában. Aki látta az A mások élete című Oscar-díjas német filmet, az pontosan tudja, mit jelent az, hogy megtudhatod, mik állnak rólad az aktákban, megnézheted, ki volt az az ember, aki jelentett rólad.  Felnőtt és szavazóképes a rendszerváltás utáni generáció, mégsem hallott mást, mint a régi idők visszasírását: akinek nincs olyan idősebb rokona, aki nem sírta vissza a teljes foglalkoztatást, a kenyérárakat, az akolmeleget, az örülhet, mert nem mossák össze kimondatlanul is az elmúlt húsz év vétkeseivel.

A film története szerint a ’80-as évek második felétől követi a hazai eseményeket, egészen a választott országgyűlés első üléséig. Amint azt sok, a korszakot oktató tanárember életrajzából megtudhatjuk, mind-mind valamilyen módon részesei voltak ennek az átmenetnek. Bihari Mihály alkotmánybíró még MSZMP-tagként volt a reformisták tagja, amiért ki is zárták, mégis komoly szerepet vállalt a folyamatokban. Ilyen módon a rendszerváltás nagyon is köztünk van, talán majd a mostani fiatalok unokáira nem fog már vetülni ennek az árnya. A főszereplő Kárász Mihály egyetemi hallgató, pártfunkcionárius szülőkkel, akikkel nemrég tért haza azok külföldi kiküldetéséről. Szerepet vállal a szamizdatos és ellenzéki szervezkedésekben, a folyamatos lebukással járó megtorlástól azonban megóvja őt a szülők és apja jóbarátjának védő keze. Amint a családi barát ezredes ráébred, itt már folyamatban a változások, ráveszi Mátyást arra, hogy legyen az ő emberük, belülről segítsen irányítani a folyamatokat, mintegy kinevelve az utánpótlást. A vértelen rendszerváltás levezénylésének háttéralkui csak említés szintjén jelennek meg, körülbelül úgy, mint a Szomszédok esetében: mindenki beszél az eseményről, ami így nyeri el valóságalapját a néző számára, akkor is, ha nem is láthatta azt.

A retró iránti érdeklődés talán soha nem volt ilyen magaslatokban. A Szomszédok és a Kisváros a mostani egyetemisták között az egyik legnépszerűbb internetes mém, nem csak az epizódokat nézik előszeretettel, hanem a részeken kívül is jelentéstartalmat csatolnak a sorozathoz. Lehet, hogy erre érzett rá a rendező Dézsy Zoltán, mikor a film stílusát adta meg, ugyanis szinte teljes egészében annak a stílusnak szentelte a filmet. Nem csak Lukács Andor szerepvállalása érezteti ezt az emberrel, a beállítások, a párbeszédek, az alakítások. Látszik a kis költségvetés, érződik az alkotói szándék, mellyel a szerzői filmet jegyző Dézsy ítéletet mond az első országgyűlés egyes tagjai és a rendszerváltás egyik vezető ellenzéki ereje (kimondtatlanul SZDSZ) felett.

Azoknak (a többség) a véleményével, akik elítélték és ócsárolták a filmet, egyet lehet érteni azon a szinten, hogy kisebb szerzői akarással jobb és élvezetesebb alkotást lehetett volna elkészíteni. Azt azonban mindenképp Dézsy javára lehet felhozni, hogy nem kötött kompromisszumokat, amit akart, azt kimondatott színészeivel, dialógusaival, jeleneteivel. Aki átgondoltabb és művészibb megvalósítás után szomjazik, nézze meg a Karalyos Gábor szereplésével készült másik ügynökfilmet, az Apacsok című tévéfilmet, melyet Török Ferenc rendezett. Azt azonban el kell ismerni, hogy a maga súlyával és lehetőségeivel élve igyekeztek az alkotók átadni mindazt, mit üzenetnek szántak. Az ítéletet pedig mindenki a maga vérmérséklete szerint tegye meg.

6/10