Prolihisztor

Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.

Ha már idegenkedés, az Oscar-díjas Ron Howard rendezésében érkező film is csupa kettős érzetet keltett első körben. Érdekelt ugyan a film, de tartottam is tőle. Hogy miért, azt jómagam sem tudom, egész egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy egy újabb sztárjátékot láthatok majd, mely csak a milliókról szólt, amit érte kapnak. Igaz ez színészre, rendezőre egyaránt. Hogy miben tévedtem?

Első körben James és Vaughn figurája, mint buddy-k nagyon is jól működnek, a melléjük rendelt Winona Ryder és Jennifer Connelly pedig csak javítanak az egészen. A sztori szerint két baráti párt láthatunk, akiknek férfi tagjai a nagy szakmai áttörés előtt állnak, annak minden stresszes pillanatával. Míg az egyikük épp lánykérésen töri a fejét, meglátja a haver-sógornőt annak szeretőjével. Innentől a sztori már kevésbé a nagy kiugrásról, mint a nagy hallgatásról és bizonyításról szól.

A drámai szál nagyon erős és karakteres, sőt, több mint elgondolkodtató. Az a dilemma, hogy elmondjad-e a legjobb barátodnak, hogy csalja a felesége, miközben az asszony zsarolni kezd, hogy mindenben téged fog okolni. Aki volt megközelítőleg hasonló helyzetben, annak könnyen átérezhető: hazudsz a barátod védelmében, vagy legyél vele őszinte a barátságra való tekintettel. A film nem is igazán komédia, mint ahogy a nemzetközi sajtóanyag írja, bár tény, igyekszik a komikus helyzetekkel tompítani a szituációk élét, mégis olyan édes-bús hangvétellel teszi.

A nagy és általános lehúzást ugyanúgy nem értem, mint az Utódomra ütök esetében. Meg kéne tudnom, mi az az általános standard, amihez magunkat tartva egy ilyen filmet lehúzunk a semmibe. Nem mondanám álszentségnek, de mindenképp valami, általam nem értelmezhető kritérium-keretbe helyezik ezeket az alkotásokat, ahol csak elvérezniük lehet. Ron Howard rendező nem okozott csalódást (igaz, katarzist sem), akire azonban ideje lesz figyelni, az író Allan Loeb, aki a Tőzsdecápák 2. része mellett az egyik legjobban várt idei sorozathoz, a Terra Novához is adta a nevét. Eközben pedig a Kellékfeleség című Adam Sandler-filmhez is összedobott egy forgatókönyvet.

Nagy öröm, hogy Winona Ryder egyre több alkotásban tűnik fel, évekig csak a dvd-polcokra bejutó filmek után rögtön két mozifilmben láthatjuk, emellett az Oscar-jelölt Fekete hattyúban kapott szerepet. A két említett úriember játékával semmi probléma nincs, hozzák azt, amit eddig is kaptunk tőlük, Jennifel Connelly-t pedig mindig öröm látni a vásznon. A szeretőt játszó Channing Tatum talán a legidegesítőbb alakításával "örvendeztette" meg a rajongóit, az ambivalens rocker szerepében csapongott, szinte csak irritáló megmozdulása volt. Hogy ez tudatos szándék vagy holmi véletlen, nem tudom.

Az igazság néha tényleg fáj.

6/10

A címben kifejtett többes szám egyértelműen a múltbeli versenyzők számbavételével nyer valóságalapot. Ma az országos televíziók közül csak a királyi szán némi forrást arra, hogy a heti filmpremierekről essen pár szó a műsortervben. A múltban számos versenyző volt, a kereskedelmi televíziók dobálgatták ide-oda a programot a műsortervben, majd a hétvégi napokról is kikoptak. A legnépszerűbb közülük a Moziverzum volt, mely két fiatal filmes, Tóth Barnabás és Simonyi Balázs műsorvezetésével érthető de lelkes módon engedtek bepillantást a mozis és filmes aktualitásokba. Száműzetésük óta a kereskedelmi csatornákon pang a műfaj, lehet, a lelkes de olcsó bloggerekre hagyják az ajánlózást.

A Magyar Televízió műsorán szeptember óta futó Szélesvászon című műsor Winkler Nóra jutalma azért, hogy a Kultúrházat kitörölték a kínálatból. A műsorvezetőnő felkonferálásával láthatóak a heti előzetesek, mely alatt Galambos Péter alámondásos magyar ismertetője hallható. Különböző kritikusokat hívnak be, akik egy-egy filmhez fűznek biztató vagy lehúzó szavakat, a lényeg a rövid párbeszédek állandósága. A végső konklúziót a behívott kritikusok körkérdéses szűrőzése jelenti, mely csak ráerősít az egyébként is szubjektív véleményekre.

Hogy mi is jelen írás aktualitása, saját lemaradásom pótlásán kívül? Az, hogy az egyetlen igazi filmes műsort hibák sorozata övezi. Az, hogy megszólaltatott szakértő nevét elbakizzák, az sem kis hiba (Hampuk Richárdból lesz így Kampuk Richárd), azonban az a fix hiba (amit két adás megtekintése után kijelenthetek), hogy mind a filmcímeket keverjük (Emberek és istenek helyett Istenek és emberek), mind az alkotók nevei komoly kiejtésbeli hibáktól hemzsegnek: Májköl lesz Michel (Misel) Gondryból - ez a hiba azért nagyon nem kicsi.

A legnagyobb gond az, hogy egy olyan műsor, ami heti filmbemutatókkal és dvd-ajánlókkal foglalkozik, kéthetente jelentkezik. Ez azért elég nagy hiba, mert a heti rendszerességű műsor alapból kései órán kerül bemutatásra, másrészt ez az időszaki jelleg csak csorbítja a befutási lehetőséget. Nem tudom, vajon a szerkesztők milyen célcsoportot céloznak meg. Akik érdeklődnek a filmek iránt, nem kéthetente, hétköznap kora éjszaka fognak informálódni. Akik kocanézők, azok számára se a kétheti váltás, se a műsor stílusa nem lesz nyerő, mert a szerte a neten és újságokban olvasható rövid ajánlókon kívül nem kapunk szinte semmit. Az pedig kifejezetten szégyen, hogy az Üvegtigris mellett egyetlen magyar nyelvű előzetes volt látható Galambos Péter szöveges ajánlói alatt. Ezt nem lehet csak úgy elfogadni, mert legalább feliratos előzeteseket illett volna alávágni a hanganyagnak, mert a felvillanó francia feliratok mellett az angol nyelvű előzetesek alatt még csak a feliratra is sajnálták a helyet vagy kapacitást.

Ezzel rá is térhetünk arra, miért nem sikeres itthon a mozgófilmes kultúra aktualitásait bemutató televíziós műsor. Ha a Szélesvászonnak köszönhető csapásirányon keresztül néznénk a kérdést, akkor látható egyfajta szakmai sznobizmus, mely nem engedi a modern megközelítést a műfaj közelébe. A két legutóbbi műsorban egy-egy kritikust lehet kiemelni, az egyik Szabózé Zoltán az Indextől, a másik pedig Kovács Gellért az MR2-től. Nekik köszönhetően kaphatott az átlagember némi érdekességet és egyediséget a filmekkel kapcsolatban. A többi szakérteni meghívott személy esetében érezhető az a jó magyar filmes képzés eredménye, hogy itt bizony a művészfilmes megközelítés és tananyag érződik. Ahogy nem hagyták a piaci követelményeket érvényesülni a filmiparban, úgy az újságírói mentalitás és reakció esetében is nagyon kilóg ez a fajta értelmiségi megközelítés.

Ha csak a Szélesvászon esetében néznénk ezt végig, a célcsoport-behatárolás problematikája nagyon érződik. A szólítsunk meg lehetőleg mindenkit köztelevíziós alapelve jelen esetben hamvába holt szándék, mert a mozi tipikusan az a műfaj, ami maximum a 18-49-es fizetőképes közösséget érinti, eltartott szempontból pedig a 6-14 és a 14-18 as célcsoportok pozícionálhatóak még. A műsor stílusa viszont a fiatalokat meg sem próbálja elérni, a fizetőképes célcsoport nagyrésze viszont nem ezt a műfajt igényli (legalábbis remélem).

Ami nagyon hiányzik az ilyen műsorokban, az a nyíltan vállalt konfrontáció az eltérő ízlések mentén. Ez a fajta steril ajánlózás, maximum értelmiséginek ható, egyébként meg degradáló véleményformálás a populáris filmek lesajnálása. Ideje lenne műsorszerkesztésnél is észrevenni, a piaci megközelítés nem megy szembe a közérdekekkel, főleg nem az egész országot érintő mozifilmes ajánlás terén.

Csak remélni lehet, hogy Andy Vajna kormánybiztos szerepvállalása nem csak a filmgyártás terén fogja életre kelteni a piaci megközelítés térhódítását, hanem a filmek megközelítésének és a filmes műsorok újraélesztésének is lökést adhat.

Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.

A sztori szerint a börtönből szabadult Sofőr (Dwayne "The Rock" Johnson) testvére gyilkosainak nyomába ered, hogy egytől-egyig levadássza őket a szemet szemért elv alapján. A lassan megismert múlt árnyai sötétebbek, mint első körben gondolnánk: a testvérek egy bankrablás részesei voltak, ahonnan meg is szöktek. Azonban a rejtekhelyükön rajtuk ütött pár fickó, akik a pénz mellett a testvérbáty életét is elvették. A fejbelőtt öccse azonban túléli az esetet, majd 10 év börtön után kiszabadulva ered a nyomukba. A gyilkossági hadjáratát megnehezíteni szándékozó rendőrpáros egyik tagja gyakorló heroinista (Billy Bob Thornton), akire a boldog nyugdíjas évek hetek távlatából néznek. Emellett egy egoista és kissé elmebajos bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is emberünk nyomába ered, hogy őrült táncuk nyomán gyarapítsák a hullák sorát.

Az utóbbi években a középszerű vígjátékokkal jelentkező rendező, George Tillman Jr. és a színész Dwayne Johnson is talán erőre kap ettől a tesztoszteron-szagú vendettától, mert mindkettejüknek jobban álltak a komolyabb, komorabb műfajok, az alkotói hitelességről nem is beszélve. A főleg az afro-amerikai témafelvetésekkel operáló író-rendező által írt vígjátékai helyett inkább a rendezett drámái a figyelemreméltóak, a Férfibecsület után Notorious B.I.G. életrajzi filmjével is szép sikereket tudhat magáénak. Johnson a családi filmek és a vígjátékok tengerében lubickolt pár évet, de úgy néz ki, visszatér az akciófilmes terepre: Ezt követően a Halálos Iram 5. részében lesz látható. Nagy visszatérő Billy Bob, aki szintúgy kicsit a gyorsan leforgatható és könnyen emészthető vígjátékok rabja volt az elmúlt pár évben, bár igaz, ebben a filmben sem hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárunk.

A csavarosnak szánt történetet szállító Gayton-testvérek eddigi legnagyobb dobása a film, remélhetőleg nem ez lesz a zenit egyikük számára sem. Akik viszont dícséretben részesülhetnek, az egyrészrt a zeneszerző Clint Mansell, aki nagyon ráérzett ennek a filmnek a hangulatára, valamint az operatőr Michael Grady, akinek szintúgy sikerült a képi világgal hangulatba hoznia a nézőket.

Igazi, egyszer nézős akciófilm, remélhetőleg több tékozló fiú helyes irányba terelésével.

5/10

Afrika romokban, de még ezek a romok is képesek lángolni. Nem aktuálpolitikai megállapítást akarok tenni, de nem lehet kihagyni a mostani eseményeket sem. Igaz, nem Fekete-Afrika, hanem a turisztikai célpontoknak számító Egyiptom és Tunézia került a hírek középpontjába, de el kell ismerni, az egész kontinens az elfojtott feszültségek terhétől szenved. Vallási és törzsi ellentétek húzódnak a háttérben,  mióta kiharcolták a függetlenséget, már nem csak a háttérben. Ezek mellett nem lehet elfeledkezni a gyermekhadseregek tömegeiről, az AIDS pusztító jelenlétéről, a mérhetetlen szegénységről és az uralkodó elit fényűzéséről sem.

Mindezek ismeretében beülünk a moziba, egy francia-belga-csádi koprodukciós alkotásra, mely a polgárháború előestéjétől követi végig a Bajnok történetét. A Bajnok nem más, mint Adam, az elegáns hotel úszómestere, aki a '60-as években Közép-Afrika úszóbajnoka volt. Fiával együtt dolgozik, az új kínai vezetés azonban fiatalos környezetet kíván kialakítani, ezért Adam-et arra kényszerítik, adja át a munkát fiának, ő pedig a szégyenfoltnak számító portás pozícióját vegye át. A csendes családi viszály azonbannem tud betetőzni, mert fiát, Abdelt besorozása miatt elviszik a katonák. Adam visszakerül a medence mellé, otthon azonban megjelenik Abdel terhes barátnője. Adam rászánja magát, hogy kiszabadítsa fiát, azonban nem a várt körülmények közt találja meg Abdelt.

Nagyjából hasonló képet festett az állapotokról a Hotel Ruanda című alkotás is, de míg ott a háború konkrét borzalmai mellett az emberi áldozatvállalás volt a középpontban, itt egy háttérben húzódó, soha nem látható háború nyomasztó terhei alakítják a történetet. A csendes és megbízható apa egyetlen pillanatra lesz önző, mégis helyrehozhatatlan hibát vét. Nem is igazán az a drámai, ahogy fia ellen tesz, hanem az, mennyire természetes az a mód, ahogy ezt teszi. A háborús hozzájárulás szégyenteljes címkéje mögé bújva szülők tízezrei teszik ugyanezt, mert fizetni nem tudnak.

A történetnek nagyon jót tesz, hogy a kissé hatásvadász amerikai előd után ez a film csak csendben csordogál, nincs benne kapkodás és akció, csak egy megfontolt és nyugodt ember és családja kálváriája. Ez a fajta szívbemarkoló dráma jobban elgondolkodtatja az embert, főleg akkor, ha párhuzamot vonunk a délszláv válság hatásaival. Ott is a kényszerből egy zászló alá tömörített népek lázadtak fel a saját szabadságuk érdekében, itt is a törzsi-vallási eltérések a legfőbb kiváltó tényezők. Ez a fajta hasonlóság pedig segíthet az afrikai problémákat degradálni szándékozók feladatának megnehezítésében.

8/10

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

Kellett nekem panaszkodni amiatt a múlt héten, hogy csak két alkotás került bemutatásra. Erre rögtön 5 filmet zúdítanak ránk, mely a legkisebb korosztályon kívül szinte mindenki számára tartogat érdekességeket. Amerikai és olasz vígjáték, francia dráma valamint egy-egy amerikai akciófilm és fantasy várja a mozilátogatókat.

Vajon milyen lesz az, ha egy inkább drámai filmekre berendezkedett rendező 11 év után előveszi a vígjáték műfaját, hogy újra lubickolhasson a könnyedebb hangvételben? Nagyjából megtudható A dilemma című filmből, ami Ron Howard rendezése (a korábbi vígjáték A grincs még 2000-ből). Howard olyan nagysikerű alkotások után evickélt a komédia tengerére, mint az Oscar-díjas Frost/Nixon, A Da Vinci-kód és a szintén Oscar-díjjakkal jutalmazott Egy csodálatos elme. A történet szerint egy cégvezető páros életük nagy dobására készül, azonban az egyikük házasságának sötét kis titkai a másik nyugalmára és biztonságérzetére van negatív hatással. Ebben a magánnyomozós,  kapcsolati vígjátékban látható Vince Vaugh, Kevin James, Winona Ryder és Jennifer Connelly.

Nicolas Cage komoly, a karrierjét érintő hullámvasúton csücsül évek óta. A ’90-es évek egyik legnagyobb sztárja az ezredforduló után csak ontotta a gyengébb filmeket, erre tavaly a Mocskos zsarú cím- és a Ha/Ver mellékszerepével hatalmas elégtételt szerezhetett. Azonban mintha az csak kis kitérő lett volna a leszállóágon, mert az idei évet egy teljesen közepes, néhol idegesítő filmmel, a Boszorkányvadászat című alkotással kezdte. A sztori szerint két dezertőr kereszteslovag a hazafelé tartó úton érkeznek meg egy boszorkánytól rettegő faluba. A saját életükért cserébe elvállalják, hogy a közeli kolostorba viszik a fiatal lányt, hogy a szerzetesek kiűzzék a gonoszt belőle. A rendezést az a Dominic Sena vállalta el, aki már a Tolvajtempóban is Cage munkatársa volt. (Kritika itt)

(Képre kattinva elérhető a magyar feliratos előzetes)

Nehéz dolog elfogulatlanul írni az egyházak belső eseményeivel foglalkozó filmekről, főleg, hogy mostanság inkább az egyházakat kritizáló vagy legalábbis a modern korban relevánsnak tartott tanításaikat megkérdőjelező filmek vannak többségben. Ezzel szemben az Emberek és istenek csak egy szinte dokumentarista pontossággal elkészített, valós eseményeken alapuló alkotás, mely egy kis algériai faluban élő nyolc szerzetes történetét meséli el. A muszlim szélsőségesek megtámadják a falut, mellyel csak kétségeket ébresztenek az addig összetartó keresztény szerzetesekben. A film a 2010-es Cannes-i filmfesztivál nagydíját hozta el a rendező Xavier Beauvois-nak. A főszerepben a leginkább a Mátrix Merovingijaként ismert Lambert Wilson.

A Csak lazán! óta Dwayne „The Rock” Johnson két kivételtől (Erőpróba, A Káosz birodalma) eltekintve inkább a vígjátékok irányában tapogatózott, az akciósztár külsőt kamatoztatva, mint komikus fegyvert. Hozzá hasonlóan a rendező George Tillman Jr. is rég nem látott vendég az akciók és drámák műfajában, ő a fentebb említett Ron Howardhoz hasonlóan 10 év után tér vissza a műfajhoz, melyet most a Rohanás című filmmel öregbíthetnek. A börtönből szabadult férfi előtt egyetlen cél lebeg: bosszút állni testvére gyilkosain. Pár órája van csak az ámokfutásra, nyomában a rendőrség és egy bérgyilkos is. A mellékszerepekben Billy Bob Thornton és Tom Berenger.

(Képre kattintva elérhető a magyar feliratos előzetes)

A következő film alcíme az lehetne: alkotói reflexiók egy témára. A török származású Ferzan Özpetek egész életművét a kis közösségek betagozódásának szentelte, ez alól a Szerelem, pasta, tenger című filmje sem kivétel Egy olasz tésztagyár-tulajdonos család két legifjabb férfitagjára az élet nagy döntése vár: a családi gyár vezetése vagy a személyes boldogság keresése kerüljön előtérbe. A klasszikus olasz családi vígjáték csak tovább bonyolódik, mikor a nagymama mellett már a nagyvilági, római barátok is megérkeznek.

A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.

Mellette a rendező Dominic Sena is csak keresi az igazán neki való utat: a hatalmas kasszasiker Tolvajtempó után megkínált minket egy Kardhallal, amit még úgy-ahogy elfogyasztottunk (sokan kultfilmként kezelik), míg a legutóbbi filmje, a Vakító fehérség egész egyszerűen hatalmas melléfogás. Két ekkora útkeresésben lévő alkotó újabb kalandja nem sok jóval kecsegtetett; mikor kijöttek az előzetesek, egyenesen a karrier mélypontját jövendölték az emberek. Ez tévedésnek bizonyult, van ennél rosszabb a repertoárban, azonban az is tény, csak az alacsony költségek, a minőségibb színészgárda és a szerencsés csillagzat okán nem kell szégyenkezni az alkotóknak.

Két, az évtizedes mészárlásba belefáradó kereszteslovag dezertál a királyi seregből, majd úton hazafelé egy pestis sújtotta faluba, ahol egy fiatal lányt boszorkányság vádjával tartanak fogva. A két lovag kényszerből elvállalja, hogy a közeli kolostorba viszik a lányt, ahol a szerzetesekre bízzák a lány sorsát. A páros társául szegődik a fiatal pap, a kalodába zárt csempész, a fiatal fiú, ki apja nyomdokain lépkedve maja is lovag szeretne lenni és a lányát féltő nemesúr. A félelmetes erdőn keresztül visz az útjuk, ahol mind több kétség ébred bennük a lányt illetően,  mind többen kerülnek életveszélybe, mind többüket kísérti meg az, ami a lány testében lakozik. A kolostorban pedig sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, mint azt gondolták: az egész emberiség védelméért kell felvenniük a harcot.

Egy teljesen átlagos középkori boszorkánytörténetről van szó, mely csak kisebb mértékben érdemes az említésre. Tény, a látványvilága nem olyan erős, mint remélhető lett volna, a ködöt indokolatlanul sokszor használják, hogy elrejtsék a kis költségvetés ordító lyukait, a kevés statisztára és a gyenge CGI-hátterekre azonban így is felhívja a figyelmet. Ami egy kicsit is kiemeli a filmet a posványból, az Cage és Ron Perlman kettősének jelenléte. Mind a ketten generációjuk meghatározó, emblematikus színészei, akik talán maguk is jól szórakoztak, miközben ezt az egyszer használatos celluloid-tömeg készítésén vettek részt. Mellettük olyan európai színészek láthatóak, mint Stephen Campbell Moore, Stephen Graham, Ulrich Thomsen, Claire Foy és Robert Sheehan. Egyszóval a brit filmgyártás színészei megtámogatva két amerikai sztárral meg egy egyébként máshol zseniális dánnal, a végeredmény pedig egy szolid, nem túl vészes, valahol perverz módon még élvezhető boszorkányüldözés, ami nem is az, a lovagok sem azok a kegyetlen zsoldosok, akiknek hinnék őket.

Valahogy az egész film nem az, aminek látszik, de igazából nem jövünk rá, miben lenne több vagy másabb. Cage ismét egy érdekes hajviselettel örvendezteti meg a rajongókat, Perlmant mindig öröm a vásznon látni, mindegy, hogy Hellboy-maszkban vagy lovagi egyenruhában teszi. Míg Cage ugrik egy komolyabbat és februárban 3D-ben aprítja a gonoszt bosszúszomjas apaként, addig Perlman az augusztusi Conan, a barbár remake-jében alakíthat jobban, mint jelen alkotásban.

5/10

A Torrenfreak letöltő-oldal hétről hétre vezeti a top 10-es listáját, mely számon tartja, melyik film bonyolította a legnagyobb illegális forgalmat a héten. Ezen eredmények alapján minimum megkérdőjelezhető, ezt a fajta forgalmazási módszert miért nem akarják legalizálni, ha ekkora tömeghez elérnek ezek a filmek, ráadásul hetekkel, olykor hónapokkal a filmszínházas bemutatók előtt. Vagy drasztikusan le kell csökkenteni a passzív várakozási időt, mely során az átlagos internet-felhasználó hozzájuthat egy-egy alkotáshoz, vagy fizetőssé tenné az egyébként ingyenes fájlcserélőket. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is kell a tökéletes képminőség az embereknek, hiszen a lenti lista első öt tagja még csak nem is hivatalos kiadvány netes kalózváltozata.

A TS (Telesync) moziban rögzített képanyagot takar, de vagy üres teremben, vagy vetítőteremben rögzített hanggal. Az SCR (screener) a videókölcsönzőkbe kiküldött VHS bemutató szalag rögzítése és digitalizálása, nagyon eltérő képminőséggel és rengeteg zavarásra használt képi elemmel, azonosítószámmal, másolásvédelmi telefonszámmal. A DVDscr annyival több, hogy itt már egy dvd-lemezről rögzítik a videót (mostanság a díjátadók környékén, a szavazóknak kiküldött kópiák körül kerül fel sok ilyen).

Ez is mutatja, hogy mennyire nincs szabályozva, illetve mennyire megkésve szabályozzák csak a filmforgalmazást. A jelen kor digitális fejlődése már mérföldekkel a mozitermek előtt jár, ideje lenne, hogy globális szinten felzárkózzanak a forgalmazók, mert a szakadék csak növekedni fog, ahogy a veszteségek is.

Arról nem beszélve, hogy az itt látható filmek közül 6 még fut a mozikban, a Boszorkányvadászat mostani heti premier, A király beszéde és a 127 óra majd csak februárban kerül bemutatásra, míg az Ultramarines valószínüleg csak dvd-n fog itthon kijönni.

1. Zöld darázs (TS)
2. A király beszéde (DVDscr)
3. 127 óra (DVDscr)
4. Megaagy (SCR)
5. Boszorkányvadászat (TS)
6. Ilyen az élet
7. A közösségi háló
8. Ultramarines
9. Eredet
10. Utódomra ütök (TS)