Prolihisztor

Ismét MET opera a Belvárosi moziban

2011. február 26., szombat, 19 óra: IPHIGÉNIA TAURISZBAN

A 18. századi olasz és francia opera megújítójaként is tisztelt zeneszerző, Christoph Willibald Gluck a görög mitológia világát idézve e művében a tragikus sorsú királylány, Iphigénia történetét dolgozza fel.

Gluck a reformopera egyik meghatározó szerzője, akinek munkássága megosztotta a korabeli közönséget és az operaházi társadalmat egyaránt. Ám végül mindenki hódolt neki, a mű bemutatója után kritikusai és ellenfelei is elismerték: „egyetlen szép szám van benne, s ez maga a teljes mű”. Grimm pedig e szavakkal méltatta Gluck operáját: „Azt mondják, hogy ez nem igazi ének. Ének-e vagy sem? Nem tudom. De talán sokkal több annál.” Az 1779-ben Párizsban bemutatott négy felvonásos mű a szerző egyik legnagyobb sikere volt, megszületése óta rendszeresen szerepel a világ operaházainak színpadán.

Stephen Wadsworth briliáns rendezését 2007-ben láthatta először a közönség. A sejtelmes antik hangulat hiteles felidézéséhez világhírű előadók járulnak hozzá.

2011. február 27-én  20 órától reggelig a Belvárosi moziban:

5. BELVÁROSI OSCAR-ÉJSZAKA

Oscar-jelölt filmek nonstop vetítése

Zsigmond Vilmos terem

20 óra: Toy Story 3D (500 Ft)

21.45 óra: Social Network (500 Ft)

0 óra 30 perc: Fekete hattyú (800 Ft)

2 óra 30 perc: Élő közvetítés a 83. gáláról (800 Ft) (Jelöltlista ITT)

Balázs Béla terem

20.15 óra: Eredet (500 Ft)

23.30 óra: A félszemű (800 Ft)

2 óra 30 perc: A király beszéde (800 Ft)

Napijegy ára (az élő közvetítésre is érvényes): 2200 Ft

A Casablanca kávézóban egész éjszaka: játékok értékes nyereményekkel, különleges "filmes" koktélok

Ceremóniamester: GEDZO

Médiapartner a Rádió 88.

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10

Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.

A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.

Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.

Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.

Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.

6/10

A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért  nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.

A tömeges alkotói jelenlét miatt felesleges külön kiemelni bárkit is, mert csak kihagyna valakit az ember, most 3 bekezdésen keresztül meg nem sok olvasót érdekelne a nevek listázása. Sokkal könnyebb a mozaiktörténetek közül felelevenítei párat. A filmzenét szerző fiatal fiú a főnöke asszisztensének hangjába lesz szerelmes, majd a lányba magába. A piti tolvaj legutóbbi áldozata nem más, mint az utcán kinézett és a bárban megismerni próbált lány szeretője, aki nagyobb tolvaj, mint ő. A hászid zsidó gyémántkereskedő lány vallási elkötelezettségből megy férjhez a kiválasztott férfihez, mikor egy másik gyémántkereskedőbe szerelmes és róla fantáziál az esküvőn. A szalagavató előtt elhagyott srác a gyógyszerésze tolószékes lányát viszi el a bálra, akivel felejthetetlen éjszakát tölt a parkban. A bárban megismerkedő pár egyéjszakás kalandja érzelmek egész sorát szítja fel a vágyak mellett. Az afro-amerikai táncos a kislányával játszik a parkban, míg mindenki csak a papusának (pasi dadus) nézi, a gyermek anyja pedig egy öltönyös férfival együtt neveli a lányt. A francia díva a megszokott hoteljébe tér vissza, ahol vonzódni kezd a fogyatékos londínerhez, aki talán nem is az, akinek hiszi. Az étterem előtt cigiző férfi és nő beszélgetése nem csak a szexuális vonzerő erőpróbája, hanem egyfajta játszadozás kelléke is. A szintúgy az étterem előtt cigiző másik férfi és nő megismerkedése azonban már csak a verbalitás szintjén mozog, ahol a férfi lesz az áldozat.

Megannyi apró kis esemény, amelyek egy nyolcmilliós nagyváros utcáin zajlanak. Egyéni drámák és fellobbanások, melyek nem kerülhetik ki egymást. Mint egy gejzírmező, ahol a vízpára összeér, netán még keveredik is. Mindez ismert és kevésbé ismet színészek tolmácsolásában, az eddig inkább pezsgéséről híres nagyváros mozaikszerű tablóképe kevésbé enged barangolni a város nevezetességei közt, mégis elhangzik egy-két örökérvényű mondat. A díva szerepében Julie Christie szájából hangzik el:

"Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek New Yorkban. Mindenki valahonnan máshonnan jött ide."

7/10

Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10

Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld) 14 éves lány, aki bosszút akar állni apja gyilkosán. A tettes, Tom Cheney (Josh Brolin) szökésben van, így a lány kénytelen felfogadni egy hatósági embert, akinek társaságában nyomára akadhat az indián területekre menekült gyilkosnak. A hírhedt rendőrbírót, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges) bízza meg a feladattal, aki még a lányt is hátrahagyná, hogy ne legyen az úrjában. Eközben csatlakozik hozzájuk egy Texas Ranger is La Beouf (Matt Damon) személyében, aki egy szenátor meggyilkolása miatt üldözi Cheney-t. A kis csapat szövetséges hajtóvadászata azonban előbb a belső feszültségek mentén repedezik meg, majd a szerzett valós sérülések távolítják el őket egymástól még jobban.

Coenék ugyan ízesen tradícionális vadnyugati drámát tettek le az asztalra, mégsem jön az a fajta katarzis, ami az ő filmjeiket kíséri. Se a műfaji sablonokat nem értelmezik újra, se a színészek imázsát nem rombolják le a megformált karakter stílusával. Egész egyszerűen leforgattak egy westernt, mely ugyan így is a mezőny erősebb felében tanyázik, de pont tőlük kicsit kevésnek érződik. Hiába van itt két Oscar-díjas és két Oscar-jelölt színész, ha egész egyszerűen a történet az, ami a film legkevésbé coeni adaléka. Brolin és Bridges újfent zseniális, ahogy a figurák bőrébe bújnak, Damon végre egy sikeres westernt tett le az asztalra, mely bővíti a repertoárt, de a legfontosabb, Steinfeld kisasszony személyében egy új tehetséget mutattak be Hollywoodnak, emelve az egekig a hölgyet. Mégis, hiába a négy színész, sőt, mellettük még pár emlékezetes mellékszereplő, ha a sztori, ami egy Coen-filmben messzemenőkig abszurd, itt egyértelműen csak adaptáció. Hiába a 10 Oscar-jelölés, az eddigi favoritok nem gyengültek az új Coen-filmtől, csak kaptak egy méltó, de legyőzhető vetélytársat, még ha a 10 jelölés több is, mint reális.

7/10

Ó, Gnómeó, miért vagy te Rómeó-klón? Miért hagytad, hogy Shakespeare nyomán animált kerti törpék ellenségeskedésévé silányítsák a legismertebb szerelmi történetet? Értem én, hogy van az a pénz, amiért lefekszik a kreatív elme a producereknél. Azt is értem, hogy ebben a formában még nem mesélték el a szembenálló családok, Capuleték és Montaguék ősi viszályát. Már csak azt nem értem, hogy miért kell minden egyes animációs filmet 3D-ben elkészíteni, mert jelen esetben cseppnyi, de szó szerint cseppnyi pozitívumot nem adott, sőt! Észrevehetnék a tisztelt gyártók, hogy a 3D-vel az animáció nagyon sokat veszít a részleteiből, a felbontásból, a képi világából.

Egymás melletti két kertben élnek a kékek és a pirosak. Ősi ellenségek, már senki sem emlékszik, miért robbant ki a viszály a két fél között. Egy éjjel azonban a kék herceg, Gnómeó és a piros hercegnő, Júlia összetalálkoznak és egymásba szeretnek, mielőtt megtudnák, melyikük kihez tartozik. A szerelmesek nem csak egymás ellenállásával, hanem a többi törpe közt dúló ellenségeskedéssel meg kell vívniuk.

A klasszikus shakespeare-i történet teljes egészében visszaköszön, ami kis mértékben jelent csak pozitívumot. Ahogy rögtön a színpadi bevezetőben elhangzik, az alkotók is tisztában vannak a spanyol viasz hiányával, a sokadik adaptáció tényével, azonban bíznak az újfajta megközelítés sikerében. Kár volt. Nagyjából az az ember érzése, mint az Alfa és Omega című animációs alkotásnál. Jobb lett volna érlelni még az alkotást. Van egy kisebbfajta hátrányuk a Disney-vel és még nagyobb a Pixarral szemben, az animációs téren eddig háttérbe húzódó stúdiók mind életet lehellnének saját alvállalataikba.

Nem akarom sokat szapulni a filmet, az egyéni ízlés dolga, hogy bejön-e egy alkotás vagy sem. Szakmai szempontokat figyelembe véve pedig nem csak az újdonság varázsa hiányzik, hanem a dramaturgiai érzék, emellett a kissé gyengére sikerült zenei oldal is komoly negatívuma a filmnek. Nem tagadom, bennem is él a gyermek, akinek jólesik animációkat nézni, de ezalatt elálmosodtam, sőt, egy ponton be is aludtam, de a következő hangrobaj fel is ébresztett. A moziban egy ikerlányos anyuka is volt a gyermekeivel, de szinte csak az anyukát hallottam nevetni, a gyerekek inkább az előzetesek során, a Rio és a Rango alatt többet kacagtak. Ez azért komoly értékmérő, ha a célközönség tagjai nem értik, ami elhangzik. Szóviccek, helyzetek terén nem szűkölködik az alkotás, a készítők öszvér-szándékai azonban alulmaradtak a nagy igyekezetben.

5/10