Megtettem azt, amit világpremierek esetében ritkán szoktam: elolvastam a hazai kritikákat, hogy legyen némi fogalmam arról, miként is ül hazánkban ez az eredeti címén értve "aljas ütés". Nos, a fogadtatás össztűzszerűen negatív, még a számítógépes effektek megítélése terén is. Az indokok egyértelműek, senki sem kapta azt, amit vártak az előzetesek és az információk alapján. Egy emancipációs diadalmenetről szóltak a hírek, melyet öntudatos és szexi fiatal lányok vívnak ki az '50-es évek rideg világában, mintegy megidézve az Eredet álomsíkjainak kreativitását. Ehelyett kaptak egy halom filmes utalást, megannyi apró tisztelgést nem csak a rendezői repertoár, hanem a kortársak és a kedvencek irányába egyaránt.
A csomagolás pedig nem más, mint az újabb és újabb gamer-generációk igényeinek magasfokú kiszolgálása, nagyon burkolt mondanivaló a nők helyzetéről, az összhatás azonban sokak számára fogyaszthatatlan lesz, mint random képregényfilm-fogyasztónak a Watchmen rendezői változata (mind a hossza, mind a mondanivalója miatt). Igen, túlpörgetett klippel van dolgunk, melyben a dráma bizony igencsak ingatag lábakon áll, a vizuális túlzások bőkezű alkalmazása pedig csak olaj erre a roskatag alapzatra, a lángokban pedig kevesen gyönyörködnek, az alkotói tehetség halálát látva benne. Hollywood is ostorozva lett bőszen (már a kritikákban), miszerint már a remake-k terén is kifulladhattak, ha egy eddig megbízhatóan teljesítő adaptációs rendezőnek szabad kezet adva hagyták ezt elkészíteni.
Akkor most személyes cáfolataim egy csokorral. Az, hogy a maga módján főhajtással megidézett egy (dvd-ben) maréknyi film előtt, mindig melengeti a geekek szívét, hiszen a nagy kedvencek remek alapot szolgáltatnak a megsvédeléshez. Az, hogy olyan kultfilmek voltak a szatyorban, melyek előtt tisztelettel óhajtottak adózni, mint a Harcosok klubja, a Kill Bill, a Tron, az Én a robot, a Száll a kakukk fészkére, a Gyűrűk ura , az Alíz Csodaországban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, csak pozitív irányba billentheti a mérleget. Ezek vagy tipikus beállításaikkal, vagy sajátos szereplőik átirataival, vagy mondandójuk egyszeletnyi elfogyasztásával jelennek meg, de egyik esetben sem lóg ki a történet fonalából. Ez a fonal nincs is agyongombolyítva, van egy lány, akit mostohaapja az örökség érdekében (no és a saját életét védendő) elmegyógyintézetbe zárat, ahol még a lobotómiát is elintézteti kéz alatt (éljen, hogy a korrupció emberéletekről is dönthet). A lány, Baby Doll (Emily Browning) két lépcsőben menekülne a helyzetből: egyrészt megszökne az orvos érkezése előtt, másrészt a valóságból saját képzeletének felhasználásával készít magának fogyasztható verziót, ezzel is megkönnyítve magának a lelki megpróbáltatásokat. A szökéshez segítségre is lesz szüksége, ezért négy betegtársát kéri meg, hogy csatlakozzanak és szabaduljanak meg abből a fertőből, ami az intézményt jelzi.
A feladatuk 5 lépcsőből áll, melyet egy japán dozsó-jelenetből ismerhetünk meg - el kell lopni négy tárgyat (térkép, tűz/öngyújtó, kés, kulcs), majd Baby Dollnak rá kell jönnie, mi is a cél, mi az ok, amiért ott van az intézetben. A lopásokban mindig másik társa segít, Sweet Pea (Abbie Cornish) a térképet szerzi emg az ápolók vezetőjének irodájából, Amber (Jamie Chung) az öngyújtót szerzi meg a másik ápolótól, Rocketnek (Jena Melone) a kés megszerzése a feladata, míg Blondie-nak (Vanessa Hudgens) marad a kulcs. A különböző lopások más és más keretet kapnak Baby Doll fantáziájában: a térképért egy első világháborús yperni csata körülményei közt zajlik, ahol a steampunk német katonákat kell legyőzni. A tűz megszerzése közben bokáig járunk egy Gyűrűk ura-film ostromjelenetében, melyet a vietnámi háború ihlette stílusban vívnak meg főszereplőnőink. A késért cserébe élettel fizetnek, miközben a fantázia szárnyán egy száguldó vonaton kell hatástalanítaniuk egy bombát, melyet az Én a robot egy komplett robotosztaga felügyel. Utoljára a kulcs megszerzése lesz feladat, melynek megszerzése még nagyobb áldozatokkal jár, mint a korábbiak, de ez már csak egy vékony fátyollal van elválasztva a valóságtól, nem olyan fantázia-ütközetekről van szó, mint a korábbiakban. A szökés során azonban a legfontosabb, az éldozathozatal kerül előtérbe, újabb síkot szállítva a mondandó rétegződésébe.
Kapunk egy adag tesztoszteron fűtötte emancipációs küzdelmet, talán még a Watchmen világánál is korruptabb és mocskosabb korszakot, melyben szexuális tárgyak voltak a nők, kiváltképp az ilyen intézetekben tartottak (és még mennyi hír tartalmazza napjainkban is az ápolt nőkkel szembeni szexuális zaklatást). A falakon belüli lányfuttatás és pénzkereseti forrás védelme pedig csak könnyebb, ha nincs egy olyan lélekgondozó, mint Dr Gorski (Carla Gugino), aki drámaterápiával játszatná el a lányokkal, mi is történt velük. De hogyan is lehetne őszinte játékot látni, ha mindazt a bántalmazóik szeme láttára kell megtenniük? Nem véletlen, hogy a hasonló korban játszódó Mad Men - Reklámőrültek főszereplője, Jon Hamm is beugrott egy epizódszerepre, megjelenése csak tovább erősíti ezt a feminizmus-gyilkos korszellemet.
Sokaknak nagyon is a bögyében lesz a film, amit meg is értek: ingadozó stílusú és dinamikájú alkotás, mely egyszerre minden akart lenni, valahol mégis elveszett a sűrű CGI-ködben. Az olvasatok nem olyan mélyre ágyazottak, hogy csak köldöknézős filmesztéták találják meg a mondanivalót, de tény, nem ebben a filmben keresné az ember. Itt, ahol a Tomb Raider-ötösikrek igazságot szolgáltatnak, ahol életükkel kell fizetniük a szabadság eszméjéért, amelynek elérését csak a szexista és pénzéhes férfiak nehezítik meg. Nálam ült az a bizonyos "aljas ütés", arról nem beszélve, hogy a Watchmen után Tyler Bates megint a zenei zsenialitását bizonyíthatta, társául pedig az a Marius De Vries szegődött, aki a Moulin Rouge zenéit is elkövette (így erősítve nálam az érzést, amiért nekem nem tetszett a musical, azért nem fog másoknak tetszeni az Álomháború - a tumultuózus szkript és megvalósítás egyes műfajok kedvelőit taszítja, másokat pedig vonz). Az Eurythmics örökzöld dala, a Sweet Dreams témaindítónak zseniális (Emily Browning előadásában még az ártatlanság felhangját is megkapja), a Queen mashup először erősnek hatott (önmagában), de a vásznon már tökéletesen időzített zeneszámot kapunk általa, de van itt még Björk, Iggy Pop, Skunk Anansie is a tarsolyban, melyet még Mozart Rekviemje és Pergolesi Stabat Matere is erősít - azaz a muzikalitás ezúttal is igen erős.
Ha másért nem, a képi világért mindenképp üljenek be a moziba, mert még a 120 cm-es plazmatévé sem adja vissza ezt a látványt.
6/10
A filmklub következő előadása a szegedi Belvárosi moziban
Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.
METROPOLITAN OPERA
A mostanra már kedves-testes mackóvá öregedő Gérard Depardieu egy igazán testhezálló szereppel várja a nézőket. A franciák még regnáló nagy öregje vagy tucatkomédiákkal jelentkezett az utóbbi években, vagy a sokkal karakteresebb rosszarcú rendőr/rosszfiú hozzá igencsak közel álló figuráját formálja meg. A karcosabb szerepeiben jobban teljesítő színész ezúttal azonban egy szívmelengető vígjáték férfi főszereplője, mely nélkülözi az nagy amerikai nyáltengert és érzelgősséget, amit kapunk, az egy kedvesen bugyuta férfi életének fordulópontja, melyben egy művelt idős hölgy olvasási útmutatásai alapján teljesen más világ nyílik meg a férfi számára.
Szokásosan kicsit idióta filmcím egy egyébként ütős inváziós akciófilmnek. Nyakunkon az idegenek, akik a közel s távol található egyetlen nyersanyagra, a vízre pörögtek fel. Igen, tanulságos alapvetés, ha mi is aszerint rangsoroljuk a bolygókat, hogy milyen eséllyel található víz a felszínén (netán alatta, akár jég formájában is), akkor a matematikai alapon valószínűsített idegen civilizáció is megteheti ugyanezt. Az már az emberiség általános jellemzőjéből fakad, hogy csak az inváziós, erőfölénnyel gyarmatosító módszer jön általában számításba (már ami a filmes feldolgozásokat illeti), de valjuk be őszintén, egy szimpla felfedezős film valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot, csekély akciós jelenete miatt is. Már az első előzetes óta tudjuk, itt bizony a legmocskosabb gerillahadviselés és a kérlelhetetlen idegenek gyilkos hajlamai kerülnek előtérbe, egy csapat (félelmet ugyan ismerő, de hátat sosem fordító) tengerészgyalogos hősies evakuációs küldetésének lehetünk szemtanúi. Igaz, majdnem hasonló felfogásban készült a Skyline című film is, mely miatt ráadásul a Sony perre is ment az azt készítő Strause-testvérpárral, de legyünk őszinték: a két film között ég és föld a különbség, a látvány, a megvalósítás, a trükkök minősége terén érződik a költségvetések közti hétszeres különbség. Persze, a hiúság dolgozik az alkotókban, de a tény is, ez a film sokkal sikeresebb és élvezetesebb, mint a low budget sidekick-változata.
A dán film fellegvárából, a Zentropa Productions soraiból egy újabb gyöngyszem került ki, mely olyan neves rendezők filmjeinek sorába csatlakozott, mint Susanne Bier Egy jobb világ című Oscar-díjas alkotása, Lars von Trier Cannes-i botrányfilmje, az 
A jó és a gonosz örök harcának egy újabb fejezetébe nyerünk bepillantást, még ha nem is újító jelleggel. Az 1973-as Az ödögűző óta a filmművészet is feliratkozott arra a listára, mely a katolikus egyház egyik legtöbb kérdést és ellenérzést kiváltó tevékenységével, az ördögűzéssel foglalkozik. A közbeszéd általános szintjét sosem éri el a téma, mert nagyon kevesen találkoznak ezzel a módszerrel, maga az egyház is ambivalens módon kommunikálja ezen tevékenységét: elismerik tényét, de olyan nagy bizonytalanságban tartják az átlagembert, mely a középkori egyházi működést juttatja olykor az ember eszébe. A démoni megszállottság ellen küzdő papok képzésébe kapunk egy kis nyugati filmes maszlaggal nyakon öntött változatot, mely sokkal inkább az emberi tényezőre, a kétkedésre alapozva meséli el történetét, semmint a képzés valódi hatékonyságával foglalkozna.
Utolsó kommentek