Prolihisztor

Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.

A profi bérgyilkos Arthur (Jason Statham) szakmája legjobbja, aminek csak előnyeit látja. Kap azonban egy belsős megbízást, korábbi mentorát, Harry-t (Donald Sutherland) kell eltennie láb alól. A nehezen vállalt küldetés után azonban nem csak önmagában kell elszámolnia tetteivel, Harry fia, Steve (Ben Foster) apja gyilkosait akarja kézre keríteni, amihez Arthur segítségét kéri. Arthur kiképzi Steve-t, szolidan elhallgatja a tényt, hogy valójában őt keresi Steve, majd mindketten a parancsot kiadó Dean (Tony Goldwyn) kivégzésére szövetkeznek.

A film sztorija se nem eredeti, se nem különleges, mégis működik. Ezt a forgatókönyvíró kettős, Lewis John Carlino (A mestergyilkos - 1972) és Richard Wenk (16 utca) mellett a főszereplőknek köszönhetjük, ugyanis Statham, Foster és Goldwyn karakteréből fakadóan hiteles és élvezetes az ellentét ábrázolása, az akciójelenetek minősége pedig nem hagy maga után kívánnivalót: ahogy a végén lezúzzák a közel két utcányi autót és épületet, az a nagyköltségvetésű filmek is megirigyelhetik. Ugyan csempésztek némi hangulatot a Szemtől szemben klasszikus jelenetéből, ez inkább méltó tisztelgés, mint gyenge lopás. Ugyan Statham nem egy jellemóriás aktor, de a rá bízott szerepeket minden gond nélkül hozza kopasz fejével és kisportolt testével egyetemben, a film igazi színészi teljesítménye a "jó az öreg a háznál"- elv alapján Sutherland érdeme, utána pedig Foster karakterének fejlődése az, ami a film igazi mozgatórugója: nem véletlen, hogy első bevetésének mikéntje olyan hangsúlyos szerepet kapott a filmben, mert egyszerűen zseniális, ahogy a kiképzésen tanultakra fittyet hányva formálja a küldetést saját képmására.

Simon West rendező eddigi pályájának csúcsa kétségtelenül a Con Air - A fegyencjárat című film volt, melynek kritikai és rajongói fogadtatásához most sikerült a legközelebb kerülnie. Mindez azért fontos tény, mert a két film között eltelt 14 évben készített még 3 mozifilmet és vagy egy tucat tévéfilmet is, valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik legnagyobb bizalommal várt, majd a későbbi rendezőknek és showrunnereknek köszönhetően csúfosan leszerepelt Tha Cape című újonc sorozatnak a pilotját rendezte, mely igen magasra tette a lécet a képregényrajongó sorozatőrültek körében, ezt azonban a későbbi részek mind hamarabb verték le.

Ugyan tény, hogy ez olyan film, amit dvd-kiadványban szoktak forgalmazni, de cseppet se érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát, mert az akciójelenetek kivitelezése csak üdítő a szélesvásznon. Az is tény, hogy nem szerepelt túl jól a nemzetközi forgalmazásban, de kis költségvetése és ennek ellenére is erős színészgárdája bőven elegendő ok arra, hogy megtekintsük. Ennél sokkal rosszabb, drágább és reklámozott filmekre is kidobtuk pár a pénzünket, ne ez az alkotás lássa a kárát.

7/10

ÉLŐ KÖZVETÍTÉS a New York-i Metropolitan Operából

Szeged, Belvárosi mozi, 2011. április 9., szombat, 19 óra

A mindig huncut mosollyal ábrázolt olasz zseni, Rossini utolsó vígoperája az Ory grófja. A remekművet mindennél jobban jellemzi a kortárs, Berlioz találó mondata, aki szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”.

A történet:

Míg a férfiak otthonuktól távol háborúznak, magányos asszonyaikat Ory gróf és lovagjai ostromolják. A gróf remeteruhában majdnem elcsábítja a környék sóvárgó hölgyeit. Éjjel társaival apácáknak öltözve sikerül bebocsátást nyerniük a kastélyba, hogy a vár hölgyeit meghódíthassák. A Grófné döbbenten tapasztalja, hogy Colette nővér szerelmével üldözi őt; egy másik „apáca” pedig kifosztja a borospincét, így mulatozásba fullad az esti ájtatosság. Ory útját azonban saját apródja keresztezi. Mi több, a háborúnak is vége szakad. Szerencsére egy okos férj mindig értesíti asszonyát, mielőtt hazatérne… Az Ory grófja Rossini utolsó vígoperája, amely A sevillai borbély, a Hamupipőke és más mesterművek méltó megkoronázása.

A ritkán játszott vígoperát a Szegedi Nemzeti Színház is műsorára tűzte tavaly Anger Ferenc rendezésében.

A Tony-díjas rendező, Bartlett Sher a Sevillai borbéllyal és a Hoffmann meséivel már nagy sikereket aratott a MET-ben. Az új rendezésben három bel canto virtuóz is színpadra lép: Juan Diego Flórez (Ory gróf), Diana Damrau (Adéle grófnő) és Joyce DiDonato (Isolier).

A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.

Sapphire művészneve alatt írta meg regényét Ramona Lofton még 1996-ban, Push címen. A film szinte szóról szóra követi a regény történetét, így komolyan nem is kell eltérni tőle. Adott nekünk a címszereplő Precious (Gabourey Sidibe), a túlsúlyos harlemi afro-amerikai lány, aki erőszakos anyjával él. Eltanácsolják az iskolából, mert már másodjára várandós, pedig még csak 16 éves. A gyermekek apja nem más, mint saját édesapja, aki rendszeresen megerőszakolta lányát. Ezen tettek felett édesanya, Mary (Mo'Nique) szemet huny, cserébe házi rabszolgaként tartja lányát, a Precious és lánya után járó segélyből élve mindennapjaikat. Az első gyermeket azonban Precious nagymamája neveli, hogy semmilyen terhet ne kelljen Mary-nek vállalnia. A terhes lányt a szociális munkás Mrs. Weiss (Mariah Carey) egy alternatív iskolába küldi, ahol kifejezetten a hátrányos helyzetű tinédzseranyákkal foglalkoznak, segítve őket az érettségi megszerzésében. Miss Rain (Paula Patton) osztályába kerülve Precious és a többiek feladata az, hogy naplót vezessenek életükről, melyet Életünk történetei címen gyűjtenek egybe. A második gyermek születése után Precious őszintén elmondja a szociális munkásnak, hogy nem ők nevelik első gyermekét, így édesanyjától elveszik a segélyt. Mary felháborodva utcára teszi lányát és második unokáját, azonban sikerül szállást találniuk és még segélyt is kapnak Miss Rainnek köszönhetően. Precious boldogsága azonba véges, ugyanis édesanyja még egyszer utoljára felkeresi, hogy elmondja neki, édesapja AIDS-ben hunyt el. A vizsgálatok kiderítik, hogy a lány is HIV-fertőzött, míg gyermekei közül egyik sem az. Precious osztálytársa tanácsára csatlakozik egy önsegítő csoporthoz, melynek egytől egyik HIV-fertőzött nők a tagjai. Sorsa azonban a nézői fantáziára van bízva, ugyanis se a szerző, se a forgatókönyvíró nem zárja le a történetet.

Nagyon komor drámával állunk szemben, ahol a kövér lánynak szurkolunk azért, hogy erőszakos családjától megszabadulva élhesse életét. A tragikus fordulatok, a nemi erőszak, a terhesség és az AIDS árnyékában olyan mértékű teherrel szembesül hősnőnk, amiből egy is képes megnyomorítani egy embert egész életére, nemhogy mindenből kap egy "kicsit". Nem véletlen, hogy említettem Tyler Perry nevét: a női ruhába bújó színész-rendező az afro-amerikai közösség nagy kedvence, Médea-történetei rendre kasszasikernek bizonyulnak, nem kis részben a vallásos amerikaiak érzelmeire játszva. Ezzel szemben Lee Daniels rendező nem csak a Sapphire-novellából építkezhetett, saját borzalmas gyermekkorának élményeit is felhasználta: rendőr édesapja rendszeresen szexuálisan zaklatta fiát. A megélt borzalmaknak köszönhetően olyan szuggesztíven építette fel a borús történetet, hogy teljesen magával rántja a nézőt, egy másodpercre sem eresztve el. Nem véletlen a két Oscar-díj sem, a végig ellenszenves édesanya szerepében Mo'Nique legalább annyira zseniális, mint volt Melissa Leo A harcosban, mind a ketten érdemeik szerint gazdagodtak az arany szobrocskával. Megvan tehát az új hollywoodi sikerrecept: vállald el egy ellenszenves anya szerepét, azt Oscar bátya már gyün is.

8/10

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek  saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

8/10

Philip K. Dick fantasztikus életműve még mindig nem termelte ki a színvonalában hozzá méltó filmes adaptációkat, mert összességében jóval kevesebb az olyan film, mely sikerre vitte volna eme nagyszerű sci-fi szerző műveit. Hiába a nagy akarás és sok esetben az anyagi fedezet, összességében még mindig fájhat a szíve a Dick-rajongóknak (szexista poén, nem foglalkozni vele). A Sorsügynökség most olyan társaságba érkezett meg, mint a Kamera által homályosan, Különvélemény, Az emlákmás vagy a kultikus alapfilm, a Szárnyas fejvadász. Ugyan ez a legkevésbé science fiction-alapú film, mely feldolgozza Dick valamelyik művét, azonban ez az a film, melyet a sci-fi ellenes nézők talán a legkönnyebben fogadnak be, annak kommerszebb felfogása okán. Emellett az elsőfilmes rendező, George Nolfi is végre kiléphetett az írók magányos szobájából, hogy letudhassa saját forgatókönyvének forgatását.

A sikeres képviselő, David Norris (Matt Damon) indul a szenátori pozícióért, a nagy előny ellenére két fiatalkori botlás miatt elbukja a választásokat, majd a magánszektorba vonul vissza, hogy kis idő elteltével bejelentse, újra indul a pozícióért. Hogy ebben még semmi sci-fi nincsen, ne is lepjen meg senkit. A csavar a történetben az érzelmi oldal megjelenése, ugyanis a vesztes választási éjszaka megismeri Elise-t (Emily Blunt), akibe első látásra szerelmes lesz, azonban a sors közbeszól és hónaookig nem is találkoznak. Azonban Dadvid első munkanapján a sors akarata ellenére összefutnak, ami okán David élete kisiklik a csendes tudatlanságból. Mivel eléri azt a buszt, amivel Elise utazik, így hamarabb érkezik be az irodába és találkozik a Sorsügynökség tagjaival, akik épp az ő sorsának fonalát egyenesítik ki a Nagy Terv által elvártak szerint. David tudomásul veszi mindezt, azonban a véletlen folytán évek múlva ismét összefutnak a városban. Az Ügynökség mind komolyabb közbelépése ellenére is megtörténik a sorsfordító csók, az első együtt töltött éjszaka. Davidnek azonban döntenie kell, hogy a neki és az Elise-nek szánt jövőt milyen mértékben akarja elhomályosítani, így ő inkább a nekik szánt jövő mellett dönt. A férfi már az új kampány végén tart, mikor szembesül a ténnyel, Elise férjhez készül menni, a szerelmes David számára pedig ez a válaszút, mikor úgy dönt, szembeszáll a Sors akaratával, legyőzvén egy teljes ügynökséget.

Ugyan a film tényleg messze áll a szokványos sci-fi formulától, azonban nagyon érdekes párhuzamokat fedez fel benne az ember. Dick még írói pályája elején, 1954-ben vetette papírra ezt a történetet, s ez az időszak az európai ember számára végképp beszédes. A II. világháború után, még a hidegháború elején Európa és az egész világ a kommunistáktól rettegett (nem kell említeni ennek a félelemnek a legnagyobb amerikai megtestesülését, McCarthy szenátort és az ő hadjáratát). Ennek a hatását érezni nem csak a filmen, de a novellában is, hiszen az ügynökök leírása hajaz Orwell 1984 című művében találhatóakra is: a Nagy Testvér, aki mindent lát, az ő mindenhol jelen lévő ügynökei, az előre elrendelt sors felsőbb szintű betartatása. Nekünk itt káEurópában csak élénkebb emlékeink vannak arról, hogyan is működött a valóságban az ilyen ballonkabátos felsőbb szerv, mely nem engedte a különutas megoldásokat. Ha nagyon szimbolizmussal akarnánk megoldani a kérdést, akár még az aczéli 3T-hez is hasonlíthatnánk az itt látottakat, azonban ez már a vékonyabbik fele a kenyérnek. A rendszer ellen harcoló kisember pedig ismét csak erősíti ezt a karaktert, a kiválasztottság érzetével nemesítve hősünket: nem úgy kiválasztott, mint Neo a Mátrixban, hanem ő maga dönti el, nem fogadja el a neki szánt sorsot, nem akar választani a nő és a siker közt. Megpróbálja a lehetetlent, még ha életével (jelen esetben egész személyiségével) is fizetnie kell vakmerőségéért.

Matt Damon rövid időn belül két érdekes filmben vállalt szerepet, emellett Eastwood Azutánja is olyan film, mely már a színészi kvalitásaira helyezi a hangsúlyt, nem a fizikai állóképességére (ld. Bourne-trilógia, Zöld Zóna, Invictus). Jó látni, hogy kvalitásaival is igyekszik az élvonalban maradni, a különc szerepekről nem is beszélve (Az informátor, Grimm). Mellette Emily Blunt olyan nő, akiről elhisszük, hogy az életünket is kockára tesszük azért, hogy magunk mellett tudhassuk. Ez is a film igazi rizikója, hogy olyan női főszereplőt kell reprezentálni, aki "megéri az árát", persze az eszmei vonalon. Nem egy femme fatale (ez a kitétel amúgy is leszerepelt A túristában Angelina Jolie révén), azonban ízig-vérig nő, annak teljes érzelmi és fizikai eszköztárával. Mikor kell, csábít, mikor kell, bódít, mikor kell, érzelmes és elszánt. Mellettük kvázi epizódszerepekben tűnnek fel a következők: Anthony Mackie, John Slattery és Terence Stamp. Mindannyian nagyszerűen hozzák ezt a hidegháborús ügynök-életérzést, mind öltözködésük, mind viselkedésükből süt az a fajta fellengzős '50-es évekbeli attitűd, mely oly jellemző volt "bizonyos" munkakörben.

Ugyan Nolfi csínján bánt a tudományos fantasztikum Dick-féle burjánzásával, mégis sikerült a lényegi mondanivalót átadni a nézőnek. Ha lehámozzuk a romantikus burkot, mely a szélesebb fogyasztóközönség étvágyát volt hivatott felkelteni, akkor egy nagyon is adekvát kérdéshalmazt kapunk, mely már kontextusba helyezve számos kérdést vet fel az emberben a hétköznapi véletlenekre vetítve: elvesztett telefonszámok, téves hívások, gyakori "véletlenek", a "mintha az egész világ ellenem lenne"-érzés puszta ténye. Érdemes megnézni tehát a Sorsügynökséget, mely ugyan megközelítőleg sem lesz akkora kultstátusz részese, mint a Szárnyas fejvadász volt, de méltán feltehető a Különvélemény, a Total Recall és a Kamera által homályosan mellé - csak azt ne felejtsük el, ez olyan sci-fi, melyet a csajunk is nyugodt szívvel megnézhet.

7/10

A trilógiák arra valóak, hogy véget érjenek, lezárva egy nagyszerű időszakot. Mondjuk nem mindegyikre igaz ez a megállapítás, de azért a zömükre igen. Most azonban sokkal keserűbb a szájíz, mint általában, mivel egy nagy port kavaró, be nem fejezett alkotás kerül a mozikban, mellyel csak a hátrahagyott űr lesz mind nagyobb. Stieg Larsson szerkesztő-újságíró tízrészes Millenium-sorozatra szerződött, melyben a svéd társadalom mocskos viselt dolgairól rántotta volna le a leplet. Sajnos már az első könyvének kiadását sem érhette meg, szívroham következtében idejekorán távozott közülünk. Könyvei azonban mind a mei napig hatalmas népszerűségnek örvendenek, rekordokat tart fent a nyomtatott és az elektronikus kiadási területeken, a már kész 3 kötetből pedig rohamtempóban készítették el azok filmváltozatát, melyek világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek, sztárt faragva az emblematikus női főszereplő, Lisbeth Salander megformálójából, Noomi Rapace-ból. Erre jön még a tengerentúli adaptálhatnék (a széles körben ötlettelensége miatt ócsárolt Hollywood jó szokása): David Fincher dirigálja az amerikai verziót, mely előreláthatólag decemberben érkezik az amerikai mozikba. Addig is itt van nekünk a trilógia záródarabja, mely ugyan elvarrja a szálakat, de a kíváncsi néző/olvasó agyát nem hagyja nyugodni, mi volt még a hétkötetnyi tarsolyban.

Lisbeth (Noomi Rapace) az apjával és féltestvérével való találkozás súlyos sérüléseiből épül fel, egyúttal készül a bírósági tárgyalására, melyet apja megtámadása miatt indítanak ellene. Eközben Mikael (Michael Nyqvist) tovább folytatja újságírói nyomozását, mely a szovjet rendszer idején Svédországba érkező ex-KGB-sek napjainkban is élő politikai-üzleti szerepvállalásukat derítené fel. Ez a fajta szembesítés azonban nagyon sok embert kínosan érintene, ezért mind Lisbethet, mind Mikaelt egyre többen szeretnék eltenni láb alól, hogy mind az állam, mind a maffia ügyei titokban maradhassanak. A történetet sokkal részletesebben már csak azért sem áll módomban elmesélni, mert az komoly mértékben csökkentené a filmélményt.

Míg az első rész a korrupciós ügyek és a svédek náci korszakban szerepet vállalt tagjainak ügyes-bajos dolgaira hívta fel a figyelmet, addig a második epizód a kelet-európai kiindulású prosti-körképről ad egy kis összegzést, míg ezen szekvencia már a szovjet időszak mosdatott bűnöseiről szól, akik húsz év távlatából is komoly hatalommal bírnak, tudván az állami vezetők mocskos kis titkairól, arról nem beszélve, hogy a régi titkosszolgálati vezetők is nyakig benne vannak ebben a mocsokban. A mások élete után egy újabb európai film, ezúttal rögtön három, mely a múlt ügyes-bajos dolgaival való szembenézés példamutató módjával próbálkozva még szórakoztató értékekkel is bír, nem is kevéssel. A már megszokott színészi mag adott, cseppet sem rosszabbak, mint voltak, csak egyre kevesebb közös jelenetet kap az első részben még szexuális kalandokba is keveredő főszereplő páros: Rapace és Nyqvist kettőse az, ami ennyire jól működteti a szerkezetet, nyugodtan ki is jelenthetjük, nélkülük nem lenne ugyanaz az élmény. Ezért bele sem merek gondolni, hogy Daniel Craig és Rooney Mara hogyan fognak versenyre kelni a már bejáratott duóval, mert míg a férfi esetében a kisebb és komoly szerepek nagyon is jól sikerülnek, addig a hölgytől eddig kiemelkedő alakítást nem láttunk, a megjelent fotók alapján pedig inkább az önpusztításra való hajlam jön át, semmint a különc és férfigyűlölő lázadó lány figurája.

Örüljünk annak, hogy lehetőségünk volt ezt a filmhármast megtekinteni; Szomorkodjunk amiatt, hogy hasonló történetet most inkább csak replikában fogunk látni; Gyászoljuk Larsson zsenialitásának kihunytát.

8/10

Most már nem csak a puszta történelmi tény okán lehet és kell sajnálni a római IX. légiót, hanem a modern filmművészetre gyakorolt hatása miatt is. Négy év távlatából ez már a harmadik film, mely történetükkel foglalkozik, nagyon is vegyes fogadtatással. Az első még az idei Oscar-díjas Colin Firth nevéhez köthető, aki tehetségét meghazudtolva vállalt szerepet egy igencsak közepes történelmi kalandfilmben, mely elég szépen le is szerepelt. Ezt követte tavaly A kilencedik légió, melyben az igencsak tehetséges Michael Fassbender akciózott egy keveset, azonban megint kissé félrebillent a mérleg nyelve, mikor a kelta őslakosokat valami elnagyolt prepunk életérzésben dagonyázó hordának állították be. Jelen alkotás már nem a légió közvetlen életével foglalkozik, hanem két évtizedes távolságból a hatásait helyezi előtérbe, amikor a légiót vezető katona fia kerül a középpontba, visszaszerezni szándékozva a család (és a légió filmes ábrázolásának) becsületét.

A történet igencsak egyszerű: Marcus Aquila (Channing Tatum) kéri azt, hogy a legkevésbé becsült területre, Hadrianus fala közelébe telepített előörsre vezényeljék, hogy megtalálhassa azt az aranysast, melyet apja légiója elvesztett. Ebben segítségére lesz a rabszolgája, Esca (Jamie Bell), aki a lemészárolt törzs tagjaként megveti a rómaiakat, mégis hűségesküt tesz a rómainak. A film második fele már csak a sas kereséséről szól, ahol nem csak a sas, hanem a légió sorsáról is mindtöbb információ kerül napvilágra.

A három filmet elnézve valahogy mégsem sikerült egyik rendezőnek sem megtalálnia a szórakoztató középutat a mészárlások és a jellemfejlődések között. Míg "Az utolsó.."-ban inkább a jellemre gyúr rá, addig "A kilencedik..."-ben inkább a mészárlások őrülete kerül előtérbe, míg ezen harmadikban megint a jellemfejlődésen van a hangsúly. Ami a film egyik legnagyobb hibája, az az eredeti nyelvhasználat: míg a brit törzsek egytől egyig "képesek" saját nyelvük használatára, addig a rómaiaik szépen beszélik a brit és az amerikai angolt. Komoly vesszőparipa ez A passió óta, de tény, hogy más filmek nem szánnak időt és energiát ennek átvételére, pedig kereslet és igény van rá. A másik hiba a brutálisan alacsony költségvetés, mert így a nézők többsége által elvárt mészárlás-mennyiség csúnyán elmarad attól, amit a műfaj és a téma megkövetel. A harmadik gond az egyenetlen színészi teljesítmény, mert míg Bell egy jelenetben többet fejlődik a filmben, mint Tatum az egész játékidő alatt, addig utóbbi még csak jelét sem mutatja annak, hogy akarna-e változni. Egy faék határozott irányával hatol egyre mélyebbre az ismeretlen brit vidéken, csak a sas lebeg a szeme előtt.

Az Oscar-díjas dokufilmes rendező, Kevin Macdonald harmadik nagyjátékfilme olyan, mint egy trilógia záródarabja: látványos, ügyes, mégis hiányérzetet kelt. Míg Az utolsó skót királlyal Oscar-díjassá tette Forest Whitakert, James McAvoyt pedig kvázi elindította a világhírnév felé, addig A dolgok állása kapcsán Russel Crowe-t terelte új vizekre, Ben Affleck pedig megkaphatta első rosszfiú szerepét, addig jelen esetben Jamie Bell egyébként is ragyogó pedigréjét fényesítette még egy kicsit, míg Tatum kipipálhatott egy szandálos filmet az önéletrajzában. Nagyjából ez is a különbség az itthon forgatott film két főszereplőjének játékában. az egyik alakít, a másik meg csak van a vásznon. A brit filmgyártás örök statisztájáról se feledkezzünk meg: az örök kopasz Mark Strong csodás parókát kapott - jobbat, mint bármelyik Nicolas Cage-pepi, emlékezeteset is nyújt. Ezzel szemben Donald Sutherland már csak koránál és múltjánál fogva erős szereplő a vásznon, a mostani szereplésével inkább csak sázmában gyarapítja filmográfiáját.

Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor Nicolas WinDing Refn Valhalla Risingjához áll a legközelebb, a kevés akció és a felfokozott misztikum, valamint a főhős flashback-szerű álmai inkább a vikinges sztorihoz állnak közelebb, mint a korábbi légiós filmekhez. Ettől függetlenül ez a legjobb a hármasból, még ha ennek is vannak szépséghibái, de azért itt van nekünk Bitskey Lukács mint törzsfőnök és Faragó András mint gladiátor-főnök, a többieket tessék szépen a statiszták közt keresgélni.

6/10

Íme, egy újabb kritika a modern média jelenségeiről, mely azonban most inkább a javulás lehetőségét is felvillantja, mintegy kiutat mutatva a megfáradt műfajnak. A reggeli televíziózás amolyan népbetegség a tengererentúlon, míg nálunk igazán nincs ideje rá a dolgozó embereknek. Ez nem demagógia, ez tény. Ha 8-ra megy dolgozni valaki, már 7-kor nem lesz otthon, azelőtt meg nem valószínű, hogy a távirányító hiányozna a reggeléhez. De a 9 vagy a 10 órási munkakezdetek sem jobbak: a korábbi időpont az öltönyös munkahelyekre jellemző, akik nem számítanak célcsoportnak egy ilyen műsornál, a 10 órási kezdés a plázadolgozókra igazabb, ők ugyan célcsoport lennének, de nem biztos, hogy reggel már ezzel bombáznák magukat - sokkal inkább valami zenecsatorna random műsorára élesztik újjá agysejtjeiket. A többműszakos munkarendben tevékenykedők pedig teljesen ki is esnek a szórásból, csak hogy teljes legyen a gondolatmenet. Ezek a műsorok valójában a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket és az iskolába még/már nem járókat találja meg, ez a hármas-négyes korcsoport azonban teljesen megszólíthatatlan, már minőségi szinten, így marad a sokat ócsárolt, mégis népszerű bulvár-stílus.

A tapasztalt, de végzettség nélküli producer, Becky (Rachel McAdams) elveszíti állását a középszintű televíziós társaság reggeli műsoránál, majd nagy nehezen munkát kap a sereghajtó reggeli műsornál, mint executive producer (ami a kinti tévés hierachiában nagyjából a rendezőt jelenti). A béka segge alatti penészréteg mélyén dagonyázó műsort kell felhoznia, a művelet első részeként kirúgja a szexista bemondót, hogy helyére a szakma nagy öregjét, Mike Pomeroy-t (Harrison Ford) ültesse, aki azonban a kőkemény újságírói véna miatt nem óhajt hülyét csinálni magából minden reggel. Eközben a vezetőség közli Becky-vel, a műsor hat hét múlva megszűnik, a kompromisszum értelmében azonban ebben az időszakban bizonyíthat, hogy az egész stáb megtarthassa állását. A műsor el is indul a rögös bulvárosodás felé, mely során Mike-on kívül a műsorvezetőtársak egyre bevállalósabb műsorokat készítenek. A férfi azonban egy kis átverés segítségével bebizonyítja a lánynak, hogy a tömegmédia is képviselhet értéket, lehetnek ütős hírei, ha elébe mennek. A közös felemelkedéshez pedig áldozatot is kell hozni, hogy a szakmai vágyak vagy a közösség összetartozása a fontosabb.

Még mielőtt sokan beleélnék magukat, ez a film nem romantikus: a szerelmi élet nagyjából annyi szerepet kap a filmben, mint a napi beosztásunkban az ebéd - ugyan kiemelt szerepe van, de a puszta tényen kívül nem határoz meg semmit. A vígjátéki vonal sokkal fajsúlyosabb, komolyságát tekintve pedig magasabb szintű is, mint A csúf igazság volt, igaz, ez már csak a szereposztásból fakadóan adottnak vehető. Diane Keaton ismét egy nagy öreget emelt ki a nagyvásznas feledés homályából és mutatta meg az újabb generációknak a borhoz hasonlatosan nemesedő tehetségét: míg a Minden végzet nehézben a szoknyabolond és fiatal lányokat hajkurászó Jack Nicholsonból faragott a korához méltó módon viselkedő férfiembert, addig itt a házsártos és nehéz természetű híradós hírében álló Ford lesz egy érző és empatikus, de szakmailag a csúcsra törekvő vén medve. Kettejük csipkelődése sajnos csak kevés teret kapott a filmben, pedig őszintén mondom, azok voltak talán a legeltaláltabb poénok (bőségesen reflektálva a Family Guy híradósaira). Mellettük McAdams ugyan nem élete alakítását nyújtja, de kellően munkamániás és idegesítően maximalista, ami egy mai karrierista nőnél alapszintű elvárás. Mellettük eltörpült játékidővel Patrick Wilson és Jeff Goldblum is helyet kap, akik a maguk módján emelik is az alkotás fényét.

A film ugyanott vérzik azonban el (már a széles nézőközönség előtt), mint tette azt a Honnan tudod? című alkotás is. A sztárokat felvonultató film sallang-  és csöpögésmentes történetben adja elő az emberek életének fordulópontjait, míg ott a magánéletre, itt a hivatásra fókuszálva. Valahogy azonban egyikért sem rajongtak olyan mértékben a nézők, hogy az kasszasiker lehessen. Tény, itt jobban szerepel az egész gárda, egységesebb képet kapunk és kevésbé érzelmes, sokkal inkább humoros a film, azonban ez sem nyerte el az emberek osztatlan tetszését.  Pedig Harrison Ford már irritálóan makacs, Diane Keaton ijesztően bevállalós, mindketten bőven túl vannak azon a koron, amikor még büntetlenül hülyét csinálhat magából az ember a kamerák előtt - most mégis ezeket a karakteret testesítik meg.

Ezek után képzeljünk el egy filmet a Reggeli vagy a Tények reggel háttéréletéről: érdekelne egyáltalán valakit? Mert ez a film sem érdekelt eddig annyi embert, pedig méltó rá.

6/10