A trilógiák arra valóak, hogy véget érjenek, lezárva egy nagyszerű időszakot. Mondjuk nem mindegyikre igaz ez a megállapítás, de azért a zömükre igen. Most azonban sokkal keserűbb a szájíz, mint általában, mivel egy nagy port kavaró, be nem fejezett alkotás kerül a mozikban, mellyel csak a hátrahagyott űr lesz mind nagyobb. Stieg Larsson szerkesztő-újságíró tízrészes Millenium-sorozatra szerződött, melyben a svéd társadalom mocskos viselt dolgairól rántotta volna le a leplet. Sajnos már az első könyvének kiadását sem érhette meg, szívroham következtében idejekorán távozott közülünk. Könyvei azonban mind a mei napig hatalmas népszerűségnek örvendenek, rekordokat tart fent a nyomtatott és az elektronikus kiadási területeken, a már kész 3 kötetből pedig rohamtempóban készítették el azok filmváltozatát, melyek világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek, sztárt faragva az emblematikus női főszereplő, Lisbeth Salander megformálójából, Noomi Rapace-ból. Erre jön még a tengerentúli adaptálhatnék (a széles körben ötlettelensége miatt ócsárolt Hollywood jó szokása): David Fincher dirigálja az amerikai verziót, mely előreláthatólag decemberben érkezik az amerikai mozikba. Addig is itt van nekünk a trilógia záródarabja, mely ugyan elvarrja a szálakat, de a kíváncsi néző/olvasó agyát nem hagyja nyugodni, mi volt még a hétkötetnyi tarsolyban.

Lisbeth (Noomi Rapace) az apjával és féltestvérével való találkozás súlyos sérüléseiből épül fel, egyúttal készül a bírósági tárgyalására, melyet apja megtámadása miatt indítanak ellene. Eközben Mikael (Michael Nyqvist) tovább folytatja újságírói nyomozását, mely a szovjet rendszer idején Svédországba érkező ex-KGB-sek napjainkban is élő politikai-üzleti szerepvállalásukat derítené fel. Ez a fajta szembesítés azonban nagyon sok embert kínosan érintene, ezért mind Lisbethet, mind Mikaelt egyre többen szeretnék eltenni láb alól, hogy mind az állam, mind a maffia ügyei titokban maradhassanak. A történetet sokkal részletesebben már csak azért sem áll módomban elmesélni, mert az komoly mértékben csökkentené a filmélményt.

Míg az első rész a korrupciós ügyek és a svédek náci korszakban szerepet vállalt tagjainak ügyes-bajos dolgaira hívta fel a figyelmet, addig a második epizód a kelet-európai kiindulású prosti-körképről ad egy kis összegzést, míg ezen szekvencia már a szovjet időszak mosdatott bűnöseiről szól, akik húsz év távlatából is komoly hatalommal bírnak, tudván az állami vezetők mocskos kis titkairól, arról nem beszélve, hogy a régi titkosszolgálati vezetők is nyakig benne vannak ebben a mocsokban. A mások élete után egy újabb európai film, ezúttal rögtön három, mely a múlt ügyes-bajos dolgaival való szembenézés példamutató módjával próbálkozva még szórakoztató értékekkel is bír, nem is kevéssel. A már megszokott színészi mag adott, cseppet sem rosszabbak, mint voltak, csak egyre kevesebb közös jelenetet kap az első részben még szexuális kalandokba is keveredő főszereplő páros: Rapace és Nyqvist kettőse az, ami ennyire jól működteti a szerkezetet, nyugodtan ki is jelenthetjük, nélkülük nem lenne ugyanaz az élmény. Ezért bele sem merek gondolni, hogy Daniel Craig és Rooney Mara hogyan fognak versenyre kelni a már bejáratott duóval, mert míg a férfi esetében a kisebb és komoly szerepek nagyon is jól sikerülnek, addig a hölgytől eddig kiemelkedő alakítást nem láttunk, a megjelent fotók alapján pedig inkább az önpusztításra való hajlam jön át, semmint a különc és férfigyűlölő lázadó lány figurája.

Örüljünk annak, hogy lehetőségünk volt ezt a filmhármast megtekinteni; Szomorkodjunk amiatt, hogy hasonló történetet most inkább csak replikában fogunk látni; Gyászoljuk Larsson zsenialitásának kihunytát.

8/10