Prolihisztor

Paul Thomas Anderson és Joaquin Phoenix újra együtt dolgozik, hogy filmes keretet adjanak Thomas Pynchon magyarul Beépített hiba címen megjelent regényéhez. A történet főhőse egy magánnyomozó, akihez betoppan az exnője, hogy segítségét kérje az eltűnt milliomos pasija miatt - akit annak felesége és pasija rabolt el. A nyomozás során hibátlanul szarkasztikus korrajzot kapunk az amerikai álom posztvietnámi hangulatáról, a mindennapok szürreális alakulásáról. Cseppet sem komoly, csak komolykodó szatíra ez, melyben sokkal inkább a szereplők téblábolásán a hangsúly. A szereplőgárda szokás szerint eszméletlen: Joaquin Phoenix, Josh Brolin, Owen Wilson, Katherine Waterston, Reese Witherspoon, Benicio Del Toro, Martin Short, Jena Malone és Joanna Newson. Amerikai bemutató december 12., nálunk Beépített hiba címen lesz látható, egyelőre időpont nélkül. Elnézve az egészet, egy Amerikai szépség botrányba oltott Raoul Duke-kal lesz dolgunk.

Megérkezett James Gandolfini tényleg utolsó filmje. Igen, kicsit hasonlít a szitu anno Heath Ledger és a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma kapcsán, bár itt nem kellett pótolni a színészt, hiszen Gandolfini jelenetei készen voltak. Mellé kapjuk még a lassan, de annál erőteljesebben felfelé lépkedő Tom Hardy-t, a mindig bámulatos Noomi Rapace-t, valamint Matthias Schoenaerts-et, aki a rendező Michaël R. Roskam Bullshead cmű filmjében már bizonyította, milyen istenadta tehetsége is van. A történet Dennis Lehane regényéből készült, így igazán szép folytatása lehet a Mystic River, Gone Baby Gone (valamint a Shutter Island) után. Amerikai bemutató szeptember 12., hazai forgalmazóról egyelőre nincs hír.

Luc Besson ismét rendezőként jelentkezik, a korábban Malavita munkacímen futó alkotásban Robert de Niro egy tanúvédelem alatt álló ex-maffiózót alakít, aki családjával együtt Franciaországban kezd új életet. A feleség Michelle Pfeiffer, a gyerekek Dianna Agron és John D'Leo, míg a tanúvédelmi program felelőse Tommy Lee Jones. Amerikai bemutató szeptember 20., nálunk még nincs időpont.

Van az úgy, hogy a nagy pangásban, esetleg két nagy film közt eltelt 2-3 évben nevesebb színészemberek nem kapnak minőségi felkérést szűk hazájukon belül. Ilyenkor látszik, hogy a sztárszínész is ember, fogja magát és addig megy, amíg egy olyan országot nem talál, ahol filmet raknak köré. Ezen a héten premierek terén rögtön kettőt is kapunk: Aaron Eckhart az európai kiküldetést választotta, ahol volt CIA-ügynökként egy belsős mocskos munkát kénytelen felgöngyölíteni, nyakában a nyűgös kamaszlányával, míg Paul Walker két Halálos iram közt megpróbálta Johannesburg-beli száguldással felvenni a tempót, mintegy felvezetve nekünk a soron következő hatodik részt. Igazság szerint egyik sem az igazi, egyszernézős dvd-színvonal, meglepő, hogy berugdalták szélesvászonra.

Kaptunk egy kis képes jóságot Derek Cianfrance (Blue Valentine) új filmjéből, melyben ismét Ryan Gosling a főszerepben, mellé Bradley Cooper és Eva Mendes a színészgárdához csatolva. A filmet most hétvégén mutatják be az Egyesült Államokban, egyelőre limitált vászonszámon. Hazai bemutatóról nincs hír.

Akárhogy is nézzük, a dokumentarista stílus napjainkra nem csekély mértékű szimbiózisban él a voyeur-mentalitással, elég csak a valóságshow-k emberkísérleteire gondolni. Már nem elégszik meg az ember annyival, hogy lássa a valóságot, látnunk kell motivációt, mögöttes tartalmat, akár még a vizsgálat tárgyától elütő eseményeket is. Erre az egyre égetőbb szükségre erősít rá a filmszakma, mikor "belsős" filmek készítésével arcunkba tolja a valóságot, természetesen kontraszelektív elvek mentén. David Ayer író-rendező pályafutásának szinte teljes egésze az amerikai városi rendőrök életének bemutatása körül forog, akár pozitív, akár negatív történetről is legyen szó. Kaptunk már tőle hideget (Kiképzés, Az utca királyai) és meleget (S.W.A.T.) egyaránt, melyek során mind mélyebbre ástunk a hétköznapi rendőrélet mocskában. Mindehhez most a legtökéletesebb insider formulát is bevetette, a kézikamerás megoldások (legyen szó a film operatőréről, vagy csak a jelenet során kamerázó szereplőkről) egyenesen beszippantják a nézőt, aki eggyé válhat a vászon eseményeivel.

Köszöntük szépen, Rob Cohen nem igazán érezte ennek az alkotásnak a súlyát. Valahogy se a színészi játékra való direktori kihatás, sem a kohéziós egység, sem a következetes történetvezetés nem lett a rendező erőssége. Pedig annyira jól indult minden. Első körben az amerikai feketék modern kori emblematikus színész-rendezőjét, Tyler Perry-t találta meg egy férfi főszereppel (aki nem tudná, ő a Médea-széria egyszemélyes háttérembere, aki női karaktereken keresztül osztja az afro-amerikai észt a 21. században), ráadásul a Lost egyik világhírű aktorát, Matthew Fox-ot is rábírta némi szálkásításra és pszichopata közreműködésre. Akkor mégis hol szálltak el a hangsúlyok? Sorolnám:

Első körben a legnagyobb dilemma a korhatár-besorolás volt, hiszen a nagy vízen túl akár milliós nézőszámot lehet veszíteni egy piros karikával. Így beáldozták a véres és sokkoló jelenetek vizuális ábrázolását, helyette kaptuk annak verbális tényét. A film felütését adó gyilkosság, melyhez úgy hívják ki a derék Cross doktort, hogy készüljön, elvégre itt halálra kínoztak egy nőt. Na, aki Helyszínelőkön, netán keményvonalas thrilleren edződött, az került igazán sokkos állapotba, hiszen vértócsát sem mutattak a a halálra gyötört nő holtteste körül. Igen, PG-13-as a karika, vagyis tényleg majdnem mindenki beülhet kint a filmre, de ennél még az esti híradó is több vizuális kegyetlenség-ábrázolással bír - s a java, vagy inkább legalja csak azután jön, mert biza tényleges kínzásból szemernyit sem engednek a vászon közelébe.

A trilógiák arra valóak, hogy véget érjenek, lezárva egy nagyszerű időszakot. Mondjuk nem mindegyikre igaz ez a megállapítás, de azért a zömükre igen. Most azonban sokkal keserűbb a szájíz, mint általában, mivel egy nagy port kavaró, be nem fejezett alkotás kerül a mozikban, mellyel csak a hátrahagyott űr lesz mind nagyobb. Stieg Larsson szerkesztő-újságíró tízrészes Millenium-sorozatra szerződött, melyben a svéd társadalom mocskos viselt dolgairól rántotta volna le a leplet. Sajnos már az első könyvének kiadását sem érhette meg, szívroham következtében idejekorán távozott közülünk. Könyvei azonban mind a mei napig hatalmas népszerűségnek örvendenek, rekordokat tart fent a nyomtatott és az elektronikus kiadási területeken, a már kész 3 kötetből pedig rohamtempóban készítették el azok filmváltozatát, melyek világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek, sztárt faragva az emblematikus női főszereplő, Lisbeth Salander megformálójából, Noomi Rapace-ból. Erre jön még a tengerentúli adaptálhatnék (a széles körben ötlettelensége miatt ócsárolt Hollywood jó szokása): David Fincher dirigálja az amerikai verziót, mely előreláthatólag decemberben érkezik az amerikai mozikba. Addig is itt van nekünk a trilógia záródarabja, mely ugyan elvarrja a szálakat, de a kíváncsi néző/olvasó agyát nem hagyja nyugodni, mi volt még a hétkötetnyi tarsolyban.

Lisbeth (Noomi Rapace) az apjával és féltestvérével való találkozás súlyos sérüléseiből épül fel, egyúttal készül a bírósági tárgyalására, melyet apja megtámadása miatt indítanak ellene. Eközben Mikael (Michael Nyqvist) tovább folytatja újságírói nyomozását, mely a szovjet rendszer idején Svédországba érkező ex-KGB-sek napjainkban is élő politikai-üzleti szerepvállalásukat derítené fel. Ez a fajta szembesítés azonban nagyon sok embert kínosan érintene, ezért mind Lisbethet, mind Mikaelt egyre többen szeretnék eltenni láb alól, hogy mind az állam, mind a maffia ügyei titokban maradhassanak. A történetet sokkal részletesebben már csak azért sem áll módomban elmesélni, mert az komoly mértékben csökkentené a filmélményt.

Míg az első rész a korrupciós ügyek és a svédek náci korszakban szerepet vállalt tagjainak ügyes-bajos dolgaira hívta fel a figyelmet, addig a második epizód a kelet-európai kiindulású prosti-körképről ad egy kis összegzést, míg ezen szekvencia már a szovjet időszak mosdatott bűnöseiről szól, akik húsz év távlatából is komoly hatalommal bírnak, tudván az állami vezetők mocskos kis titkairól, arról nem beszélve, hogy a régi titkosszolgálati vezetők is nyakig benne vannak ebben a mocsokban. A mások élete után egy újabb európai film, ezúttal rögtön három, mely a múlt ügyes-bajos dolgaival való szembenézés példamutató módjával próbálkozva még szórakoztató értékekkel is bír, nem is kevéssel. A már megszokott színészi mag adott, cseppet sem rosszabbak, mint voltak, csak egyre kevesebb közös jelenetet kap az első részben még szexuális kalandokba is keveredő főszereplő páros: Rapace és Nyqvist kettőse az, ami ennyire jól működteti a szerkezetet, nyugodtan ki is jelenthetjük, nélkülük nem lenne ugyanaz az élmény. Ezért bele sem merek gondolni, hogy Daniel Craig és Rooney Mara hogyan fognak versenyre kelni a már bejáratott duóval, mert míg a férfi esetében a kisebb és komoly szerepek nagyon is jól sikerülnek, addig a hölgytől eddig kiemelkedő alakítást nem láttunk, a megjelent fotók alapján pedig inkább az önpusztításra való hajlam jön át, semmint a különc és férfigyűlölő lázadó lány figurája.

Örüljünk annak, hogy lehetőségünk volt ezt a filmhármast megtekinteni; Szomorkodjunk amiatt, hogy hasonló történetet most inkább csak replikában fogunk látni; Gyászoljuk Larsson zsenialitásának kihunytát.

8/10