Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

 

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.

A történet nem túl ismeretlen a Batman-rajongók számára. Sőt, akár mondhatni, a Denevérember kalandjai a Zöld darázs-alapvetés darkosított változata. Britt Reid (Seth Rogen) egy médiamágnás egyetlen fia, aki számára a féktelen és véget nem érő partik jelentik az életet. Apja halála után nyakába szakad az egész cégbirodalom, egyetlen társa pedig a korábbi autószerelő és kávészakértő, Kato (Jay Chou) marad. Kezdetben csak brahiból, majd komoly küldetéstudattal felvértezve veszik fel a harcot a város rosszfiúi ellen, azonban alapvetésük az, hogy ne legyen az ellenségnek könnyű dolga, bűnöző álca mögé rejtőznek. A város megtisztítása azonban nem csak annyiban rejlik, hogy a maffiózókat kitessékeljék a városból, a korrupcióval is fel kell venniük a harcot - mindezt pedig egy golyóálló, négykerekű Fekete szépségben.

 

A film nem más, mint a Rogen-Goldberg szerzőpáros agymenéseinek darazsas gyűjteménye. Minden, a Darázsra jellemző kultikus tárgy vagy külsőség ki lett forgatva a srácok humorának megfelelően. Egy kemény, befüvezett workshop eredményének lehetünk szemtanúi. Az akciójelenetek, a teljes képi világ, a bunyók, a karakterek megjelenése egytől egyig kifordítva, mintegy az írók saját lelki kivetülésének beállítva. Nem hibátlan film, a sok poén és akció mellé bizony jár némi üresjárat, ami önmagában nem az, csak a bunyók és a poénok közé szúrva hatnak némileg testidegen anyagnak, amit a 3D-s vászon ki is lökne magából, ha nem lennének a film digitális képkockái összefűzve.

 

Igazi buddy-movie, a bajban magukra maradó hősök a közös hang mellett a nőt is megtalálják Lenore (Cameron Diaz) személyében, aki azonban nem óhajt részt venni a srácok vetélkedésében. Mint minden képregényhez, ehhez is szükség van a főgonoszra, viszont itt rögtön kettőt is kapunk: az egyik a kezdettől fogva jelen lévő Chudnofsky (Christoph Waltz), aki kegyetlen, racionális, mégis színpadias módon vezeti szervezetét, valamint egy olyan figura, aki egyszemélyben testesítheti meg a filmben a korrupt városvezetést.

 

A szereplők közül egyértelműen a Rogen-Chou páros viszi a prímet, kettejük összehangolódása nem csak a történetben figyelhető meg, alakításuk is a film előrehaladtával lesz egyre jobb. A két mellékszereplő, Diaz és Waltz már teljesen más kategóriába esnek, míg Diaz átlagos, szórakoztató de cseppet sem kiemelkedő, addig Waltz van annyira ripacs és felvágós, mint egy jobb Shakespeare-színész.

 

Ugyan sokan értetlenül álltak azelőtt, miért is vállalt el egy ilyen filmet egy olyan kaliberű rendező, mint Gondry. Féltették attól, hogy a mainstream filmes terep kivérezteti tehetségét, a sok produceri és gyártóstúdióval kötött kompromisszum pedig sajátos látványvilágát és történetvezetési módját lehetetleníti el. Annyi igazság van benne, hogy itt már kevésbé a művészfilmesre van szükség, sokkal inkább egy új arcát is megmutatni képes rendezőre, akire pont a sajátos kézjegyek miatt figyeltek fel. Gondry nem lett rosszabb rendező egy képregényfilm miatt, a 3D-s effektekkel is ügyesen tudott gazdálkodni, ami azonban tény, van még mit csiszolni az akciószekvenciák dirigálásában.

 

Reméljük, a Zöld darázs is kapni fog egy folytatást, amiben a stabil alapra építkezve kinőhetőek a gyermekbetegségek.

 

7/10