A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. Az utazó cseppet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a húzóneveknek köszönhető gazdasági megtérülés, sőt, némi profit ellenére csak az igazán mazochisták fogják megvásárolni otthoni megtekintésre. Pedig a nevek működhetnek, Depp és Jolie mindig a kasszasiker kovácsainak számítanak, most még egy feszültségteremtésben jelesre vizsgázó rendező, A mások életét jegyző Florian Henckel von Donnersmarckkal kiegészülve ez a trió bizony nem a legszebb emlék lesz egyik alkotónak sem.

Ehhez képest merész vállalkozás egy hasonlóan thriller-műfajú francia filmet adaptálni, a 2008-as Pour Elle című film Fred Cavayé tollából és rendezésében már egy izgalmasabb és erőteljesebb alkotás lett olyan főszereplőkkel, mint Diane Krueger és Vincent Lindon. A teljes történet átültetése amerikai tájakra, megtartva az eredeti rendezőt az alkotás környékén, végképp nem újkeletű, elég csak A 13-as című 2005-ös francia eredetit és a 2010-es amerikai újrázást rendező Géla Babluanit említeni. Jelen esetben a forgatókönyvet Paul Haggis rendező Cavayéval együtt írta meg, a főszerepekre pedig Russell Crowe és Elizabeth Banks szerződött le, hogy szórakoztassank minket, nem kevés feszültséggel átitatva.

A kisgyermekes pár, John (Crowe) és Lara (Banks) Brennan együtt vacsorázik a férfi öccsével és annak nejével. A parkolóban egy kis házastársi kötelesség következik, majd az otthoni rutin - egészen másnap reggelig, amikor a rendőrök gyilkosság vádjával őrizetbe veszik az asszonyt. A főnöke, az áldozat vére a kabátján, Lara ujjlenyomatai a gyilkos tárgyon, látták távozni a helyszínről is. Ezzel szemben a nő az ártatlanságát hangoztatja, hogy ő csak belebotlott a rablótámadást végző fiatal lányba, akkor lett véres, a kis poroltó pedig a kocsija kereke elé szorult, mikor kivette, akkor került az ujjlenyomata a tárgyra.

Három évnyi pereskedés, fellebbezés után a férfi úgy dönt, megszökteti az öngyilkossági kísérletet is végrehajtó feleségét. A tervezés nagyon lassan halad előre, pontos és részletes bemutatót kapunk arról, hogyan törhetünk fel kocsit, hogy készíthetünk beütőkulcsot, hogyan szerezhetünk be papírokat, sőt, egy többszörös szökött elítélt beszámolója alapján precíz menekülési tervvel is gazdagodunk. A tervet keresztül húzná az a tény, hogy három nap múlva átszállítják Larát a megyei börtönbe, ahol már a büntetését töltené. John ekkor dönti el, mikor szavadítja ki feleségét.

A film fele a felkészülés és előzmények bemutatása, az elhatározás hátterének gondosan felépített szakasza, míg a második fele a konkrét szökés ábrázolása. Az alkotás, Haggis és a forgatókönyv nagy érdeme, hogy egy kis időre sem veszti el a néző érdeklődését, a sok hasznos információ, az emberi viszonyok változása, a személyes fejlődés ábrázolása mind komolyan képes odaszögezni a nézőt a székbe. Arról nem beszélve, hogy a színészek alakítása is a jobbak közé tartozik. Ugyan Crowe nem váltja meg a világot, de ahhoz, hogy egy ilyen ívű személyes próbatételt hitelesen alakítson, pont eleget nyújt. A feleség szerepében Banks már nagyobb átalakulást jelenít meg, hiszen neki a feltörekvő pénzügyis nőtől kell a kétségbeesett, szuicid börtönlakóig kell eljutnia, ráadásul a fizikai bezártság a szellemi rabság kifejezésével csak erősíti alakítását. Mellettük tényleg csak epizódszerűen tűnnek fel a mellékszereplők, a szökés-specialista Pennington szerepében Liam Neeson, vagy a játszótéri, szimpatikus anyuka Nicole-ként Olivia Wilde, vagy a Brennan-nagypapát alakító Brian Dennehy.

Ugyan nem a legcsavarosabb sztori, amit láthatunk, főleg, hogy remake-ről van szó, azt hozzá kell tenni, a börtönből megszökés bemutatása és kivitelezése terén A szökés című sorozat óta magasak az elvárások. Nem csoda hát, hogy egy ütős, szó szerint tökössé váló és dinamikus francia filmet koppintottak, de hozzá kell tenni, adaptációk viszonylatában sikeresebb végeredményről beszélünk.

Ami külön öröm számomra, az a zeneválasztás. Jó volt egy hollywoodi mainstream filmben hallani, ahogy Moby zenéje felcsendül, az elektronikus alapokra építkező, mégis dallamos és énekbetéttel erősített dalok csak fokozták a képi világ erőteljes mivoltát, főleg az érzelmi változások bemutatásakor.

7/10