Prolihisztor

Az egyetemes filmművészet tendenciáit az utóbbi években az észak-európaiak uralják. Egymást követik Európa azon tájairól érkező sikerfilmek, melyek megihletik a populárisabb és piacképesebb amerikai filmipart. Az Engedj be című gyermekvámpír-drámát már bemutatták az Egyesült Államokban, A tetovált lány remake-jét már forgatják David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló) rendezésében. A nagy sikerű könyvtrilógia, a Millenium második kötetéből készült film most kerül nálunk bemutatásra, a film értékei mellett pedig újabb, maga után fájó űrt hagyó mementót állítanak az idejekorán elhunyt szerző, Stieg Larsson személyének, akinek nem csak életműve, de a tízrészesre tervezett könyvsorozat is csonka marad.

Az első rész, A tetovált lány az utóbbi évek egyik, ha nem a legzseniálisabb krimije volt, mely a mozikba került, nem csoda, hogy a folytatás ilyen gyorsan bekerült a forgalmazásba, immár sztárrá emelve a főszereplőket. A hackerlány szerepében látható Noomi Rapace és az újságírót alakító Michael Nyqvist visszatérnek, s bár a rendező, Niels Arden Oplev helyébe Daniel Alfredson lépett, a színvonalra most sem lehet panasz, mely még mindig az első rész zsenialitásából él, helyzeti előnyét pedig a történet bonyolítására és a karakterek árnyalására fordítja.

Az ezredfordulón, az Amerikai pite-filmeknek köszönhetően kiszabadult a szellem a filmes palackból. A politikailag korrekt, a verbális humort középpontba helyező filmek helyett beköszöntött az alpári és testnedvekben gazdag vígjátékok sora. Cseppet sem elmarasztalni szándékozom őket, hiszen akkor hazudnék magamnak és az olvasóknak is, mert valljuk be őszintén, az ilyen filmeket (ha titkon is) de mindannyian megnéztük, szakadtunk a röhögéstől, emlékezetes perceket szerezve magunknak, melyek során teljes mértékben ki tudtunk kapcsolódni. Arról nem beszélve, hogy ezek a mindenben turkáló és mindenen csúszkáló filmek elindították a világméretű reality show-hadjáratot is, hiszen ha már a mozikba is beférkőzik az obszcenitás, onnan már csak egy kis ugrás a televíziót is meghódítani, ott is azon saját gyártású sorozatokat, melyben minden önbecsüléstől megfosztva láthatunk civilt és celebet egyaránt.

A tavalyi évben azonban ez a műfaj is nagykorúságát ünnepelhette, egy bizonyos Todd Phillipsnek köszönhetően. A kevésbé ismert színész rendezésre is adta a fejét, a kezdeti tinédzser- és egyetemista vígjátékok (Cool-túra, Sulihuligánok) után levezényelte egy klasszikus tévé-sorozat remake-filmváltozatát (Starsky és Hutch), majd elkövetkezett az a filmje, mellyel a 18 éven felülieknek szánt vígjátékok úttörőjének bizonyult. A Másnaposok a tavalyi év legnagyobb durranása, hiszen Camerontól mindenki csodát várt az Avatarral kapcsolatban, míg Phillipstől csak egy újabb vígjátékot. Ehhez képest a tökéletes buddy movie-t készítette el, ilyen eszement és lehetetlen társaságot ritkán hordott hátán a Föld, s ami még fontosabb, ő is megtalált valami egyetemes őrületet, amelyen keresztül a világ minden mozilátogató lakosához tud szólni: a legénybúcsú és az azt követő másnap, főleg a másnap történéseinek ábrázolása. Ezek után már jöhet bármilyen vígjátékkal, a Másnaposok lesz a mérce, melyhez fel kell nőnie soron következő alkotásának.

Nehéz a dolga az embernek, ha filmet akar ajánlani, mert ugye mindenki a lehető legtöbb emberhez igyekezne szólni, azonban különbözőségünk okán talán ez a legnehezebb: a közös hang megtalálása. Ugyanez igaz a kapcsolatokra is, olyat találni, akivel annak ellenére, hogy különbözőek vagytok, elköteleződjetek egymás iránt, a később kialakuló még komolyabb felvállalásokról nem is szólva. Erre tökéletes terep a randifilm, mely arra hivatott, önfeledt ugyanakkor romantikus szórakozást nyújtson a játékidő alatt, de sokkal inkább az érdeklődés felkeltése és a megismerés öröme a cél, semmint a világmegváltás.

Ebbe a típusú körbe tartozik a címadó film is, mely a párkapcsolatok egyik igen specifikus vállfaját hivatott bemutatni a nézőknek: a távkapcsolatot. Nekünk itthon "csak" pár száz kilométeres távolságaink vannak zömében hétvégi találkozással, de Amerikában több ezer kilométerről is szó van, vagy mint ahogy jelen esetben, a kontinens két partja. Ez már az a távolság, amelyet csak repülővel érdemes áthidalni, de annak magas költségei miatt ez inkább az ünnepekre korlátozódik, olykor hónapokig gátat vetve a tényleges öleléseknek és csókoknak.

Nem csak a filmek terén figyelhető meg fejlődés, változás, ugyanez igaz egy alkotói életpályára is. Nem kell bemutatni azt a személyt, akire ez a mondat vonatkozott: Zac Efronról van szó. A Disney-istálló egyik szupersztárja már kilépett az anyavállalat keretei közül, egy hihetetlenül sikeres tini musical-trilógia főszereplőjeként nem csak televízióból, mozivászonról vagy az üzletek polcain roskadozó termékekről köszön vissza. A popkultúra részévé váló fiatalember azonban szemmel láthatóan ki akar lépni a szépfiú léc-egyszerű karakteréből, a High School Musical óta készült három filmje legalábbis erre enged következtetni.

A táncos-énekes szerepek hátrahagyása után a kosarazás kopott ki nehezebben színészi repertoárjából, a Matthew Perry-vel közös társ-főszerepe a Megint 17-ben még a tinisztárság rémével fenyegetett (legsikeresebb filmje HSM óta); egy kis kamaradráma, a Me and Orson Welles ugyan egyik legnagyobb színészi sikerét, de a legnagyobb anyagi bukását hozta magával, míg mostani filmje olyan átlagos, mind színészileg, mind a film minőségét tekintve, a siker is csak dvd-bevételekkel lesz meg, de bizton állítható, emberünk (lévén már a 23-at is betöltötte) egyre magabiztosabban lépked színészi képességeit fejlesztve, bár az izmokat még mindig nem lehet elhanyagolni.

Hollywood nagy átlagban ötletválságtól szenved, amit a technikai fejlődés révén elérhető legújabb műfajjal igyekeznek kiküszöbölni. Ez a nemrégiben újra felfedezett, de most már megfelelő technikai háttérrel megerősíthető műfaj a képregény-feldolgozás. Ami a mostanság divatos könyvadaptációk mellett eme stílusirány mellett szól, az a sokmilliós rajongótábor, mely a könyvek-füzetek megszállottjává vált. A modern effektek korában pedig már arra sincs szükség, hogy tetőtől talpig beöltöztessék és kimaszkírozzák a színészeket, elég a motion capture, vagyis teleaggatni a színészt minden jóval, majd utólag szorgos számítógépek és tehetséges használóik a kívánt mértékben alakítják a színész külsejét.

Jelen esetben olyan nagymértékű változtatásra nem kell gondolni, mint a Hulk-filmek esetében, Jonah Hex figurájának egyetlen kis módosításra volt szüksége, arcának sérülését minél hitelesebben kellett bemutatni. Ez a fajta maszkírozás pedig A sötét lovag Kétarc-figurája óta nem jelent különösebb akadályt. Az már nagyobb probléma, hogy a jogokat birtokló DC-kiadó jobbára csak a Batman-franchise-zal tud sikereket elérni, egyéb figurái rendre buknak a kasszáknál, a Superman visszatér hatalmas költségvetése ellenére csak dvd-n termelt profitot, a Vesztesek bosszúja anyagi bukás, annak ellenére, hogy kis költségvetése ellenére is stílusos alkotás vált belőle. Ilyen előjelek után kapta meg Jonah Hex figurája az egész estés filmváltozat lehetőségét, mely több helyütt is megosztja a nézőket.

A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.

Mégsem kell lemondanunk a szerzői filmek csendes gyönyöréről, kevés alkotó ugyan, de még mindig úgy használják fel a filmet, ahogy azt talán a kezdetektől kevesen. Ugyan történetet mesélnek, de nem az unásig ismételt folyamatok bemutatásával, egész egyszerűen ábrázolják a nézőknek. Mind képi, mind színészi játékkal. Nem kell ahhoz kimondani senkinek a fájdalmát, hogy tudatában legyünk szenvedésének. Erre való a drámai színészi játék. Nem kell folyamatosan feliratokkal jelezni, hol zajlik a cselekmény és mikor, arra való a táj bemutatása Csak ezen fogások mind jobban kikopnak a nagyipari, pénzhajhászó módszerek mellett. Arról nem beszélve, sztárok nélkül is létezhet jó film, sőt, sokszor az ő hiányuk vezet az élményhez magához.

Ma 3 dimenziós filmet készíteni lassan az elavárás kategóriájába esik, főleg, ha valaki kiemelkedő bevételekben reménykedik. Elég csak megemlíteni az általunk is górcső alá vett filmek listáját (A titánok harca; Alice Csodaországban; Avatar; Toy Story 3; Sammy nagy kalandja - A titkos átjáró, A kaptár-Túlvilág). Ezen filmek egytől egyig már a technológia fejlődés eredményeképp láthatóak a mozikban, a kitágult érzékeinkre ugyan nem új módszerrel, de annak eddigi leghatásosabb módján csapnak le. Emellett pedig komoly anyagi pluszt jelent, hogy a normál jegyárnál másfélszer-kétszer több kérhető el ezekért a vetítésekért.

Attól ugyan még messze vagyunk, hogy a magyar filmszakma is elkezdje ontani magából a 3D-filmeket, de egy önjáró vállalkozónak köszönhetően már megízlelhetjük a magyar műhelyek munkáját. Gráner József 3D-fotósból küzdötte fel magát a filmes világba, saját produkciójával pedig új mérföldkőhöz juttatta mind a magyar filmművészetet, mind a dokumentumfilmes szekciót. Olyan egyedülálló próbálkozásról van szó, mely bebizonyítja, százmilliók nélkül is lehet igényes magyar alkotást letenni az asztalra, arról nem beszélve, hogy a tudományos igényű alkotások a plakát szerint ígért módon minden korosztály számára tartogat érdekességeket.

Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.

Akár önéletrajzi ihletésű alkotásról is beszélhetnénk, hiszen a forgatókönyvíró-főszereplő-rendező Amalric saját életében is megtapasztalta már, milyen Európának hátat fordítani, kipróbálni az amerikai álmot, elismertség és nagyság hajszolása egy másik kontinensen.

A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.

Shahrnoush Parsipour írónő hazájában betiltott regénye remek táptalajul szolgál egy, a történelem vérzivataraiban fejlődés terén sok esetben lemaradást mutató ország társadalmi berendezkedésének ábrázolására. A "mutass egy példát, jellemezted az összeset"-elv alapján építkező történetben az iráni történelem díszletként szolgál, sokkal nagyobb teret kap a négy női főszereplő életének alakulása, a vágyott szabadság más és más útját választva járjuk be ezen sorsutakat, melyek elérő eredményei egy irányba mutatnak... de erről később.

A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:

"Sok ember közt vagy a leginkább egyedül" (teljes zene itt)

Az pedig, hogy a zene után a film az a társművészet, mely a leggyorsabban, legérzékletesebben és a legtöbb emberhez juttatja el üzenetét, nem újkeletű dolog. A Hajszával kapcsolatban pedig elmondható, a talán legjobb francia filmes gárda dolgozott az egymástól elidegenedett emberek és párok ábrázolásán, igaz, párkapcsolati ábrázolásban ennyire a nézőket elidegenítő szándékot sem nagyon láttam. Patrice Chéreau rendező a legjobb szerzői filmes szándékok mentén viszi végig a nézőt a tökéletesen romokban lévő emberek saját romjaikon működtetni szándékozott kapcsolatain keresztül, legyen az baráti vagy szeretői viszony.