Prolihisztor

A címben kifejtett többes szám egyértelműen a múltbeli versenyzők számbavételével nyer valóságalapot. Ma az országos televíziók közül csak a királyi szán némi forrást arra, hogy a heti filmpremierekről essen pár szó a műsortervben. A múltban számos versenyző volt, a kereskedelmi televíziók dobálgatták ide-oda a programot a műsortervben, majd a hétvégi napokról is kikoptak. A legnépszerűbb közülük a Moziverzum volt, mely két fiatal filmes, Tóth Barnabás és Simonyi Balázs műsorvezetésével érthető de lelkes módon engedtek bepillantást a mozis és filmes aktualitásokba. Száműzetésük óta a kereskedelmi csatornákon pang a műfaj, lehet, a lelkes de olcsó bloggerekre hagyják az ajánlózást.

A Magyar Televízió műsorán szeptember óta futó Szélesvászon című műsor Winkler Nóra jutalma azért, hogy a Kultúrházat kitörölték a kínálatból. A műsorvezetőnő felkonferálásával láthatóak a heti előzetesek, mely alatt Galambos Péter alámondásos magyar ismertetője hallható. Különböző kritikusokat hívnak be, akik egy-egy filmhez fűznek biztató vagy lehúzó szavakat, a lényeg a rövid párbeszédek állandósága. A végső konklúziót a behívott kritikusok körkérdéses szűrőzése jelenti, mely csak ráerősít az egyébként is szubjektív véleményekre.

Hogy mi is jelen írás aktualitása, saját lemaradásom pótlásán kívül? Az, hogy az egyetlen igazi filmes műsort hibák sorozata övezi. Az, hogy megszólaltatott szakértő nevét elbakizzák, az sem kis hiba (Hampuk Richárdból lesz így Kampuk Richárd), azonban az a fix hiba (amit két adás megtekintése után kijelenthetek), hogy mind a filmcímeket keverjük (Emberek és istenek helyett Istenek és emberek), mind az alkotók nevei komoly kiejtésbeli hibáktól hemzsegnek: Májköl lesz Michel (Misel) Gondryból - ez a hiba azért nagyon nem kicsi.

A legnagyobb gond az, hogy egy olyan műsor, ami heti filmbemutatókkal és dvd-ajánlókkal foglalkozik, kéthetente jelentkezik. Ez azért elég nagy hiba, mert a heti rendszerességű műsor alapból kései órán kerül bemutatásra, másrészt ez az időszaki jelleg csak csorbítja a befutási lehetőséget. Nem tudom, vajon a szerkesztők milyen célcsoportot céloznak meg. Akik érdeklődnek a filmek iránt, nem kéthetente, hétköznap kora éjszaka fognak informálódni. Akik kocanézők, azok számára se a kétheti váltás, se a műsor stílusa nem lesz nyerő, mert a szerte a neten és újságokban olvasható rövid ajánlókon kívül nem kapunk szinte semmit. Az pedig kifejezetten szégyen, hogy az Üvegtigris mellett egyetlen magyar nyelvű előzetes volt látható Galambos Péter szöveges ajánlói alatt. Ezt nem lehet csak úgy elfogadni, mert legalább feliratos előzeteseket illett volna alávágni a hanganyagnak, mert a felvillanó francia feliratok mellett az angol nyelvű előzetesek alatt még csak a feliratra is sajnálták a helyet vagy kapacitást.

Ezzel rá is térhetünk arra, miért nem sikeres itthon a mozgófilmes kultúra aktualitásait bemutató televíziós műsor. Ha a Szélesvászonnak köszönhető csapásirányon keresztül néznénk a kérdést, akkor látható egyfajta szakmai sznobizmus, mely nem engedi a modern megközelítést a műfaj közelébe. A két legutóbbi műsorban egy-egy kritikust lehet kiemelni, az egyik Szabózé Zoltán az Indextől, a másik pedig Kovács Gellért az MR2-től. Nekik köszönhetően kaphatott az átlagember némi érdekességet és egyediséget a filmekkel kapcsolatban. A többi szakérteni meghívott személy esetében érezhető az a jó magyar filmes képzés eredménye, hogy itt bizony a művészfilmes megközelítés és tananyag érződik. Ahogy nem hagyták a piaci követelményeket érvényesülni a filmiparban, úgy az újságírói mentalitás és reakció esetében is nagyon kilóg ez a fajta értelmiségi megközelítés.

Ha csak a Szélesvászon esetében néznénk ezt végig, a célcsoport-behatárolás problematikája nagyon érződik. A szólítsunk meg lehetőleg mindenkit köztelevíziós alapelve jelen esetben hamvába holt szándék, mert a mozi tipikusan az a műfaj, ami maximum a 18-49-es fizetőképes közösséget érinti, eltartott szempontból pedig a 6-14 és a 14-18 as célcsoportok pozícionálhatóak még. A műsor stílusa viszont a fiatalokat meg sem próbálja elérni, a fizetőképes célcsoport nagyrésze viszont nem ezt a műfajt igényli (legalábbis remélem).

Ami nagyon hiányzik az ilyen műsorokban, az a nyíltan vállalt konfrontáció az eltérő ízlések mentén. Ez a fajta steril ajánlózás, maximum értelmiséginek ható, egyébként meg degradáló véleményformálás a populáris filmek lesajnálása. Ideje lenne műsorszerkesztésnél is észrevenni, a piaci megközelítés nem megy szembe a közérdekekkel, főleg nem az egész országot érintő mozifilmes ajánlás terén.

Csak remélni lehet, hogy Andy Vajna kormánybiztos szerepvállalása nem csak a filmgyártás terén fogja életre kelteni a piaci megközelítés térhódítását, hanem a filmek megközelítésének és a filmes műsorok újraélesztésének is lökést adhat.

Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.

A sztori szerint a börtönből szabadult Sofőr (Dwayne "The Rock" Johnson) testvére gyilkosainak nyomába ered, hogy egytől-egyig levadássza őket a szemet szemért elv alapján. A lassan megismert múlt árnyai sötétebbek, mint első körben gondolnánk: a testvérek egy bankrablás részesei voltak, ahonnan meg is szöktek. Azonban a rejtekhelyükön rajtuk ütött pár fickó, akik a pénz mellett a testvérbáty életét is elvették. A fejbelőtt öccse azonban túléli az esetet, majd 10 év börtön után kiszabadulva ered a nyomukba. A gyilkossági hadjáratát megnehezíteni szándékozó rendőrpáros egyik tagja gyakorló heroinista (Billy Bob Thornton), akire a boldog nyugdíjas évek hetek távlatából néznek. Emellett egy egoista és kissé elmebajos bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is emberünk nyomába ered, hogy őrült táncuk nyomán gyarapítsák a hullák sorát.

Az utóbbi években a középszerű vígjátékokkal jelentkező rendező, George Tillman Jr. és a színész Dwayne Johnson is talán erőre kap ettől a tesztoszteron-szagú vendettától, mert mindkettejüknek jobban álltak a komolyabb, komorabb műfajok, az alkotói hitelességről nem is beszélve. A főleg az afro-amerikai témafelvetésekkel operáló író-rendező által írt vígjátékai helyett inkább a rendezett drámái a figyelemreméltóak, a Férfibecsület után Notorious B.I.G. életrajzi filmjével is szép sikereket tudhat magáénak. Johnson a családi filmek és a vígjátékok tengerében lubickolt pár évet, de úgy néz ki, visszatér az akciófilmes terepre: Ezt követően a Halálos Iram 5. részében lesz látható. Nagy visszatérő Billy Bob, aki szintúgy kicsit a gyorsan leforgatható és könnyen emészthető vígjátékok rabja volt az elmúlt pár évben, bár igaz, ebben a filmben sem hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárunk.

A csavarosnak szánt történetet szállító Gayton-testvérek eddigi legnagyobb dobása a film, remélhetőleg nem ez lesz a zenit egyikük számára sem. Akik viszont dícséretben részesülhetnek, az egyrészrt a zeneszerző Clint Mansell, aki nagyon ráérzett ennek a filmnek a hangulatára, valamint az operatőr Michael Grady, akinek szintúgy sikerült a képi világgal hangulatba hoznia a nézőket.

Igazi, egyszer nézős akciófilm, remélhetőleg több tékozló fiú helyes irányba terelésével.

5/10

Afrika romokban, de még ezek a romok is képesek lángolni. Nem aktuálpolitikai megállapítást akarok tenni, de nem lehet kihagyni a mostani eseményeket sem. Igaz, nem Fekete-Afrika, hanem a turisztikai célpontoknak számító Egyiptom és Tunézia került a hírek középpontjába, de el kell ismerni, az egész kontinens az elfojtott feszültségek terhétől szenved. Vallási és törzsi ellentétek húzódnak a háttérben,  mióta kiharcolták a függetlenséget, már nem csak a háttérben. Ezek mellett nem lehet elfeledkezni a gyermekhadseregek tömegeiről, az AIDS pusztító jelenlétéről, a mérhetetlen szegénységről és az uralkodó elit fényűzéséről sem.

Mindezek ismeretében beülünk a moziba, egy francia-belga-csádi koprodukciós alkotásra, mely a polgárháború előestéjétől követi végig a Bajnok történetét. A Bajnok nem más, mint Adam, az elegáns hotel úszómestere, aki a '60-as években Közép-Afrika úszóbajnoka volt. Fiával együtt dolgozik, az új kínai vezetés azonban fiatalos környezetet kíván kialakítani, ezért Adam-et arra kényszerítik, adja át a munkát fiának, ő pedig a szégyenfoltnak számító portás pozícióját vegye át. A csendes családi viszály azonbannem tud betetőzni, mert fiát, Abdelt besorozása miatt elviszik a katonák. Adam visszakerül a medence mellé, otthon azonban megjelenik Abdel terhes barátnője. Adam rászánja magát, hogy kiszabadítsa fiát, azonban nem a várt körülmények közt találja meg Abdelt.

Nagyjából hasonló képet festett az állapotokról a Hotel Ruanda című alkotás is, de míg ott a háború konkrét borzalmai mellett az emberi áldozatvállalás volt a középpontban, itt egy háttérben húzódó, soha nem látható háború nyomasztó terhei alakítják a történetet. A csendes és megbízható apa egyetlen pillanatra lesz önző, mégis helyrehozhatatlan hibát vét. Nem is igazán az a drámai, ahogy fia ellen tesz, hanem az, mennyire természetes az a mód, ahogy ezt teszi. A háborús hozzájárulás szégyenteljes címkéje mögé bújva szülők tízezrei teszik ugyanezt, mert fizetni nem tudnak.

A történetnek nagyon jót tesz, hogy a kissé hatásvadász amerikai előd után ez a film csak csendben csordogál, nincs benne kapkodás és akció, csak egy megfontolt és nyugodt ember és családja kálváriája. Ez a fajta szívbemarkoló dráma jobban elgondolkodtatja az embert, főleg akkor, ha párhuzamot vonunk a délszláv válság hatásaival. Ott is a kényszerből egy zászló alá tömörített népek lázadtak fel a saját szabadságuk érdekében, itt is a törzsi-vallási eltérések a legfőbb kiváltó tényezők. Ez a fajta hasonlóság pedig segíthet az afrikai problémákat degradálni szándékozók feladatának megnehezítésében.

8/10

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

Kellett nekem panaszkodni amiatt a múlt héten, hogy csak két alkotás került bemutatásra. Erre rögtön 5 filmet zúdítanak ránk, mely a legkisebb korosztályon kívül szinte mindenki számára tartogat érdekességeket. Amerikai és olasz vígjáték, francia dráma valamint egy-egy amerikai akciófilm és fantasy várja a mozilátogatókat.

Vajon milyen lesz az, ha egy inkább drámai filmekre berendezkedett rendező 11 év után előveszi a vígjáték műfaját, hogy újra lubickolhasson a könnyedebb hangvételben? Nagyjából megtudható A dilemma című filmből, ami Ron Howard rendezése (a korábbi vígjáték A grincs még 2000-ből). Howard olyan nagysikerű alkotások után evickélt a komédia tengerére, mint az Oscar-díjas Frost/Nixon, A Da Vinci-kód és a szintén Oscar-díjjakkal jutalmazott Egy csodálatos elme. A történet szerint egy cégvezető páros életük nagy dobására készül, azonban az egyikük házasságának sötét kis titkai a másik nyugalmára és biztonságérzetére van negatív hatással. Ebben a magánnyomozós,  kapcsolati vígjátékban látható Vince Vaugh, Kevin James, Winona Ryder és Jennifer Connelly.

Nicolas Cage komoly, a karrierjét érintő hullámvasúton csücsül évek óta. A ’90-es évek egyik legnagyobb sztárja az ezredforduló után csak ontotta a gyengébb filmeket, erre tavaly a Mocskos zsarú cím- és a Ha/Ver mellékszerepével hatalmas elégtételt szerezhetett. Azonban mintha az csak kis kitérő lett volna a leszállóágon, mert az idei évet egy teljesen közepes, néhol idegesítő filmmel, a Boszorkányvadászat című alkotással kezdte. A sztori szerint két dezertőr kereszteslovag a hazafelé tartó úton érkeznek meg egy boszorkánytól rettegő faluba. A saját életükért cserébe elvállalják, hogy a közeli kolostorba viszik a fiatal lányt, hogy a szerzetesek kiűzzék a gonoszt belőle. A rendezést az a Dominic Sena vállalta el, aki már a Tolvajtempóban is Cage munkatársa volt. (Kritika itt)

(Képre kattinva elérhető a magyar feliratos előzetes)

Nehéz dolog elfogulatlanul írni az egyházak belső eseményeivel foglalkozó filmekről, főleg, hogy mostanság inkább az egyházakat kritizáló vagy legalábbis a modern korban relevánsnak tartott tanításaikat megkérdőjelező filmek vannak többségben. Ezzel szemben az Emberek és istenek csak egy szinte dokumentarista pontossággal elkészített, valós eseményeken alapuló alkotás, mely egy kis algériai faluban élő nyolc szerzetes történetét meséli el. A muszlim szélsőségesek megtámadják a falut, mellyel csak kétségeket ébresztenek az addig összetartó keresztény szerzetesekben. A film a 2010-es Cannes-i filmfesztivál nagydíját hozta el a rendező Xavier Beauvois-nak. A főszerepben a leginkább a Mátrix Merovingijaként ismert Lambert Wilson.

A Csak lazán! óta Dwayne „The Rock” Johnson két kivételtől (Erőpróba, A Káosz birodalma) eltekintve inkább a vígjátékok irányában tapogatózott, az akciósztár külsőt kamatoztatva, mint komikus fegyvert. Hozzá hasonlóan a rendező George Tillman Jr. is rég nem látott vendég az akciók és drámák műfajában, ő a fentebb említett Ron Howardhoz hasonlóan 10 év után tér vissza a műfajhoz, melyet most a Rohanás című filmmel öregbíthetnek. A börtönből szabadult férfi előtt egyetlen cél lebeg: bosszút állni testvére gyilkosain. Pár órája van csak az ámokfutásra, nyomában a rendőrség és egy bérgyilkos is. A mellékszerepekben Billy Bob Thornton és Tom Berenger.

(Képre kattintva elérhető a magyar feliratos előzetes)

A következő film alcíme az lehetne: alkotói reflexiók egy témára. A török származású Ferzan Özpetek egész életművét a kis közösségek betagozódásának szentelte, ez alól a Szerelem, pasta, tenger című filmje sem kivétel Egy olasz tésztagyár-tulajdonos család két legifjabb férfitagjára az élet nagy döntése vár: a családi gyár vezetése vagy a személyes boldogság keresése kerüljön előtérbe. A klasszikus olasz családi vígjáték csak tovább bonyolódik, mikor a nagymama mellett már a nagyvilági, római barátok is megérkeznek.

A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.

Mellette a rendező Dominic Sena is csak keresi az igazán neki való utat: a hatalmas kasszasiker Tolvajtempó után megkínált minket egy Kardhallal, amit még úgy-ahogy elfogyasztottunk (sokan kultfilmként kezelik), míg a legutóbbi filmje, a Vakító fehérség egész egyszerűen hatalmas melléfogás. Két ekkora útkeresésben lévő alkotó újabb kalandja nem sok jóval kecsegtetett; mikor kijöttek az előzetesek, egyenesen a karrier mélypontját jövendölték az emberek. Ez tévedésnek bizonyult, van ennél rosszabb a repertoárban, azonban az is tény, csak az alacsony költségek, a minőségibb színészgárda és a szerencsés csillagzat okán nem kell szégyenkezni az alkotóknak.

Két, az évtizedes mészárlásba belefáradó kereszteslovag dezertál a királyi seregből, majd úton hazafelé egy pestis sújtotta faluba, ahol egy fiatal lányt boszorkányság vádjával tartanak fogva. A két lovag kényszerből elvállalja, hogy a közeli kolostorba viszik a lányt, ahol a szerzetesekre bízzák a lány sorsát. A páros társául szegődik a fiatal pap, a kalodába zárt csempész, a fiatal fiú, ki apja nyomdokain lépkedve maja is lovag szeretne lenni és a lányát féltő nemesúr. A félelmetes erdőn keresztül visz az útjuk, ahol mind több kétség ébred bennük a lányt illetően,  mind többen kerülnek életveszélybe, mind többüket kísérti meg az, ami a lány testében lakozik. A kolostorban pedig sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, mint azt gondolták: az egész emberiség védelméért kell felvenniük a harcot.

Egy teljesen átlagos középkori boszorkánytörténetről van szó, mely csak kisebb mértékben érdemes az említésre. Tény, a látványvilága nem olyan erős, mint remélhető lett volna, a ködöt indokolatlanul sokszor használják, hogy elrejtsék a kis költségvetés ordító lyukait, a kevés statisztára és a gyenge CGI-hátterekre azonban így is felhívja a figyelmet. Ami egy kicsit is kiemeli a filmet a posványból, az Cage és Ron Perlman kettősének jelenléte. Mind a ketten generációjuk meghatározó, emblematikus színészei, akik talán maguk is jól szórakoztak, miközben ezt az egyszer használatos celluloid-tömeg készítésén vettek részt. Mellettük olyan európai színészek láthatóak, mint Stephen Campbell Moore, Stephen Graham, Ulrich Thomsen, Claire Foy és Robert Sheehan. Egyszóval a brit filmgyártás színészei megtámogatva két amerikai sztárral meg egy egyébként máshol zseniális dánnal, a végeredmény pedig egy szolid, nem túl vészes, valahol perverz módon még élvezhető boszorkányüldözés, ami nem is az, a lovagok sem azok a kegyetlen zsoldosok, akiknek hinnék őket.

Valahogy az egész film nem az, aminek látszik, de igazából nem jövünk rá, miben lenne több vagy másabb. Cage ismét egy érdekes hajviselettel örvendezteti meg a rajongókat, Perlmant mindig öröm a vásznon látni, mindegy, hogy Hellboy-maszkban vagy lovagi egyenruhában teszi. Míg Cage ugrik egy komolyabbat és februárban 3D-ben aprítja a gonoszt bosszúszomjas apaként, addig Perlman az augusztusi Conan, a barbár remake-jében alakíthat jobban, mint jelen alkotásban.

5/10

Robert Redford új filmje majd csak áprilistól látható a mozikban, de már kijött az előzetes, ahol bepillantást nyerhetünk a végeredménybe. Az Abraham Lincoln meggyilkolása utáni nyomozásról szól a film, ahol egy egyedülálló asszonyt, Mary Surratt-ot vádolják az összeesküvés megszervezésével. Az Egyesült Államok elnökgyilkossági összeesküvés-elméletei közül időrendben ez az első, mely méltán érdemes a filmfeldolgozásra. A főbb szerepekben James McAvoy, Robin Wright(Mary szerepében), Alexis Bledel, Justin Long, Kevin Kline, Tom Wilkinson

Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.

A négy oroszlán, akiket követünk, egy kis sejt az Egyesült Királyságban. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy világi, nem hithű muszlimok, akik saját szájuk íze szerint alakítják a Korán tanításait, de a dzsihádról egy percre sem mondanak le. A szent háborúra való felkészítés jegyében megy el az egyik páros az afgán hegyekbe kiképzésre, de esetlenségükben a harcos emírt és az egész tábort robbantják fel. Visszatérve szervezni kezdik a nagy robbantást, melynek részeként nem csak ők érdemlik ki a mártírhalált, de népüket is mozgósítják a mostani nyugalmi állapotból. A mecset elleni robbantás terve törölve, helyette a futóversenyen jelmezes nevezőként robbantanának a tömegben. Küldetésük és a film kimenetele legalább annyira röhejes, mint az egész szervezés, ahogy hollókra erősített bombákkal kísérleteznek, ahogy az ötödik társuk a mezőn leli mártírhalálát a birkák közt futva, ahogy a brit rendőrség inkább a vallási elvek szerint élő, de békés testvéreket tartóztatja le és hallgatja ki, semmint a nyugatias életet élő, lelkükben azonban radikális muszlim fiatalokat.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel, mindezt hihetetlenül élvezetes vígjátékba oltva. Sokaknak ez a kettősség elveheti a kedvét a film kezdetén, de a helyzetkomikum sosem fordul át abszurdba, egyszerűen a bugyuta emberek életét és viselkedését modellezi ebben a pár napban. Nem ítéli el a muszlimokat, nem kárhoztatja őket a dzsihádért, a modern kori civilizációban sokakat megrémisztő, szinte a középkort idéző vallási fanatizmusért. Épp ellennkezőleg. Annak ellenére, hogy a robbantásra készülő fiatalokat érezzük szimpatikusabbnak és emberibbnek, észre kell venni, mekkora veszély leselkedik a nyugati civilizációra, ha ilyen beszivárgó egységek léteznek köztük. A 2008-as Az áruló Don Cheadle főszereplésével hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, bár tette mindazt akciófilmes formában. Jelen alkotás se látványban, se nagyságában nem az említett film vetélytársa, más-más műfajuk miatt nem is érdemes összemérni őket.

A filmben látható társaság nagyjából olyan, mintha a Másnaposok alkotógárdája egy kis albioni hangulatt csempészne a tragikomikus terrorista-kérdés ábrázolásába. A négy fiatal arab, de Londonban született színész (Kayvan Novak - Waj, Riz Amhed - Omar, Adeel Akhtar - Fessal, Arsher Ali - Hassan) mellett a Barry-t alakító Nigel Lindsay-t érdemes kiemelni, a muszlim hitet felvevő, egyébként máshogy az arab világhoz nem kötődő brit polgár zakkant és elmeháborodott figurája vetekszik Zach Galifianakis alakításával a már említett amerikai vígjátékból.

Aki tudja, nézze meg, remek szórakozás ez egy olyan témát körüljárva, melyet a politikai korrektség miatt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem mernek megközelíteni. Az eddig csak az IT Crowd-ból (direkt az angol cím, a magyar borzasztóra sikeredett) Denholm alakítójaként ismert Christopher Morris remekül ötvözte a kisfilmek könnyed humorát a nagyjátékfilmes játékidővel: ügyesen adagolja a szereplők elmebajait, a karakterek megismerése csak nehezíti a dolgunkat, Barry-n kívül senki felett nem törnénk pálcát - annak ellenére, hogy robbantásos merényletre készülődnek.

8/10

A Warner Premiere bejelentette, hogy élőszereplős sorozatot készítenek az április 19-én megjelenő új Mortal Kombat játékhoz. A sorozatot az a Kevin Tancharoen rendezi, aki a lentebb látható Mortal Kombat Rebirth nem hivatalos kisfilmmel hívta fel magára a figyelmet. Ez az újraértelmezett világ már bőven ad mozgásteret egy új játékhoz, sőt, egy sikeres és a játék színvonalához mérten kemény küzdelmekkel tarkított sorozathoz. A forgatást februárban kezdik, a szereplőválogatás eredményét az elkövetkező pár hétben megtudjuk. Olyan karakterek térnek vissza a vászonra, mint Sonja, Johnny Cage és Liu Kang.

A sorozat több élőszereplős kisfilmből áll majd, melyek soha nem látott módon gazdagíthatják a játék és az egész Mortal Kombat-univerzum kedvelőinek ismereteit.

Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.

Mija Yang egy már 66 éves, unokáját egyedül nevelő, egyre furcsábban viselkedő nagymama, aki alkalmanként egy idős úr házi ápolója. A mindennapi körforgásból az szakítja ki, hogy jelentkezik egy költészeti kurzusra. A kurzus oktatójának szavai azonban inkább elbizonytalanítják, semmint írásra késztetnék. Az idős asszonynak az alkoi válság mellett a családja szétesésével is szembe kell néznie, unokája ugyanis öt társával rendszeresen megerőszakolták egy iskolatársukat, a lány öngiylkossága egyébként a film katalizátora is egyben. Mind jobban mélyül el a lánnyal való kapcsolatkeresésben, annál inkább személyes tragédiájának is érzi a lány halálát.

Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.

A nagymama-unoka viszony nem az egymásra utaltságra alapul, hiszen a gyermek anyja, a nagymama lány él, csak messze dolgozik tőlük. Indokokat nem kapunk, hogy kényszer vagy kényelmesség vitte erre a döntésre az anyát. Csak azt látjuk, mekkora szakadék van az együtt élők között. A dráma azonban csak nagyon lassan adagolva éri el a nézőt, az egyre beszámíthatatlanabb nagymama megmosolygató élethelyzetei által sokáig fenntartja a látszatát egy könnyedebb befejezésnek.

A kurzus végéig kötelezően megírandó költemény pedig maga a katarzis, nem csak Mija életében, a nézők számára is. A film lezárása kétséget sem hagy afelől, milyen horderejű drámát láthattunk

8/10