Tisztára, mint a Csillagok háborúja: elkészült az új trilógia első része, mely igen vegyes fogadtatásban részesült. Jöttek az új szereplők, akik már előzetesen megosztották a nagyérdeműt, azonban teltházas vetítések végtelen sorának köszönhetően csak a hardcore-rajongók szemében lett gyámoltalan és gyatra végeredmény a folytatás, a bevételeket generáló kocanézők akkor és most is jól szórakoztak.

Ilyen előélet mellett egy Karib-tengeri kalózkaland leforgatása egyéb érdekes változásokon is keresztül ment. Az első trilógia szerelmespárjának áhított elhagyása nem sok rajongó szívét facsarta meg, Jack Sparrow szerepében Johnny Depp visszatérése a siker kulcsa volt a franchise tekintetében. Emellett új rendező került a székbe: Gore Verbinski 3 film után inkább az egyik legjobb felnőtteknek kikacsontó animációs filmet hozta össze (Rango), míg az új direktor eddig inkább a romantikus filmek és a musicalek világában menetelő (s olykor megbotló) Rob Marshall (Chicago, Egy gésa emlékiratai - Kilenc) lett. Arról nem is beszélve, hogy a több százmilliós költségvetést igen határozottan leszabályozták a Disney-nél: Marshall már "csak" 200 millió zöldhasút szórhatott a kamera objektívje elé; igen, Jerry Bruckheimer producer kezére csaptak, mikor pénzszórásra adta volna a fejét. Imígyen született meg a legújabb, szám szerint a negyedik Sparrow-kaland, mely cseppet sem ismeretlen vizeken zajlik, sokkal inkább újraértelmezett keretek közepette.

Good old-fashioned Sparrow kapitányunk (Johnny Depp) Londonban tartózkodik: míg az igazi épp elsőtisztet szöktetne, nem mellesleg hajóhoz is szeretne jutni, valamint egy hercegi megbizatás alól igyekszik kibújni, addig egy ál-Sparrow legénységet toboroz, hogy kihajózzon. A logisztikai problémák az igazi Jack foglyul ejtésével oldódik meg, s mint kiderül, az imposztor nem más, mint Jack egyszer már elhagyott szerelme, Angelica (Penélope Cruz). Kettejük szerelmi cívódása azonban majdhogynem háttérbe szorul, mikor két tűz közé kerülnek: Angelica apját, Feketeszakáll kapitányt (Ian McShane) üldözőbe veszi Sparrow régi hajóskapitány kollégája, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush). Hogy mi minden történik még? Fehérfog-öböl, egy szirén foglyul ejtése, az Ifjúság forrásának felkutatása.

Kezdjük is a tanulságok levonásával: az előző trilógia záró két részének felülvizsgálata után (és a megkurtított büdzsé okán) jóval kevesebb akciót élvezhet a mezei rajongó. Ez alapesetben nem probléma, mert Sparrow kapitány bőségesen kárpótol minket a szövegkönyv gazdagságának köszönhetően. A kényelmetlen és erőtlen Knightley-Bloom szerelmi szál kiiktatásával egy sokkal szimbolikusabb érzelmi helyzetet teremtettek: a pap és a szirén kapcsolatának fejlődése már-már tabudöntögetés lenne, ha nem egy Disney-film keretei közt valósult volna meg. A szereplőkre igazán nem is érdemes szót vesztegetni, mindenki hozta azt, amit a karakter megkövetelt tőle, ezen a téren sok újdonságot nem tudtak hozni az alkotók.

Akkor térjünk is ki a 3D-re, annak is a gyári változatára. Van ugye egy konvertált típus, amikor ügyes és drága szoftverek még ügyesebb és drágább gépeken 3D-sítik a hagyományos filmkockákat. Ilyen volt A titánok harca is (fájt is szemnek és léleknek egyaránt), valamint van a klasszikus 3D, amit már évtizedek óta tolnak. 2009 év végén azonban jött egy ember, aki leszállította közénk az ő 3D-technikáját: James Cameron az Avatárral újraértelmezte a 3D-látványt, technológiai újítását azóta jó pár filmben láthattuk már (pl. Kaptár 4). Marshall csapata nem csak jól használta a technikát, hanem spórolósan is: mivel nem is volt annyira grandiózus jelenet, mint a második és harmadik rész esetében, a 3D itt sokkal inkább árnyaló, térérzést keltő tényező volt, semmint parasztvakító pénzeső filmkockák mögé bújtatva. Persze, sokan kifogásolni fogják azt, hogy nem tapasztalta azt az észbontó térhatást, mint egy-két korábbi 3D-film esetében, nekik üzenném: a 3D nem attól térhatású, hogy az arcunkba hajigálnának mindent, sőt! A lényeg éppenséggel a tér mélységének érzékeltetése, a körüljárható karakterek ábrázolása. Ezen a téren pedig jól teljesít a film, ha ilyen józan ész diktálta kritériumokat tisztázunk magunkban, a látvány is szórakoztatni fog.

Az értékelésnél nem tekinthetek el a válság sújtotta harci jelenet-szegény forgatókönyvtől, melyet ellensúlyoz a párbeszédek ízes és pergő stílusa, azonban egy kalózos kalandfilm attól is minőségi, hogy tengeri csatát láthatunk - na itt a spanyolok pofátlanul elhajóztak Barbossáék mellett. Ez pedig legalább egy pont veszteséget jelent ám. Az ötödik részre kéretik tengeri csatát is beüzemelni, különben tényleg csalódni fogunk.

7/10