Prolihisztor

Anno a Pixar indította el azt a hullámot, mely során az animációs filmek offtopic jelleggel működtek. Ezt értem úgy, hogy filmjeik már nem a klasszikus Disney-stílusban készültek, megalapozták a felnőtteknek szóló kikacsintásokat, netán más filmes műfajokból merítve bővítették saját eszköztárukat. Majd jött a Dreamworks és a Shrek, mely már egész estés film időkeretében rombolta a műfajokat, emelte ki a sajátosságokat és süllyesztette el a sablonokat saját értelmezésének tengerében. Ezzel világszerte bombasztikus sikert értek el az alkotók, mely igencsak komoly vérfrissítést hozott a CGI-animációk terén: mind technikai, mind műfaji és szövegkönyvi értelemben megreformálták az animációs filmek megkopott Disney-jellegét. Míg a Pixar már Oscar-díjas filmekkel öregbíti hírnevét (minden filmjük jelölt, a Szörny Rt. óta csak a Verdák szégyenkezett jelölésig jutással), addig a Dreamworks eddig a Shrek és a Wallace és Gromit kapcsán ért el kiemelkedő szakmai sikereket, na meg az idei Így neveld a sárkányodat című alkotásukkal a valaha volt talán legszimpatikusabb vesztes díját is kiérdemelték, minden átadón alul maradtak a nagy vetélytárs Toy Story 3-jával szemben, pedig mindenhol értük szorítottak. Eljött azonban a Paramount Pictures ideje is, akik sok kooperációs munka után önállósodtak, a projekt erejéig összefogtak George Lucas látávnyécégével, az Industrial Light & Magic-kel, valamint a gyermekműsorairól ismert Nickelodeonnal, hogy egy rendhagyó western-animációval világsikerre törjenek.

Végy egy blockbusterben megfáradt rendezőt (Gore Verbinski), csapd oda mellé ugyanannak a sikersorozatnak a főszereplőjét (Johnny Depp), engedj nekik teret ahhoz, hogy agyukat eldobhassák, úgy játszanak az animációs és westernfilmes klisékkel, ahogy Tarantino szokott a nagyjátékfilmek esetében. Az animációs film csak fogyasztható és széles spektrumot adó alapot jelent a Rango esetében, tisztelgő fejhajtás a vadnyugatot bemutató dicső filmek között, melyet élőszerepőls sikerfilmek szkriptírói dobáltak egybe (John Logan - Minden héten háború, Gladiátor; James Ward Byrkit - Karib-trilógia), aminek eredményeként sokkal inkább a felnőttek filmes ismereteire és élettapasztalatára igyekeznek építeni, mintsem a gyerekek igényeinek kiszolgálására.

Rango drámai érzékkel agyonvert akváriumi gyík, aki egy véletlen folytán üvegkalitkástól a sivatagot átszelő autópálya aszfaltján landol. Innentől kezdve a nyitójelenet tematizáló kiselőadása élő egyenes színházzá változtatja Rango életét, akinek Por városába kell eljutnia, hogy vizet találjon. A városka lakói azonban nem épp szamaritánusi napjaikat élik, vízkészletük drasztikusan fogyóban, a település végnapjait éli. Kedves főhősünk a klasszikus nagyotmondók végzetének köszönhetően a városka seriffje lesz, a kotnyeles gyíknak kell megoldást találnia az ivóvíz eltűnésének, majd a készlet ellopásának titkaira. Eközben azonban még nagyobb kliséként magának is utat kell találnia, hogy a sok színészet és hazugság mélyén ő maga vagy csak elnagyolt vágyai lapulnak.

Ahogy az alkotók az interjúkban leszögezték, itt már nem a motion capture (digitálisan lekövetett mozgás) volt az igazi terep, hanem az emotion capture. Egy videónak köszönhetően bepillantást engedtek a film készítésébe: a hangokat is úgy rögzítették, hogy a berendezett stúdióban eljátszatták a színészekkel a helyzetet, ezzel is életszerűbbé téve az alkotást. Ami meg kell hagyni, szeniálisan sikerült, nincs olyan western-klasszikus, melyet ne idéznének meg a film során (ezeket felsorolni sem érdemes, mert a jelenetek önmagukban is tisztelgések ezen elődök nagysága előtt). Arról nem beszélve, hogy a Los Lobos és Hans Zimmer animációs filmhez képest is zseniális filmzenét raktak össze, mely csak javítja a filmélményt.

Ismerve az idei animációs felhozatal legjavát (Anyát a Marsra!, Hopp, Rio, Pirosszka 2, Kung Fu Panda 2, Verdák 2, Micimackó, Csizmás Kandúr, Táncoló talpak 2, Arthur Christmas - idén a 2. részek hódítanak!) azt kell mondjam, részemről megvan a 2012-es díjátadók tuti befutója, de ahogy idén az Így neveld maradt alul a klasszis befutóval szemben, úgy jövőre a Rango lehet a legszimpatikusabb vesztes. Vagyis inkább sokáig idézett és maradandó.

8/10

Högyeim!

Nehezükre esik "megrendszabályozni" uraikat, akik még a szoknyák után koslatnak? Ha hisznek szerelmükben és házasságukat is elég erősnek érzik, akkor adjanak nekik elhajlási engedélyt! Hogy miért? Mert rájönnek, 30-40 között (vagy efelett) már nem akkora partikanok, mint a gimiben/egyetemen, már nem tapadnak rájuk a csajok, már nem jön be a részegen csajozás sem úgy, mint szexualitásuk tetőfokán. A házasélet és a kapuzárási pánik egyfajta alternatív és alsótesttáji vágyaktól vezérelt értelmezését szállítja nekünk a Farrelly-tesók legújabb filmje, amellyel visszatalálni látszanak a 11 éve, az Én és én meg az Irénnél elveszített fonalhoz.

Őszinte leszek, a prekoncepciók embere vagyok. Ahogy a Porsche se gyártson hobbiterepjárót (Vesszen a Cayenne!), úgy Farrelly-ék is maradjanak meg a kaptafánál. Nekik a trógerek és marhák vászonra vitelének terén van hatalmas tehetségük (Dumb és Dumber, Tökös tekés, Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén), szemben a 2000-es évek inkább romantikus szárnypróbálgatásaival (Nagyon nagy ő, Túk közeli rokon, Szívem csücskei, Agyő nagy ő!). Mostani filmjük azonban erősen azt idézi az emberben, mintha Dumb és Dumber diplomás családapaként próbálna meg újra bejutni az asszony bugyijába, azonban a túlmozgásos és kényszeres igyekezetet a becses-csecses nejek inkább egy hét kimenővel jutalmazzák. Ezzel a hatalmas szabadsággal hőseink azonban ráérősen, amúgy öregurasan élni is látszanak, bár a steak-vacsora, a füves sütivel feldobott golfparti és ezek másnapjai nem feltétlenül jelentik a szabadidő aktív és hatékony kihasználását. Ami késik, sosem múlik, azonban a történetnek két oldala van. A jóurak tétova ballépéseire az asszonykák talán még rá is hívnak, hiszen mindkét feleség hasonló módon szórakoztatná magát - az újdonság varázsát megízlelve. A párhuzamos szálak végkimenetele a film igazi tanulsága, ahol nem tudták elhagyni drága direktoraink az elmúlt évtizedben kitanult érzelmi húrpengetést.

Farrelly-ék végre tényleg egy olykor gusztustalan, de mindenképp idióta filmje a hozzá tartozó karakterek egy szép csokorját mutatja fel nekünk. A két (szép magyar szóval élve) hűtlenkedhető férj szerepében Owen Wilson és Jason Sudeikis hol szimplán balfasz, hol csak egyszerű balfék, de igazi mintapéldái annak, hogy mindig lesznek olyan férfiak, akiket igazán csak az az egy nő szeret - mindenáron. Kapnak maguk mellé feketét (J.B. Smoove), kövéret (Larry Joe Campbell) és magasat (Stephen Merchant) is, szembe is szaladnak a polkorrektséggel, köpnek magasról a jómodorra, látunk itt férfi genitáliát, autós recskát, mocskos betépést, még mocskosabb csajokat és persze verbálisan ki is fejtik nekünk, mi is a helyzet a házasélettel, a mai particsajokkal, a kanos féjekkel és megfáradt, de szerető asszonykáikkal. Itt most az egyszer komolyan lehet venni a felnőtt besorolást, mert van bizony pé/ló/bálás bőszen (ráerősítve a rasszista kártyára), a mellekkel sem fukarkodnak (a forgatáson elérhető legjobb mellpárt be is dobják a közösbe), bár ezen a fronton sokan inkább a bébiszittert alakító Alexandra Daddario (Villámtolvaj) blúzát látták volna kevesebbet a vásznon. Azért a feleségek sem csak a konyhai berendezést erősítik, Jenna Fischer és Christina Applegate is az a házas MILF, akikre húsztól ötvenig minden pasi rámozdulna.

Csak egy kérdés maradt bennem megválaszolatlan: miért volt a színészek többsége agyonbarnítózva? Nagyon elcseszett és visszataszító volt olykor, legyen szó férfi vagy női szereplőről, mikor üvöltött róluk a barnítókrém, a végstádiumú májbetegeket meghazudtoló módon. De a vége főcím alatti záró poén-halmaz el is terelte a figyelmet a megfejtés kereséséről.

7/10

Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát A közösségi hálóval (igaz, Oscar bátya nem gyütt neki), addig most Boyle maradt csak az elismerések talaján. Ezen kis ténymegállapítás nem csak örvendetes, hanem előre is mutat: itt van egy középkorú filmes generáció, akik már értik és tudják annyira a filmezést, hogy bármihez nyúljanak, az tipikusan arannyá változik. De ideje most Boyle rendezésére, az életrajzi ihletésű 127 órára terelni a szót.

Aron Ralston (James Franco) gyakorlott boulderező, aki kötél nélkül, kis magasságokban mászik. Magunk közt szólva magányos farkas, aki még a családtagjainak sem veszi fel a telefont, hagyja hogy az üzenetrögzítőjére öntsék ki szívüket. Aron a szokásos hétvégi mászására készül, messze mindentől és mindenkitől. Kicsit olyan, mintha Dakaron egy motorost követnénk, csak itt a motor helyett biciklivel közelítjük meg a célt, az igazi túra pedig már saját lábunkon vár ránk. A sziklás sivatagos terepen összefut két eltévedt lánnyal (Kristi - Kate Mara, Megan - Amber Tamblyn), akikkel egy fantasztikus barlangi tavas ugrálással múlatja az időt. Miután elválnak útjaik, Aron elkezdi az igazi túrát, ami során szerencsétlen balesetet szenved: egy kisebb szakadák feletti szikla szakad be alatta, majd a földre érve odaszorítja karját a falhoz. Innentől kezdve 127! órán át tartja fogva Aron a szikla, próbára téve elméjét, ösztöneit és végül életigenlését és testképét. A maximum egyéjszakás túrából kicsit több mint ötnapos kényszerű fogság során Aront már hallucinációk is gyötrik, az alultápláltságról nem is beszélve. Mivel igaz történet lévén bárki utána nézhet a valós történéseknek, így én is nyugodt szívvel árulom el: menekülését csak annak köszönheti, hogy élni akarása erősebbnek bizonyult teste megóvásánál. Az öncsonkítás jelen esetben at úlélést jelenti, melyet egy nagyon buta, de tényszerű megállapítással lehet igazán érzékeltetni: a csapdába esett kutya is képes lerágni az adott végtagját a megmeneküléséért. Az igazi kérdés az, vajon mi megtennénk-e ezt hasonló esetben?

A film a Boyle-hoz köthető érdemek mellett a főszereplő karizmatikus alakításának köszönhetően működik az első perctől az utolsóig. James Franco karrierjének első percétől az igazán "szarok bele"-figura, elég csak a gesztusait és szerepválasztásait megfigyelni. Aron karaktere ebből a szempontból igazán testhezálló, azonban a jellemfejlődés is teljesen hiteles Franco tolmácsolásában. Kis időre ő maga volt Aron, aki kénytelen levágni a karját, hogy hibáira ráébredve tovább élhessen, jobban és tartalmasabban. Igazi one man show ez, nem csoda, hogy jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriájában (ami a nőknél Natalie Portman alakítása, azt a férfi mezőnyben Franco hozta). Talán most van Franco karrierje csúcsán, innen már csak nagy erőfeszítéssel léphetne feljebb. Igazi indie-karakter, aki a nők mezőnyében Zooey Deschanel, az a férfiaknál James Franco. Valahogy nagy költségvetésű filmekben idegenül mozog, az ottani megkötések egész egyszerűen kioltják a benne szunnyadó tehetséget. Talán ez is magyarázza az Oscar-gálán mutatott halványabb teljesítményt.

Amint mondtam, Boyle mintha most már minden rendezésével a díjátadókat célozná meg, mégis azt mondom, inkább ez a filmje érte volna meg a tényleges díjazást, mintsem a Gettómilliomos. Igaz, ez szubjektív vélemény, de ez a filmje számomra jobban hozta azokat a látványelemeket, történetmesélést és feszültséget... mintha valamit visszacsempésztek volna a Trainspotting filmes stílusából.

9/10

Ismételten csak a vidék vesztett. Ahogy A király beszéde, a Fekete hattyú esetében, úgy a díjátadók egyik nagy kedvence, A harcos is szinte csak fővárosi premierekkel kezdett (kivéve a székesfehárvári mozi, de volt koronázóvárosként tekinthető fővárosnak). A legtöbb mellékszereplői díj tulajdonosaként azonban nem a filmnek van miért szégyenkeznie, csak a hazai forgalmazójának. Lássuk azonban inkább a film erényeit.

Igazi Rocky-film, melyben azonban nem a bunyók töltik ki a játékidő nagy részét, hanem a nagybetűs CSALÁDI DRÁMA. Adott egy anya (Melissa Leo), két férjtől származó jó néhány gyermeke, akik közül csak a két fiú, Dicky (Christian Bale) és Micky (Mark Wahlberg) számít tehetségesnek, igaz csak boksz terén. Míg Dicky az igazi klasszissá válás előtt inkább a crack rabja lesz, addig Micky anyja és féltestvére árnyékában csak tucatrangú és általában elkent szájú bunyósként tengeti életét. Jön azonban a fordulópont, míg Micky egy lánnyal megismerkedve növeszt tököt a családi lelejmolással szemben, addig Dicky a börtön rácsai mögött értelmezheti át a cseppet sem hasznosan töltött drogos éveit. Kettejük megromlott viszonyát azonban csak az őszinteség tudja helyrehozni, melynek köszönhetően a junkie-ból edzővé előlépő Dicky világbajnoki címhez segíti öccsét.

Sportdrámák közül az egyik legnagyobb emberi csatát is láthatjuk a vásznon, de hogy kinek köszönhetően, az esztétikai és szimbolikai értelmezés kérdése, ami egyben a Ki a nagyobb harcos? kérdésre is választ adhat - igaz, többfélét is. A drogfüggő testvér harcát saját gyengeségeivel szemben, legyőzve saját egóját, hogy öccse törekvéseit szolgálja? Vagy a mindig háttérbe szorított fiatalabb fiú felemelkedésének története, ahol az elnyomó anya és báty ellenére is világbajnoká lehetsz? Ha csak a színészi alakításokat nézzük, akkor Bale a nagyobb harcos, nem csak a leadott súly miatt, egész alakítása az ambivalencia, a drogfogyasztás ábrázolásának skizoid mellékhatásai mellett. Mellé csak a szintén megosztó karakterű és akaratos édesanya szerepében Leo nőhet csak fel, nem is csoda, hogy mindketten megnyerték, amit csak lehetett - mellettük Marky Mark csak egy erősen közepes színész(nek tűnik). Arról nem beszélve, hogy a 7 Oscar-jelölésből a két reálisan megnyerhetőt el is happolták a vetélytársak elől. Robert Downey Jr. még műfeketeként a Trópusi viharban elnyomta nekünk: nyomasd a kretént, és jön Oscar-bátya!, most kibővíthető azzal, hogy Fogyj annyit, mint Christian Bale!. Igaz, nem az első alkalommal tette ezt, de ez a 21. századi method actor nem először sütkérezhet a kritikai napfényben, de talán most éri a leginkább.

David O. Russell rendező a Sivatagi cápák után újra nagy sikert ért el Mark Wahlberggel, de megint nem (csak) Wahlbergnek köszönhetően. Kis költségvetése ellenére bőséges anyagi siker a film, szakmai eredményeiről nem is beszélve. Karrierje műfajingadozó jellegéből fakadóan kíváncsian várom, a következő filmje, ami ezúttal vígjáték, vajon hozza-e a msotani elvárások színvonalát.

A nagy sportfilmek jellemzője, hogy évente újra elővesszük és megnézzük, hogy erősödjön tőle kicsit önbizalmunk, hogy átlendítsen a fárasztó edzések monotonitásán, ha netán halványulna a kitűzött cél a láthatár szélén. Úgy érzem, A harcos többször is elő fog kerülni az évek során, de nem a sportolói, hanem az emberi diadal okán.

9/10

Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.

A pokolból tér vissza Milton (Nicolas Cage), hogy a sátánista szekta karmai közül megmenekítse unokáját. Emellett még lánya haláláért is bosszút kell állnia a szekta vezetőjén, Jonah Kingen (Billy Burke) - még ha lánya élete utolsó cselekedeteként erőteljesen csorbította annak férfiasságát. Egy akaratos és önálló pincérnő, Piper (Amber Heard) szegődik társául, hogy megannyi megaláztatás és valós pofon után most már nála legyen a gyeplő, tehessen is valami hasznosat az életében. Miltont azonban sürgeti az idő, mert nyomában a Könyvelő (William Fichtner), aki vissza akarja juttatni hősünket a Pokolba, ahonnan megszökött.

Ez a kétlépcsős hajtóvadászat az, ami mozgatja a filmet, miközben megannyi tökös egysoros repked a magyar szinkronban is. Cage már lassan kezd visszatérni régi önmagához, azonban nem felejti el, milyen mélyről is igyekszik felemelkedni: Milton karaktere ezért is passzol rá, ha szimbolikusan a saját karrierjének mélypontját szeretnénk a pokollal párhuzamba állítani. Időről időre elvállal olyan filmeket, melyek minimum megkérdőjelezik a józan eszét, azonban főleg az utóbbi két évben még nem okozott csalódást: a Képlet kellően volt darkos és misztikus a világvégéhez közeledve; a Mocskos zsaru egyértelműen a legjobb alakításai közé tartozik; a Ha/ver talán a legjobb képregényadaptáció, Batman-fricskája pedig a fanok szívéhez szólt; A varázslótanoncot annyira temette a kritika, pedig ennél többet érdemelt volna; a Boszorkányvadászat visszahozott valamit a '90-es évek fantasy-hangulatából. Ezek után pedig csak tökösen és realistán merjenek nyúlni A szellemlovashoz, mert egy hasonló második rész csúnyán temetné a pokol motorásnak karakterét.

Női főszerep terén Amber Heard nem csak domborít, de férfiakat tör össze, olykor szó szerint is. Harcos amazonsága és nőisége ellenére keményöklű jelleme szinte már a Faster, Pussycat! Kill! Kill! női hőseinek gyökeréig nyúl vissza. A kisasszonyra pedig érdemes odafigyelni, mind komolyabb forgatókönyvek jutnak el asztaláig, következőleg pedig Hunter S. Thompson Rumnapló című könyvének filmváltozatában lesz Johnny Depp partnere. Epizódszerepekben Billy Burke, William Fichtner és David Morse érdemel említést, míg utóbbi tényleg csak azt, addig az előző kettő pár mondatot is. Burke lényegében csak az Alkonyat-filmek sheriffjeként ismert a szélesebb közönség előtt, most azonban a vér-és sátánimádó szektavezér szerepében megmutatta, mennyivel többre képes az ottani bárgyú alakításnál. Fichtner pedig nem csinált mást, mint fityiszt mutatott A szökésnek, mely világszerte ismertté tette a drogfüggő és ingatag FBI-ügynök szerepében. Öltönyben, jelvénnyel a kezében száguld Milton (Scofield) után, hogy annak indokait és a háttérbeli eseményeket megismerve már közös oldalon harcoljanak.

A Pokolból jött Terminátor-karakter az egyik legjobb újkori B-film-szereppel örvendezteti meg a nézőket. Attól tartok azonban, ahogy a Piranha 3D sem ért el kiemelkedő sikereket itthon, úgy ennél a filmnél sem elhet majd kiemelkedő magyar eredményt rögzíteni, egész egyszerűen azért, mert nálunk a B-film kultúrája inkább a televíziós kínálatra maradt, míg a moziba már a színvonalas alkotásokat várja a hazai közönség.

7/10

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10

Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.

A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.

Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.

Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.

Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.

6/10

A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért  nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.

A tömeges alkotói jelenlét miatt felesleges külön kiemelni bárkit is, mert csak kihagyna valakit az ember, most 3 bekezdésen keresztül meg nem sok olvasót érdekelne a nevek listázása. Sokkal könnyebb a mozaiktörténetek közül felelevenítei párat. A filmzenét szerző fiatal fiú a főnöke asszisztensének hangjába lesz szerelmes, majd a lányba magába. A piti tolvaj legutóbbi áldozata nem más, mint az utcán kinézett és a bárban megismerni próbált lány szeretője, aki nagyobb tolvaj, mint ő. A hászid zsidó gyémántkereskedő lány vallási elkötelezettségből megy férjhez a kiválasztott férfihez, mikor egy másik gyémántkereskedőbe szerelmes és róla fantáziál az esküvőn. A szalagavató előtt elhagyott srác a gyógyszerésze tolószékes lányát viszi el a bálra, akivel felejthetetlen éjszakát tölt a parkban. A bárban megismerkedő pár egyéjszakás kalandja érzelmek egész sorát szítja fel a vágyak mellett. Az afro-amerikai táncos a kislányával játszik a parkban, míg mindenki csak a papusának (pasi dadus) nézi, a gyermek anyja pedig egy öltönyös férfival együtt neveli a lányt. A francia díva a megszokott hoteljébe tér vissza, ahol vonzódni kezd a fogyatékos londínerhez, aki talán nem is az, akinek hiszi. Az étterem előtt cigiző férfi és nő beszélgetése nem csak a szexuális vonzerő erőpróbája, hanem egyfajta játszadozás kelléke is. A szintúgy az étterem előtt cigiző másik férfi és nő megismerkedése azonban már csak a verbalitás szintjén mozog, ahol a férfi lesz az áldozat.

Megannyi apró kis esemény, amelyek egy nyolcmilliós nagyváros utcáin zajlanak. Egyéni drámák és fellobbanások, melyek nem kerülhetik ki egymást. Mint egy gejzírmező, ahol a vízpára összeér, netán még keveredik is. Mindez ismert és kevésbé ismet színészek tolmácsolásában, az eddig inkább pezsgéséről híres nagyváros mozaikszerű tablóképe kevésbé enged barangolni a város nevezetességei közt, mégis elhangzik egy-két örökérvényű mondat. A díva szerepében Julie Christie szájából hangzik el:

"Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek New Yorkban. Mindenki valahonnan máshonnan jött ide."

7/10

Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10

Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld) 14 éves lány, aki bosszút akar állni apja gyilkosán. A tettes, Tom Cheney (Josh Brolin) szökésben van, így a lány kénytelen felfogadni egy hatósági embert, akinek társaságában nyomára akadhat az indián területekre menekült gyilkosnak. A hírhedt rendőrbírót, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges) bízza meg a feladattal, aki még a lányt is hátrahagyná, hogy ne legyen az úrjában. Eközben csatlakozik hozzájuk egy Texas Ranger is La Beouf (Matt Damon) személyében, aki egy szenátor meggyilkolása miatt üldözi Cheney-t. A kis csapat szövetséges hajtóvadászata azonban előbb a belső feszültségek mentén repedezik meg, majd a szerzett valós sérülések távolítják el őket egymástól még jobban.

Coenék ugyan ízesen tradícionális vadnyugati drámát tettek le az asztalra, mégsem jön az a fajta katarzis, ami az ő filmjeiket kíséri. Se a műfaji sablonokat nem értelmezik újra, se a színészek imázsát nem rombolják le a megformált karakter stílusával. Egész egyszerűen leforgattak egy westernt, mely ugyan így is a mezőny erősebb felében tanyázik, de pont tőlük kicsit kevésnek érződik. Hiába van itt két Oscar-díjas és két Oscar-jelölt színész, ha egész egyszerűen a történet az, ami a film legkevésbé coeni adaléka. Brolin és Bridges újfent zseniális, ahogy a figurák bőrébe bújnak, Damon végre egy sikeres westernt tett le az asztalra, mely bővíti a repertoárt, de a legfontosabb, Steinfeld kisasszony személyében egy új tehetséget mutattak be Hollywoodnak, emelve az egekig a hölgyet. Mégis, hiába a négy színész, sőt, mellettük még pár emlékezetes mellékszereplő, ha a sztori, ami egy Coen-filmben messzemenőkig abszurd, itt egyértelműen csak adaptáció. Hiába a 10 Oscar-jelölés, az eddigi favoritok nem gyengültek az új Coen-filmtől, csak kaptak egy méltó, de legyőzhető vetélytársat, még ha a 10 jelölés több is, mint reális.

7/10