Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát A közösségi hálóval (igaz, Oscar bátya nem gyütt neki), addig most Boyle maradt csak az elismerések talaján. Ezen kis ténymegállapítás nem csak örvendetes, hanem előre is mutat: itt van egy középkorú filmes generáció, akik már értik és tudják annyira a filmezést, hogy bármihez nyúljanak, az tipikusan arannyá változik. De ideje most Boyle rendezésére, az életrajzi ihletésű 127 órára terelni a szót.

Aron Ralston (James Franco) gyakorlott boulderező, aki kötél nélkül, kis magasságokban mászik. Magunk közt szólva magányos farkas, aki még a családtagjainak sem veszi fel a telefont, hagyja hogy az üzenetrögzítőjére öntsék ki szívüket. Aron a szokásos hétvégi mászására készül, messze mindentől és mindenkitől. Kicsit olyan, mintha Dakaron egy motorost követnénk, csak itt a motor helyett biciklivel közelítjük meg a célt, az igazi túra pedig már saját lábunkon vár ránk. A sziklás sivatagos terepen összefut két eltévedt lánnyal (Kristi - Kate Mara, Megan - Amber Tamblyn), akikkel egy fantasztikus barlangi tavas ugrálással múlatja az időt. Miután elválnak útjaik, Aron elkezdi az igazi túrát, ami során szerencsétlen balesetet szenved: egy kisebb szakadák feletti szikla szakad be alatta, majd a földre érve odaszorítja karját a falhoz. Innentől kezdve 127! órán át tartja fogva Aron a szikla, próbára téve elméjét, ösztöneit és végül életigenlését és testképét. A maximum egyéjszakás túrából kicsit több mint ötnapos kényszerű fogság során Aront már hallucinációk is gyötrik, az alultápláltságról nem is beszélve. Mivel igaz történet lévén bárki utána nézhet a valós történéseknek, így én is nyugodt szívvel árulom el: menekülését csak annak köszönheti, hogy élni akarása erősebbnek bizonyult teste megóvásánál. Az öncsonkítás jelen esetben at úlélést jelenti, melyet egy nagyon buta, de tényszerű megállapítással lehet igazán érzékeltetni: a csapdába esett kutya is képes lerágni az adott végtagját a megmeneküléséért. Az igazi kérdés az, vajon mi megtennénk-e ezt hasonló esetben?

A film a Boyle-hoz köthető érdemek mellett a főszereplő karizmatikus alakításának köszönhetően működik az első perctől az utolsóig. James Franco karrierjének első percétől az igazán "szarok bele"-figura, elég csak a gesztusait és szerepválasztásait megfigyelni. Aron karaktere ebből a szempontból igazán testhezálló, azonban a jellemfejlődés is teljesen hiteles Franco tolmácsolásában. Kis időre ő maga volt Aron, aki kénytelen levágni a karját, hogy hibáira ráébredve tovább élhessen, jobban és tartalmasabban. Igazi one man show ez, nem csoda, hogy jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriájában (ami a nőknél Natalie Portman alakítása, azt a férfi mezőnyben Franco hozta). Talán most van Franco karrierje csúcsán, innen már csak nagy erőfeszítéssel léphetne feljebb. Igazi indie-karakter, aki a nők mezőnyében Zooey Deschanel, az a férfiaknál James Franco. Valahogy nagy költségvetésű filmekben idegenül mozog, az ottani megkötések egész egyszerűen kioltják a benne szunnyadó tehetséget. Talán ez is magyarázza az Oscar-gálán mutatott halványabb teljesítményt.

Amint mondtam, Boyle mintha most már minden rendezésével a díjátadókat célozná meg, mégis azt mondom, inkább ez a filmje érte volna meg a tényleges díjazást, mintsem a Gettómilliomos. Igaz, ez szubjektív vélemény, de ez a filmje számomra jobban hozta azokat a látványelemeket, történetmesélést és feszültséget... mintha valamit visszacsempésztek volna a Trainspotting filmes stílusából.

9/10