Prolihisztor

Az utóbbi években nagyon felpörgött a B (vagy ha jobban tetszik, trash)-filmek mozis bemutatása. Először is Tarantino és Rodriguez a Grindhouse-filmekkel (Halálbiztos és Terrorbolygó) lehelt új életet a zsánerbe, majd az ezekhez készített kamu átkötő trailerekből már 2010-ben bemutatták a Machete című mexikói vendetta-filmet, mely filmtörténeti emléket állít a legcsúnyább rosszfiúnak, Danny Trejo-nak. Most egy horror-remake-ben már bizonyító francia rendező, Alexandre Aja (Sziklák szeme) került a kamera mögé, aki az 1978-as, ma már klasszikusnak számító Piranha című filmet frissítette fel a mai korszellemnek megfelelően, mindezt 3D-ben, sok-sok B-vel, C-vel és D-vel - már ami a (fél)meztelenkedő hölgyek mellméreteit illeti. A nem kis mértékben feljavított látványvilághoz a történetet is hozzáigazították, hogy még több, ezúttal megindokolt de történetileg indokolatlan meztelenséget csempésszenek a képkockákra.

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.

Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.

Erre a hiátusra csak ráerősít Gabriel Garcia Marquez munkásságának adaptálása. Az 1982-ben Nobel-díjjal jutalmazott, ma is élő szerző 1994-es, azonos című regényét vitték filmre, mégpedig hazája iparosai. Ez azért fontos különbség, mert 2007-ben a Szerelem a kolera idején című kötete került amerikai kezekbe, az a filmalkotás is érdmei ugyan, de messze elmarad ettől az adaptációtól.

Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.

A képregény-adaptációk most már télen-nyáron uralják a filmes piacot. Nincs szezon, melyet megúsznánk grafikus novellák feldolgozása nélkül, többségük pedig a szuperhősös kaegóriából kerül ki. Azonban ne felejtsük el, számtalan olyan képregény is megjelenik (már kis hazánkban is), amely vagy szatirikus volta miatt jelent kuriózumot (ld. Scott Pilgrim), vagy pedig emberi történetek képes elmesélésével érdemli ki figyelmünket (Persepolis). Vannak azonban olyanok, amelyek nem szokványos megközelítésük miatt kerülnek a figyelem középpontjába: a szuperhős-életérzést kifigurázó Kick-Ass után most a Red című képregény kapott egészestés filmes adaptációt.

Jelen esetben azonban kis stílusváltás is lezajlott, a kötetek magyarázatot kereső és leszámolásról leszámolásra haladó ex-ügynökének véres története helyett egy nyomokban akciójeleneteket tartalmazó, egyébként a szituáció komikus felhangjait előtérbe helyező filmet kapunk, mely nem méltatlan az alapot szolgáltató képregényhez, csak más megközelítésben tálalja a történetet, mintegy pár korhatár-kategóriával lentebb kerülve - közelebb a nagyközönséghez.

Jó dolog az igaz történet: nem kell a sztorival sokat bajlódni, szerencsés esetben sokan ismerik, nincs mit kibontani, mélyíteni, csak ábrázolás az egész. Sokkal több lehetőség jut a karakterek mélyítésére, lévén a játékidő is inkább köréjük szerveződik. Arról nem beszélve, a hétköznapi hősöknek köszönhetően a néző is jobban érzi magát, több esélyt látva saját életében egy hasonló esemény bekövetkeztére, semmint egy James Bond-film esetében.

Tony Scott és a síneken robogó nagy vasszörnyek (ld. vonatok) már szinte bizalmi viszonyba kerültek. Tavaly a Hajsza a föld alatt című filmmel már elkalauzolt minket a metrók világába, ahol a tökéletes rablást hajtaná végre az elítélt bróker (John Travolta), de a lefokozott metróvezető (Denzel Washington) keresztülhúzza számításait. Tavalyról megmaradt neki férfimúzsája, Washington, a helyszín és a műfaj megváltozott. A föld alatt futó sínekről a föld felett futó sínekre helyeződött a hangsúly, egy igaz történetet adaptálva. 2001-ben valóban elszabadult egy tehervonat Amerikában, amit csak két hősies átlagos vasutas tudott csak megállítani, kockáztatva életüket sok tízezer honfitársukért.

A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása is elért a magyar mozinézőkhöz. Lars von Trier dán dogmafilmes, a kortárs európai filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja komoly depresszióval küszködött az utóbbi években. Saját részéről a gyógykezelése lezárásának is tekinthetjük az alkotást, melyben démonaival számolt le, mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Azonban elöljáróban meg kell állapítani, se alkotói, se nézői szempontból sem a legszerencsésebb ilyen idegállapotban filmet forgatni, mert a végtermék a szokásosnál és elfogadhatóbbnál is nagyobb mértékben lesz megosztó alkotás, már ha van egyáltalán ennek elfogadható mértéke.

Trier nevét és stílusát az Idióták óta ismeri a publikum széles körben, pedig akkor már majd másfél évtizede az európai filmkészítők élvonalában tanyázott. Ez is jelzi, hogy a fesztiválfilmes múlt milyen érdemi eredményekkel szolgál. Azóta már világhírű a dán direktor, hiszen a Dogville című filmmel és annak szereplőgárdájával betört a filmforgalmazókhoz is: Nicole Kidman, Paul Bettany, Stellan Skarsgard, James Caan és a többiek egy gyengébb színvonalú filmben is vonzzák a nézőket. Azóta pedig Trier minden egyes lépését hangos kommentálással követi a szaksajtó, ezért is volt nagy felháborodás az Antikrisztus bemutatásakor, melynek okairól lentebb.

Számtalan filmalkotás készült már olyan életrajzi alapokra támaszkodva, melyek arról szóltak, mennyire is változik meg az emberek élete egy-egy döntés folytán, milyen mértékben változtatja meg a világ menetét egy-egy esemény vagy találmány. Az információs technológia korában nagyon is kézenfekvő az aktuális héroszok megszületéséről filmet forgatni. Erre pedig keresve sem találni megosztóbb jelenséget a Facebooknál, valamint annak ötletgazdájánál, Mark Zuckerbergnél. Még mielőtt egy betűt is olvasnánk a filmmel kapcsolatban, le kell szögezni, nem teljesen hű életrajzi adaptációt láthatunk, ugyanis Zuckerberg sem járult hozzá a film készítéséhez, valamint az alapot szolgáló könyv, Ben Mezrich 2009-es kötete is csak Zuckerberg barátjának, későbbi beperlőjének, Eduardo Saverinnek konzultánsi segítségével készült.

Felvezetésképp tehát annyi, egy igencsak "megosztó" jelenségről beszélünk, amikor a közösségi hálózat mostani legdominánsabb szereplőjének, a Facebooknak a keletkezés-történetét megörökítő alkotásról beszélünk, de nem szabad elfelejteni, kik is tettek azért, hogy ezen alkotás vászonra kerüljön. Mezrich könyvéből Aaron Sorkin (Az elnök emberei) írt forgatókönyvet, amelyet David Fincher (Harcosok klubja, Benjamin Button) rendező filmesített meg, Jesse Eisenberg (Kalandpark, Zombieland) főszereplésével. Akiknek ennyi nem elég, azok olvassanak tovább, hogy tovább győzködhessem őket, akinek ennyi információ is elég volt, attól egy "lájk" (esetünkben ajánlás) is bőven megteszi.