Prolihisztor

Napjaink egyik legsikeresebb magyar rendezője Mundruczó Kornél. A Delta című filmjével 2008-ban már sikereket ért el Cannes-ban (FIPRESCI-díj), míg témaadó alkotása a versenyprogramban is helyet kapott. Amint az ebből következik, nemzetközi szinten jegyzett rendezőről van szó, aki bátran játszhat műfajokkal, nemhogy éles határvonalakat nem kell tartania, új, általa felfedezett tartományokba pozícionálhatja műveit.

Ebből sajnos úgy látszik, csupa hibás következtetést vont le. Hogy mik ezek, azokat szép sorban ki is fejtem, a probléma az, s ezt előljáróban le is szögezném, nem támadni akarom a rendezőt, még ha a negatívumok megemlítése és listázása hazánk művészetében támadásként is értelmezhető. A negatív kritika nem egyenlő a támadással. Nem vagyok filmes, nem is tervezek hasonlót alkotni, ez a negativitás inkább figyelmeztető jellegű, mert egy sikeresen, határozott módon megkezdett életpálya (reméljük) egyszeri kisiklását láthatjuk, mely a szerzői film személyessége ellenére is elidegeníti a nézőt, az átlagos mozilátogatók számára sok esetben emészthetetlen, nehézkes és didaktikus filmet eredményezve.

Fokozd a látványt, fokozd a tempót! Lám, ennyi egy folytatásos film titka. Ha már a kiindulópontként tekintett alkotás is halmozza a vizuális élvezeteket, az alkotóknak egyre nagyobb gondot jelent mondanivaló és színvonal terén felülmúlni önmagukat. Erre mi sem jobb bizonyíték A kaptár-kvadrológia. Elérkeztünk egy újabb mérföldkőhöz, ugyanis Alice rémföldi kalandjai folytatódnak, még nihilistább és lepusztultabb világban, mint eddig.

Az első film még a laborban játszódott, a bezártság és a korlátozott mozgástér erősen behatárolta a lehetőségeket, mégis egy máig érvényes és ötletes filmet rakott össze Paul W. S. Anderson rendező-forgatókönyvíró. A közvetlen folytatásnak szánt második rész már a labor közelében található város, Racoon City utcáira engedte a T-vírust, Anderson csak a rendezőséget nem vállalta. A harmadik, trilógiává "nemesítő" részben hasonlóképp háttéralkotói kreditet szánt magának, azon filmben már a Mad Max-élményt is beemelték a történetbe, ami egy jó kis sivatagi zombikalandra sikeredett.

Elérkeztünk a legújabb részhez, melyre már Anderson újra a direktori székben található, a történet pedig a világban tomboló víruspusztítás utáni maroknyi túlélő utáni keresést mutatja be, a James Cameronnak köszönhetően megreformált 3D-képvilágban. Emellett megint egy film, amit a világpremierrel egy időben láthatunk, nem telnek el hetek, netán hónapok, teret engedbe a netes letöltéseknek, hogy elszipkázzák a kíváncsiskodókat.

Sokat szokás szapulni a honi filmforgalmazást, főleg olyan esetekben, mikor a kint/tengerentúlon sikerrel szereplő alkotás csak hetekkel, hónapokkal, legrosszabb esetben évekkel később kerül a magyar mozikba. Ezek azok a szituációk, amelyek a tipikus káeurópai illegális filmletöltéseket kvázi jogilag tiszta eszközöknek tekintik. Vannak azonban üdítő kivételek, melyek elkerülik a letöltők figyelmét, felirat sem készül hozzá, így az újdonság és frissesség igazi erejével képes megérkezni a vászonra, hogy a mozi eredeti elképzelései, annak rendje és módja szerint elvarázsolják a nézőt, még ha majdnem egy egész évet kellett is rá várni.

Giuseppe Tornatore az a rendező, aki az olasz film jelenkorát képviseli, ha nem is egyedül, de a nagy mainstream világban egyedüliként. A Cinema Paradisóval Oscar-díjas rendezővé váló alkotó azóta is varázslatos művészfilmek sorát tette le az asztalra, most pedig egy epikus történetet tartogatott a kíváncsi nézőknek, mely mind család-, mind város-, mind országtörténetnek egyaránt megállja a helyét, még ha sokakban az olasz mentalitás révén elutasításra is tesz szert a film.

A hírtelevíziók és a híradók képeiből kissé egyoldalú bemutatását láthatjuk a közel-keleti helyzetnek, ez hívta életre az al-Dzsazíra arab hírcsatornát is. Amellett, hogy egy új szemszögből való megközelítést nyújt, kiváló terepe annak, hogy az arab világot a nyugati fordítás és értelmézés nélkül, mintegy befogadóként ismerjük meg.

Ugyanez a törekvés a filmvilában is megfigyelhető, 2005-ben a Mennyország most című palesztin alkotás már foglalkozott az öngyilkos merénylők motivációjával, kiválasztási elveikkel és utolsó óráikkal egyaránt. Amellett, hogy üdítően eredeti felállás volt a film alapvetése, a másik oldal megismerése, emberi bemutatása minimum elgondolkodtatóan hatott, mit is gondolunk mi az arab világról és annak gyermekeiről.

A Hét perc... kvázi ott folytatódik, ahol a Mennyország most abbamaradt, a támadás utántól követhetjük figyelemmel, mi történt, ezúttal a másik oldalon, az áldozatokkal.

Egyetlen filmalkotás körüli médiakampánynak sem szerencsés azzal indulnia, hogy a címadást, azaz a film elsődleges meghatározását kritizálják. Az 1980-as évek akkoriban kultikus trilógiája, a Karate kölyök amellett, hogy kitermelt a '90-es években egy emancipált verziót is, hosszú idő után jelent meg újra a vásznakon. A cím körüli problémát pedig az jelentette, hogy mind a kiszivárgott történet, mind az első előzetesek alapján nyilvánvaló volt, egy kung fu-filmről van szó.

Azonban a filmet nem csak ezen a téren érte kritika. A főbb szereplők közt található Jackie Chan is, aki azonban nem épp a kiemelkedő sikerű filmekről vált ismertté a tengerentúlon, másrészt pedig a filmjei többsége sem feltétlenül az a műfaj, amely az emlékezetesebb alkotásokat kitermeli.

Mint látható, több negatív előjellel indult az alkotás a moziforgalmazásban, azonban sokak örömére a film az árnyak fölé emelkedett, mind színészi alakítások, mind a film minősége terén.

A Gladiátor Oscar-díjas fogadtatása óta reneszánszát éli a római kori történetek filmes adaptálása. Sorolni lehetne a filmeket, amely csak a helyet foglalná a cikkben, de igazán a Róma című tévésorozat az egyetlen, ami még nyugodt szívvel megemlíthető: "kistestvére", a Spartacus már más irányba kanyarodik, hiába korhű ábrázolás jellemzi. Filmes-sorozatos életrevalóságukat mi sem támasztja alá jobban, mint a ránk maradt korabeli római emlékek: a színművek, a történelmi tények alapján is az egyik legszínpadiasabb, legsokoldalúbb és legellentmondásosabb korszak az emberiság történetében, tele olyan hősökkel és anti-hősökkel, akik modern korunk személyiségeinek, történéseinek archetípusait szolgáltatják.

Neil Marshall rendező két erős, feszültségkeltésben jeleskedő, kegyetlen horror (Dog Soldiers, A barlang) után elindult a nagyvilági rendezői státusz felé, azonban a Végítélet című női Mad Max-filmjével alaposan lerontotta saját imidzsét. Jelen alkotás már kifele lábalás a gödörből, még ha nem is olyan iramű léptekkel, mint azt rajongói remélték, az apró negatívumok mellett (ha lehet őket annak nevezni) már észrevehetőek a rendezői karakter kirajzolódásának momentumai, amik nem csak a filmnek tesznek jót, de az alkotónak és a rajongóknak is.

A fiatalok körében hatalmas sikert jelentenek a regények folytatásra építő sorozatai. Ide tartoznak a Harry Potter-könyvek, az Alkonyat kötetei, de még a Rémségek cirkusza regényhalom is. Ezekből filmet készíteni nem jelent nagy anyagi kockázatot, a regényváltozatok rajongói biztos nézőszámot generálnak az ilyen alkotásoknál,kivétel csak a Rémségek cirkusza, de inkább a filmes megvalósítás hiányoságai és minősége lehet az oka, valamint a hype hiánya, de a varázslófiú kalandjai és a szerelmi háromszög vámpírral-vérfarkassal nehezítve is hatalmas sikereket jelentek a filmvásznon is.

Vannak olyan regényfolyamok, amik nem feltétlenül a fiatalabb korosztályokat célozzák meg. Ilyennek számít Dan Brown életműve Langdon professzor kalandjaival, ami a mozipénztáraknál is szépen teljesített, valamint a messzi északról származó Stieg Larsson tervezete, a Millenium-trilógia, s annak első nagyjátékfilmes változata, cikkünk tárgya, a tetovált lány. Az eredetileg tíz kötetesre tervezett sorozat azonban Larsson 2004-es halála miatt megmaradt trilógiának, azonban így is a svéd kortárs irodalom, a filmek elkészültével pedig a kortárs filmművészet nemzetközi szinten is kiemelkedő darabjainak számítanak.

Zenés életrajzi filmet könnyű is csinálni, meg nem is. Abból a szempontból nincs nehéz dolguk az alkotóknak, egy bejáratott, ismert névre építenek, biztos rajongótábort tudhatnak majd magukénak. Másrészt viszont a történelmi és személyhez fűződő hűséges ábrázolás esetében már instabil terepre érnek a filmesek, mert ahány rokon, barát, korhű dokumentum, majdhogynem annyi értelmezése egy-egy figurának.

A film elbeszélésmódja, pártatlansága a szereplő, valamint a megidézett személyiségek és zene megjelenése között mind-mind domináns jelleggel bír egy ilyen filmnél. Arról nem is beszélve, mind a történelemben, mind a zenében csak ismétlések fedezhetőek fel, maximum a zenei háttér és énekstílus változik vizsgált témakörünkben, az érzelmek, a mögöttes mozgató erő és a szövegek is időtállóbbak, mint a pillanatnyi zenei ízlés. Amellett a társadalmi háttér sem elhanyagolható, ahonnan egy-egy művész érkezett, sok esetben megmutatva a kívülállónak, mekkora a különbség a szavak és a tettek között, itt éppen a lehetőségek hazájának tartott Amerika eszményi képe és mocskos mindennapjai közt.

A B-horrorok is tömegével kerülnek legyártásra, nem a lemezmennyiséget értem ezalatt, hanem a szinte csak lemezre készülő horrorokat. Annyira esélytelen a mozis tarolás, hogy nagyrészüket nem is erőltetik mozikban. Ezek felsorolásával nem fárasztanék senkit, úgyis tudna mindenki idézni párat, amik így jártak, sőt, nagy valószínűséggel olyat is, aminek erre a sorsra kellett volna kerülnie a nagyvásznas bemutatás helyett.

Az idei évben már volt szerencsém Christian Alpart-rendezéshez, a kevéssé kedvelt Pandorum című film esetében. Amint akkor fogalmaztam ("valami gonosz és ártalmas dolog létezésében való vakhit lesz úrrá az áldozatokon"), az most is megállja a helyét, igaz, itt az űr végtelenje helyett egy átlagos amerikai városkában zajlik a cselekmény.

Idén már készült egy olyan alkotás, ami válaszútnak minősül(het) a főszereplő jövőbeni karrierlehetőségeit illetően. A Kéjjel-nappal esetében Tom Cruise az, aki a 40 feletti sztár új utakra lépésének lehetőségeit mérlegelheti, jelen esetben pedig, az aktuális film értékein felül Angelina Jolie lehetséges jövőbeni szerepvállalásairól is szó lesz. Arról nem is beszélve, hogy ezen filmmel kapcsolatban is vannak párhuzamok köztük.

Phillip Noyce rendező és Kurt Wimmer forgatókönyvíró csak a neveik alapján zseniális párosításnak hangzik. Míg Wimmer kiemelkedő alkotásai közé az általa írott/rendezett Equilibrium, a már csak forgatókönyvírói kredittel jegyzett Beavatás, Az utca királyai és A törvénytisztelő polgár is egytől egyig B-filmes hangulatot áraszt, sokszor A-kategóriás sztárokkal, kiszakítva azokat a megszokott stílusvilágú és üzenettel bíró alkotások közül, addig a rendező Noyce A csontember című filmjével bővítette a mostani főszereplő Jolie kisasszony színészi repertoárját, egyszersmind tanúbizonyságát téve a rendvédelmi szervek munkájában való jártasságáról.

A Salt ügynököt lehet szidni, van is miért, a felsorolt problémák, amikkel ostorozzák az alkotást, megállják a helyüket, azonban elvonatkoztatva, egy filmként kezelve igazi nyári ügynök-film, ha már Bourne határozatlan időre eltűnt, Bond kalandjai létbizonytalanság miatt felfüggesztve.