Sokat szokás szapulni a honi filmforgalmazást, főleg olyan esetekben, mikor a kint/tengerentúlon sikerrel szereplő alkotás csak hetekkel, hónapokkal, legrosszabb esetben évekkel később kerül a magyar mozikba. Ezek azok a szituációk, amelyek a tipikus káeurópai illegális filmletöltéseket kvázi jogilag tiszta eszközöknek tekintik. Vannak azonban üdítő kivételek, melyek elkerülik a letöltők figyelmét, felirat sem készül hozzá, így az újdonság és frissesség igazi erejével képes megérkezni a vászonra, hogy a mozi eredeti elképzelései, annak rendje és módja szerint elvarázsolják a nézőt, még ha majdnem egy egész évet kellett is rá várni.

 

Giuseppe Tornatore az a rendező, aki az olasz film jelenkorát képviseli, ha nem is egyedül, de a nagy mainstream világban egyedüliként. A Cinema Paradisóval Oscar-díjas rendezővé váló alkotó azóta is varázslatos művészfilmek sorát tette le az asztalra, most pedig egy epikus történetet tartogatott a kíváncsi nézőknek, mely mind család-, mind város-, mind országtörténetnek egyaránt megállja a helyét, még ha sokakban az olasz mentalitás révén elutasításra is tesz szert a film.

 

Baaria nem más, mint Bagheria város neve a helyi szicíliai szlengben. A városka Palermo tartományban terül el, ez az a hely, mely történetünknek helyszínéül szolgál. A település fejlődése mellett a Torrenuova-család történetét is figyelemmel kísérhetjük, mintegy gerincét képezve a városban történteknek. A századforduló után járunk, a szegénység és nélkülözés megkerülhetetlen Olaszországban. A gyermek Cicco a téren játszik, mikor az egyik öreg cigarettáért küldi. Ő, ahogy később a családjában mindenki, csak rohan a kitűzött cél felé. A fasizmus beköszöntével azonban Cicco már gyermekeit nevelő apa, a kis Peppino és Nino pedig már gyermekként is szembemenne az akkor már tomboló fasizmus kereteivel. Lázadásuk több mint gyermeki, amely felnőttkorukat is meghatározza. Nino-t behívják a II. világháborúban harcoló seregbe, míg öccse, Peppino részt vesz a fasiszták kiűzésében Baaria városából, majd a Kommunista Pártba is belép.

 

Az igazán nagyívű családtörténet ekkortól indul, mikor állandósulnak a karakterek, Peppinót már Francesco Scianna alakítja innentől végig a filmben. A világháború utáni olasz és szicíliai történelem szerves részét képező kommunista/szocialista mozgalom terjeszkedését és kiteljesedését, de az ellene irányuló támadások veszélyeit is figyelemmel kísérhetjük. Peppino a párttagból a helyi pártvezetés tagja lesz, majd parlamenti képviselő-jelölt, miközben családja nem csak gyarapodik, de ha nem is akkora mértékben, de egyre tehetősebb is. Ahogy épül a város körülöttük, ahogy urbanizálódik a környezet, a Torrenuova-család egyre kevesebb nélkülözéssel néz szembe, még ha az édesapa nem is futja be azt a karriert, amit megálmodott magának.

 

A 150 perces játékidő alatt lényegében két filmet láthatunk. Az első rész Peppinóék gyermekkorával zárul, míg a második részben a már említett Scianna alakította Peppino megjelenésével más történetmesélést is alkalmaz a rendező. Tornatore ismét olyan meseszerű, már-már az amerikai történelmi filmekben megszokott epikus történetet épít fel, mint ami a Volt egyszer egy Amerikában megfigyelhető. Az első rész darabossága, sokszor didaktikus szereplő- és korszakváltásai zavarónak nem nevezhetőek, de mindenképp a kevésbé sikerült részét képezik a filmnek. A második rész nemcsak a szereplőkkel való jobb azonosulást biztosítja, de a színészi játék, a forgatókönyv és a rendezés egysége is jobban érvényesül.

 

A film hossza ellenére igazából csak a didaktikusabb első rész vehető észre, a második rész több mint másfél órás időtartama egycsapásra lepereg a vásznon. A csodás tájkép városi környezetté, Cicco családjának Peppino családjává változása szinte már a giccs határait súrolja, de igyekszik azon át nem lépni. Ezen igyekezet a képi világnál vehető a leginkább észre , a nagytotálok esetében észlelhető utómunka hol jobban, hol rosszabbul nyomja a képet a giccs irányába, a temperamentumos olasz színészek azonban tesznek arról, hogy ezt sose lépjék át. Francesco Scianna Peppino szerepében zseniális, igazi átélést hoz a vászonra, a tehenészfiútól a lányszöktetőn át a gondoskodó, de nincstelen politikus apán át az öregemberig egyetlen dolog az, ami sosem kopik meg: tekintete csillogása. Még aggastyánként is képes olyan átéléssel adni szerepét, hogy szinte magával ragadja a nézőt. A feleségét, Manninát alakító Margareth Madé csodálatos olasz anyaként, generációs kapocsként, az idealista férjét támogató feleség képében korszakos ikont jelenít meg, amolyan mai és modern Sophia Loren a vásznon (egy idei olasz TV-filmben el is játszotta Loren fiatalkori énjét).

 

Tornatore részben önéletrajzi forgatókönyve saját megiflmesítésében igazi zamatát adja mind a vidék, mind a közösség ábrázolásának. Arról ejthetnénk pár rossz szót, hogy bizonyos pontokon nagyon is szerzőivé vált a film, azonban az ilyen kis megingásokat megbocsátóan elnézhetjük a rendezőnek, mert amit kapunk tőle, az egy emlékezetes szicíliai városbemutató, emberismereti és történelmi nagyjátékfilm, mely sok kedves emlék mellett remek poénokkal és hangulatos képekkel ajándékozza meg nézőit.

 

7/10