Prolihisztor

Ez a hét az abszolút dupla a mozipremierek esetében. Múlt héten három premierrel kedveskedtek a nézőknek, most viszont hat! film közül választhat a nagyérdemű. Igaz, most csak a legjobb idegennyelvű film mezőnyében induló Oscar-várományos van a tarsolyban, a felnőtteknek szóló vígjáték, a családi szórakozást szolgáló animációs film, az európai filmes felhozatalban is ritkaságnak számító török dráma, egy ízes angol maffiafilm, valamint egy kényes témát boncolgató magyar dokumentumfilm kerül mától a mozikba.

Tavaly már bizonyítást nyert, hogy egy színésznő adott éven belül a legjobb és a legrosszabb alakítás terén is győzedelmeskedhet. Sandra Bullock A szív bajnokaiért Oscart, az Ő a megoldás című filmjéért pedig Arany Málnát kaphatott. Idén ugyan ekkora csalódás nem érheti Natalie Portmant, aki két hét múlva lesz itthon is látható az Oscar-jelölést jelentő Fekete hattyúban, ezen a héten azonban be kell érni a vígjátékkal, melyben Ashton Kutcher szex-cimborája lesz. A Csak szexre kellesz tipikusan a mostanság mind nagyobb teret nyerő felnőtt-vígjátékok legújabb darabja, melynek rendezője Ivan Reitman, akit a Szellemirtók óta imád a világ. Hogy milyen nehézségeket tartogat két barát szexuális kapcsolata, kiderül ebből a komédiából.

Ahogy az idei Golden Globe-díjátadón Ricky Gervais elmésen megjegyezte, a legjobb idegennyelvű film az a kategória, mely az Egyesült Államokban senkit sem érdekel. Ezen kategória egyik érdemes indulója, az Egy jobb világ annak a Susanne Biernek a legújabb filmje, aki az északi filmesek egyik legjobb rendezője, nemtől függetlenül. A Testvéred feleségét című filmjét már remake-elték is a tengerentúlon, emellett folyamatos szinte a jelenléte a díjátadókon. Mostani filmjében a kontinensnyi távolságok ellenére is összefonódó életutakat követi végi, egy afrikai menekülttáborból egészen egy dán kisvárosig.

Ha animációs film lesz mostanság a mozikban, készüljünk fel, a térhatás dominálni fog. Kell a plusz bevétel, amelyet össze-vissza csak pár elmés jelenettel támasztanak alá. Ilyen filmnek tűnik a Gnómeó és Júlia 3D, mely az egész család számára jelent élvezetes kikapcsolódást, hiszen a nagyobbak a jól ismert shakespeare-i történetet, a Rómeó és Júliát mutatja be újabb köntösben. Valami hasonló már ősszel megtörtént az Alfa és Omega című filmmel, hátha ez a film nagyobb sikert arat a nézők körében, melyre a kerti törpés alapfelállás és Elton John betétdalai jelenthetik a garanciát.

A politika Törökországban is mocskos játszmák része. A Három majom című drámában egy politikus kéri meg alkalmazottját, hogy vállalja fel helyette a gázolásos balesetet, vonuljon is be a börtönbe. A pénzért és a családjáért az apa felvállalja a tettet, mely azonban a kis háromtagú család életét forgatja fel fenekestül. Az alkotás 2008-ban Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat hozta a direktornak, Nuri Bilge Ceylannak.

Ha évek óta te vagy a legjobb forgatókönyvíró, akkor egy idő után óhatatlanul is megbíznak egy rendezéssel. Akkor jársz a legjobban, ha a saját szkriptedet viheted vászonra. William Monahan a London Boulevard című filmjével kiléphet a sokszor arctalan írók közül, hogy a rendezők között foglaljon helyet. Első rendezésében Colin Farrell a börtönből szabadult, de jó útra térni szándékozó rosszfiú szerepében elvállalja a Keira Knigthley által alakított színésznő melletti testőri feladatokat. A múlt azonban erőteljesebben dörömböl az ajtón, semmint figyelmen kívül lehessen hagyni.

Évek óta beszélnek arról, milyen szegény falvakban élnek az emberek Magyarországon. Szekeres Csaba dokumetumfilmje, az Örvény forgatása során az egyik ilyen faluba látogat el, ahol egy 11 éves kislány története mellett a falusi családok életébe is bepillantást nyerhetünk. A mélyszegénység velünk élő problémáját követve fájó emberi sorsok szemtanúi lehetünk egy kéretlenül is szemtanúvá előlépő kamerán keresztül.

Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.

A látássérült Juan visszasírja azt az időt, mikor még vak volt, mert egy homályosan látott világ képei közt él, miközben régi társai kitaszítják maguk közül, a látásának köszönhetően pedig csak a félelmei növekednek. Szembesülni kénytelen a világ és az emberek ocsmányságával, melyet vak emberként távol tarthatott magától. A szerelemre éhes Manuela és kissé ütődött öccse, az áruházi biztonsági őr Rafa már másik megközelítést igényel. Manuela a cég által az alkalmazottaknak biztosított félárú plasztikai műtétet vállalja, önbizalmát és mellméretét növelendő. Rafa pedig tudtán kívül egy férjes asszony szeretője, pontosabban szexrabszolgája lesz, míg annak férje, a fentebb említett Gonzalo a válás után lassacskán tér csak vissza a családi fészekbe. David pedig a végletekig racionális és hitehagyó zsidó mérnök szerepében nem csak a céges leépítést kell hogy átvészleje, hanem a fiában éledező ortodox vallási elvárásoknak is meg kellene felelnie, miközben nem vágyik másra, csak arra, hogy lefeküdhessen Manuelával, kit szinte már idealizálva szeret.

A jól bevált európai dogmafilmes sablonok átköltöztek Dél-Amerikába, hogy az ottani, igazán szappanoperás filmipart is felvirágoztassák, igaz, mindezt egy elsőfilmes rendező, Cristián Jimenez alkotásán keresztül. Az eddig rövidfilmekben jeleskedő rendező nagyszerűen debütált az egészestés alkotásokok sorában. Filmjében a Vida Sur (most már Centro Dental Patagonia) cég  vezetésének kihatását vizsgálhatjuk meg olyan mikrodrámák egész sorában, melyek önmagukban eladnának egész filmeket. A három fő történeti szál egybesimítása szinte már a zsenialitás határait súrolja, a látványvilág és a képi poénok egész sora pedig csak alátámasztja, Jimenez már rövidfilmesnek is egészen kiemelkedő volt. A forgatókönyv is jórészt a rendező gyermeke, vagyis egy igazi szerzői filmről beszélhetünk, mely az abszurd határáig elsétálva beszél a nézőnek  a válságról, de talán a legemberibb módon. Nem financiális, érzelmi és szellemi válság ez, ahol a produktivitást és a racionalitást háttérbe szorítja a marketing mindent átható eszméje. El kell adni a rosszat is anélkül, hogy bármi jó állna mögötte.

Az amerikai filmek és a válság-hajhász károgástól megfáradt emberek számára igazán üdítő élmény ez az alkotás, melyben igazán még bűnbakot sem keresnek, csak bemutatják, kik és hol hibáznak. Nem kell aggódni, minden szereplő megtalálja a maga útját, ami persze örök tanulságként sosem az, amit vártak.

8/10

Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.

Hozzávalók:

1. Szoknyabolond báty, aki rangon aluli és elvált nőbe szerelmes.

2. Szerető feleség, aki helyetted is átlép az ányékodon.

3. Egy ausztrál színész, aki beszédspecialistának adja ki magát, közben a herceg-királyban is az embert látja.

4. Valós események, melyek megihletik az egyik legjobb brit történelmifilmes rendezőt.

Elkészítés:

Veszünk egy jó adagnyi ismert történelmi eseményt és udvari titkot (közel 15 évnyit), mindezt alaposan átszűrjük, hogy csak a számunkra legfontosabbak maradjanak. A szűrt alapot rábízzuk egy már sokszoroson bizonyított rendezőre, a 2000-es évek brit és amerikai történelmi filmjeinek és sorozatainak egyik legjobb direktorára, Tom Hooperre (bizonyíték: Elizabeth, John Adams, Longford). Bábjainak az elmúlt évtizedek talán legjobb brit és ausztrál színészeit szerződtetni, hogy a korhű díszletekben nyelvhű aktorok elevenítsék meg a szereplőket. Az összetevőket pihentetjük, hogy jól összeérjenek az ízek, majd az év utolsó harmadában, a fesztivál- és díjátadóidőszakban tálaljuk.

A dadogós Bertie-herceg (Colin Firth) szép lassan lépdel az uralkodói ranglétrán: apja halálával bátyja lesz a király, majd annak érzelmi indíttatású lemondása után ő lesz a Brit Birodalom királya. Nemezise, a dadogás azonban nagyon megnehezíti mindennapjait. Feleség, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) végső kétségbeesésében fordul az ausztrál beszéddoktorhoz, Lionel Lounge-hoz (Geoffrey Rush), hogy segítsen férje dadogásán. A herceg először érezheti magát igazán kényelmetlenül, ugyanis Lionel terápiája során nem adja meg neki azokat az előjogokat, amik alapjáraton megilletik. A herceg, majd király a káromkodás útján szabadul fel saját gátlásainak terhe alól, hogy megtartsa azt a rádióbeszédet, melyről mind a mai napig emlékezetes.

A díjátadók egyik üdvöskéje lett Colin Firth György király szerepében, ami teljes joggal érthető is. Az idei filmek férfi főszerepeit elnézve nagyon is megérdemelt sikereket arat, míg más  kategóriákban rendre alulmaradt eddig. A Brit Filmakadémai 14 és az Amerikai Filmakadémia 12 jelölése már nagyobb előretörést jelenthet, de a tavalyi Oscar-versenygés megismétlődni látszik. Akkor az Avatár és A bombák földjén vetélkedett, melyből magasan az underdog-induló katonai dráma jött ki győztesen, míg idén eddig A közösségi háló nyerte a filmes díjak többségét. Igaz, a versengés idén szorosabb, hiszen ne feledkezzünk meg Nolan Eredet című filmjére, mely eddig szinte csak technikai díjakat zsebelhetett be (ma kapta Nolan a forgatókönyv díját - az első értékelhető díj a filmnek), itt van még a melegtéma, mint örök kedvenc (A kölyök rendben van), valamint a Coen-tesók újabb westernje, a 10 Oscar-díjra esélyes A félszemű.

A legjobb férfi főszereplő díja egyértelműen Firth felé lejt, a főbb kategóriák esetében pedig inkább a BAFTA jelentette hazai pályában reménykedhet a film, de csak a további, eddig nem említett bombaerős vetélytársak (127 óra, A harcos, Fekete hattyú, valamint az igazi underdog induló, a Winter's Bone) miatt.

8/10

Rendszerváltás alulnézetből. Valljuk be, sokan visszasírják a Kádár-rendszert, de legalább annyian szidják is a rendszerváltást, mely nem hozta el mindazt, amire vártak az emberek. Ugyanaz a probléma, mint ’56 esetében, a különbség, hogy nagyobb társadalmi csoport emlékszik mindarra, ami történt, s áhítozik arra, hogy megtudja mindazt, ami a színfalak mögött zajlott.

Nem aktuálpolitikai értelemben, de hiányzik az elszámoltatás az embereknek. A velünk élő történelem részeként nem jött el az a fajta elszámoltatás, mint tették azt a volt szocialista tömb országaiban. Nálunk még most is titkosak az ügynökakták, komoly zsarolási potenciált jelentve a politikai napirend alakításában. Aki látta az A mások élete című Oscar-díjas német filmet, az pontosan tudja, mit jelent az, hogy megtudhatod, mik állnak rólad az aktákban, megnézheted, ki volt az az ember, aki jelentett rólad.  Felnőtt és szavazóképes a rendszerváltás utáni generáció, mégsem hallott mást, mint a régi idők visszasírását: akinek nincs olyan idősebb rokona, aki nem sírta vissza a teljes foglalkoztatást, a kenyérárakat, az akolmeleget, az örülhet, mert nem mossák össze kimondatlanul is az elmúlt húsz év vétkeseivel.

A film története szerint a ’80-as évek második felétől követi a hazai eseményeket, egészen a választott országgyűlés első üléséig. Amint azt sok, a korszakot oktató tanárember életrajzából megtudhatjuk, mind-mind valamilyen módon részesei voltak ennek az átmenetnek. Bihari Mihály alkotmánybíró még MSZMP-tagként volt a reformisták tagja, amiért ki is zárták, mégis komoly szerepet vállalt a folyamatokban. Ilyen módon a rendszerváltás nagyon is köztünk van, talán majd a mostani fiatalok unokáira nem fog már vetülni ennek az árnya. A főszereplő Kárász Mihály egyetemi hallgató, pártfunkcionárius szülőkkel, akikkel nemrég tért haza azok külföldi kiküldetéséről. Szerepet vállal a szamizdatos és ellenzéki szervezkedésekben, a folyamatos lebukással járó megtorlástól azonban megóvja őt a szülők és apja jóbarátjának védő keze. Amint a családi barát ezredes ráébred, itt már folyamatban a változások, ráveszi Mátyást arra, hogy legyen az ő emberük, belülről segítsen irányítani a folyamatokat, mintegy kinevelve az utánpótlást. A vértelen rendszerváltás levezénylésének háttéralkui csak említés szintjén jelennek meg, körülbelül úgy, mint a Szomszédok esetében: mindenki beszél az eseményről, ami így nyeri el valóságalapját a néző számára, akkor is, ha nem is láthatta azt.

A retró iránti érdeklődés talán soha nem volt ilyen magaslatokban. A Szomszédok és a Kisváros a mostani egyetemisták között az egyik legnépszerűbb internetes mém, nem csak az epizódokat nézik előszeretettel, hanem a részeken kívül is jelentéstartalmat csatolnak a sorozathoz. Lehet, hogy erre érzett rá a rendező Dézsy Zoltán, mikor a film stílusát adta meg, ugyanis szinte teljes egészében annak a stílusnak szentelte a filmet. Nem csak Lukács Andor szerepvállalása érezteti ezt az emberrel, a beállítások, a párbeszédek, az alakítások. Látszik a kis költségvetés, érződik az alkotói szándék, mellyel a szerzői filmet jegyző Dézsy ítéletet mond az első országgyűlés egyes tagjai és a rendszerváltás egyik vezető ellenzéki ereje (kimondtatlanul SZDSZ) felett.

Azoknak (a többség) a véleményével, akik elítélték és ócsárolták a filmet, egyet lehet érteni azon a szinten, hogy kisebb szerzői akarással jobb és élvezetesebb alkotást lehetett volna elkészíteni. Azt azonban mindenképp Dézsy javára lehet felhozni, hogy nem kötött kompromisszumokat, amit akart, azt kimondatott színészeivel, dialógusaival, jeleneteivel. Aki átgondoltabb és művészibb megvalósítás után szomjazik, nézze meg a Karalyos Gábor szereplésével készült másik ügynökfilmet, az Apacsok című tévéfilmet, melyet Török Ferenc rendezett. Azt azonban el kell ismerni, hogy a maga súlyával és lehetőségeivel élve igyekeztek az alkotók átadni mindazt, mit üzenetnek szántak. Az ítéletet pedig mindenki a maga vérmérséklete szerint tegye meg.

6/10

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10

Az utolsó ilyen ínséges hét vár ránk, amikor ötnél kevesebb filmről kell hírt adnom. A múlt heti dömpinghez hasonló hetek vannak előttünk, március végéig bőséges filmáradattal. Most, az előző hét szolid felvezetése után még szusszanhatunk egyet, könnyen átlátva a filmes kínálatot, melyben van fesztiválkedvenc alkotás, pörgős akciófilm és családbarát 3D-s film. Lássuk akkor, kik keresik a heti figyelmünket.

A Golden Globe-on csak egy kategóriában nyertes film, melyet szűkebb hazájában, Nagy-Britanniában a Brit Filmakadémia 14 kategóriában jelölte, majd az Amerikai Filmakadémia is 12 kategóriában vélte érdemes indulónak. Tom Hooper filmje, A király beszéde igaz történeten alapul, a dadogós Bertie herceget kísérve fejlődési útján a nemzetet vezető VI. György királyig, mindezt közel húszéves panorámában megfilmesítve. A főszerepet játszó Colin Firth mellett Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter szórakoztatja a nagyérdeműt. A szülőknek figyelmeztetésül: komoly mennyiségű káromkodással teli a film, ugyanis a királynak komoly pszichés gátakat kellett magában legyűrnie. Zseniális dráma a 2. világháború előtti brit belpolitikai élet királyi családot érintő ügyeiből.

Lassacskán már nem telik el úgy premierhét, hogy nem lesz 3D-s alkotás, főleg majd a nyári bemutatókat kell ezen a téren figyelni. Az igazán nagy költségvetésű versenyzőkig azonban a családi és animációs filmek viszik a prímet, most épp az előbbi kategóriába tartozó Gulliver utazásai 3D kerül műsorra. Lemuel egy postázóbeli alkalmazott az egyik New York-i újságnál, aki kap egy kiugrási lehetőséget: tudósítania kell a Bermuda-háromszögből. A hajótörés során a liliputiak szigetére vetődő Gulliver belekeveredik a háborúba, szerelmi tanácsadó is lesz, majd meg kell küzdenie egy gépesített óriással. A főszerepben Jack Black, aki Jason Segel, Emily Blunt és Amanda Peet oldalán teljesíti ezt a humoros kalandfilmet.

Szoktam elégedetlenkedni a többhetes, több hónapos megjelenési csúszások miatt, mégis van, amikor az én sokat látott filmes szemem is meglepődik. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be a tengerentúlon a Párizsból szeretettel című akciófilmet, melyet a nagysikerű Elrabolva című film rendezője, Pierre Morel dirigált. Ennyi csúszás után inkább már dvd-n szokták forgalmazni a filmeket. A történet Párizsban játszódik, ahol az egyik nagykövetségi alkalmazottat rendelik ki az Amerikából érkező titkosügynök helyi kapcsolatának. Kettejük feladata lenne felszámolni egy terrorista szervezkedést, azonban az ügynök nem a csendes megoldásairól híres. A főbb szerepekben a saját imázsát építő John Travolta, valamint Jonathan Rhys Meyers.

Jobb később, mint soha. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be az Egyesült Államokban Pierre Morel új filmjét, melyben ismét Párizs a főszereplő, ismét az alvilág ábrázolása és annak lezúzása kerül a középpontba, ismét egy kipróbált öregfiú lesz az akciók sztárja. A klisék ismétlése ugyan kicsit elvesz a film értékéből, nem adja azt az élményt, mint tette az Elrabolva esetében, de ez a kicsit buddys áthallás másabb hangulatot is teremt.

A követségi alkalmazott és mellékállásban titkosszolgálati zöldfülű Reece (Jonathan Rhys Meyers) a szokványos rendszámtáblás melók után igazi nagypályás feladatot kap: az egyik titkosügynök, Wax (John Travolta) párizsi kísérőjévé kell szegődnie, hogy minél gyorsabban intézhesse el feladatát. Munka közben felszámolnak egy kínai drogforgalmazó egységet, egy robbantásos merényletre készülő pakisztáni csoportot, a fő feladat azonban, az érkező védelmi miniszter elleni merénylet megakadályozás már nem csak a terroristák elleni fellépést jelenti, hanem az érzelmekkel is harcolni kell.

A bevezetőben említett ismétlés-halmaz esetében muszály a különbözőségeket is megemlíteni: a kétszereplős osztag ütőképesebb (igaz, hangosabb is), a személyes érintettség éppenséggel ellentétes irányultságú (nem védelmezni, kiiktatni kell a szeretett nőt), az összeesküvés-elméletek rajongói embercsempészet és milliomosok játékai helyett a rideg és precíz terrorista sejtek világába nyer bepillantást. Morel ugyan nem érte utól az Elrabolva hangulatát, de jelen esetben a humor beemelése tényleg jó ötletnek bizonyult, még jobban ráerősítve a tényre, Luc Besson inkább már csak forgatókönyveket írjon, a rendezést hagyja meg másoknak. Travolta úgy igazán a Kardhal óta nem volt igazi akciófilmben, az itteni szerepvállalása először meglepő volt, de már az előzetesekben látható volt, jó kis pusztítást visz véghez. Karaktere az a fajta kemény ügynök, akit csak a halál nyugdíjaztathat, addig megy előre, emberen és falon át. Meyers ugyan kicsit gyengén és erőtlenül kezdte a filmet, de amint szabadjára engedhette az indulatokat, ő is jól teljesít.

Érthetetlen, miért vártak egy évet ennek a filmnek a bemutatásával. Ekkorra már a dvd-kiadással szoktak vesződni, nem a mozis premierrel. Főleg az internetes letöltések korában számít komoly hibának egy-egy akciófilm bemutatása, mert ha valami, akkor ez a műfaj a legéletképesebb a mozi berkein belül. Ez az a műfaj, ami a látványvilágával bevonzza az embereket, a poénokkal pedig csak újabb rétegeket talál meg. Aki akcióra vágyik a héten, mindenképpen nézze meg, ütős, csavaros és olykor gyilkos humorral átitatott alkotást láthat.

6/10

A Chevrolet nyilvánosságra hozta az egyik reklámját, mely a vasárnapi Super Bowl alatt látható lesz. A Transformers: Dark of the Moon című film első látható ajánlója még inkább az autómárkához köthető, mint a filmhez, de stílusában nagyon sok rajongónak szerezhet örömet.

Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.

Ha már idegenkedés, az Oscar-díjas Ron Howard rendezésében érkező film is csupa kettős érzetet keltett első körben. Érdekelt ugyan a film, de tartottam is tőle. Hogy miért, azt jómagam sem tudom, egész egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy egy újabb sztárjátékot láthatok majd, mely csak a milliókról szólt, amit érte kapnak. Igaz ez színészre, rendezőre egyaránt. Hogy miben tévedtem?

Első körben James és Vaughn figurája, mint buddy-k nagyon is jól működnek, a melléjük rendelt Winona Ryder és Jennifer Connelly pedig csak javítanak az egészen. A sztori szerint két baráti párt láthatunk, akiknek férfi tagjai a nagy szakmai áttörés előtt állnak, annak minden stresszes pillanatával. Míg az egyikük épp lánykérésen töri a fejét, meglátja a haver-sógornőt annak szeretőjével. Innentől a sztori már kevésbé a nagy kiugrásról, mint a nagy hallgatásról és bizonyításról szól.

A drámai szál nagyon erős és karakteres, sőt, több mint elgondolkodtató. Az a dilemma, hogy elmondjad-e a legjobb barátodnak, hogy csalja a felesége, miközben az asszony zsarolni kezd, hogy mindenben téged fog okolni. Aki volt megközelítőleg hasonló helyzetben, annak könnyen átérezhető: hazudsz a barátod védelmében, vagy legyél vele őszinte a barátságra való tekintettel. A film nem is igazán komédia, mint ahogy a nemzetközi sajtóanyag írja, bár tény, igyekszik a komikus helyzetekkel tompítani a szituációk élét, mégis olyan édes-bús hangvétellel teszi.

A nagy és általános lehúzást ugyanúgy nem értem, mint az Utódomra ütök esetében. Meg kéne tudnom, mi az az általános standard, amihez magunkat tartva egy ilyen filmet lehúzunk a semmibe. Nem mondanám álszentségnek, de mindenképp valami, általam nem értelmezhető kritérium-keretbe helyezik ezeket az alkotásokat, ahol csak elvérezniük lehet. Ron Howard rendező nem okozott csalódást (igaz, katarzist sem), akire azonban ideje lesz figyelni, az író Allan Loeb, aki a Tőzsdecápák 2. része mellett az egyik legjobban várt idei sorozathoz, a Terra Novához is adta a nevét. Eközben pedig a Kellékfeleség című Adam Sandler-filmhez is összedobott egy forgatókönyvet.

Nagy öröm, hogy Winona Ryder egyre több alkotásban tűnik fel, évekig csak a dvd-polcokra bejutó filmek után rögtön két mozifilmben láthatjuk, emellett az Oscar-jelölt Fekete hattyúban kapott szerepet. A két említett úriember játékával semmi probléma nincs, hozzák azt, amit eddig is kaptunk tőlük, Jennifel Connelly-t pedig mindig öröm látni a vásznon. A szeretőt játszó Channing Tatum talán a legidegesítőbb alakításával "örvendeztette" meg a rajongóit, az ambivalens rocker szerepében csapongott, szinte csak irritáló megmozdulása volt. Hogy ez tudatos szándék vagy holmi véletlen, nem tudom.

Az igazság néha tényleg fáj.

6/10

A címben kifejtett többes szám egyértelműen a múltbeli versenyzők számbavételével nyer valóságalapot. Ma az országos televíziók közül csak a királyi szán némi forrást arra, hogy a heti filmpremierekről essen pár szó a műsortervben. A múltban számos versenyző volt, a kereskedelmi televíziók dobálgatták ide-oda a programot a műsortervben, majd a hétvégi napokról is kikoptak. A legnépszerűbb közülük a Moziverzum volt, mely két fiatal filmes, Tóth Barnabás és Simonyi Balázs műsorvezetésével érthető de lelkes módon engedtek bepillantást a mozis és filmes aktualitásokba. Száműzetésük óta a kereskedelmi csatornákon pang a műfaj, lehet, a lelkes de olcsó bloggerekre hagyják az ajánlózást.

A Magyar Televízió műsorán szeptember óta futó Szélesvászon című műsor Winkler Nóra jutalma azért, hogy a Kultúrházat kitörölték a kínálatból. A műsorvezetőnő felkonferálásával láthatóak a heti előzetesek, mely alatt Galambos Péter alámondásos magyar ismertetője hallható. Különböző kritikusokat hívnak be, akik egy-egy filmhez fűznek biztató vagy lehúzó szavakat, a lényeg a rövid párbeszédek állandósága. A végső konklúziót a behívott kritikusok körkérdéses szűrőzése jelenti, mely csak ráerősít az egyébként is szubjektív véleményekre.

Hogy mi is jelen írás aktualitása, saját lemaradásom pótlásán kívül? Az, hogy az egyetlen igazi filmes műsort hibák sorozata övezi. Az, hogy megszólaltatott szakértő nevét elbakizzák, az sem kis hiba (Hampuk Richárdból lesz így Kampuk Richárd), azonban az a fix hiba (amit két adás megtekintése után kijelenthetek), hogy mind a filmcímeket keverjük (Emberek és istenek helyett Istenek és emberek), mind az alkotók nevei komoly kiejtésbeli hibáktól hemzsegnek: Májköl lesz Michel (Misel) Gondryból - ez a hiba azért nagyon nem kicsi.

A legnagyobb gond az, hogy egy olyan műsor, ami heti filmbemutatókkal és dvd-ajánlókkal foglalkozik, kéthetente jelentkezik. Ez azért elég nagy hiba, mert a heti rendszerességű műsor alapból kései órán kerül bemutatásra, másrészt ez az időszaki jelleg csak csorbítja a befutási lehetőséget. Nem tudom, vajon a szerkesztők milyen célcsoportot céloznak meg. Akik érdeklődnek a filmek iránt, nem kéthetente, hétköznap kora éjszaka fognak informálódni. Akik kocanézők, azok számára se a kétheti váltás, se a műsor stílusa nem lesz nyerő, mert a szerte a neten és újságokban olvasható rövid ajánlókon kívül nem kapunk szinte semmit. Az pedig kifejezetten szégyen, hogy az Üvegtigris mellett egyetlen magyar nyelvű előzetes volt látható Galambos Péter szöveges ajánlói alatt. Ezt nem lehet csak úgy elfogadni, mert legalább feliratos előzeteseket illett volna alávágni a hanganyagnak, mert a felvillanó francia feliratok mellett az angol nyelvű előzetesek alatt még csak a feliratra is sajnálták a helyet vagy kapacitást.

Ezzel rá is térhetünk arra, miért nem sikeres itthon a mozgófilmes kultúra aktualitásait bemutató televíziós műsor. Ha a Szélesvászonnak köszönhető csapásirányon keresztül néznénk a kérdést, akkor látható egyfajta szakmai sznobizmus, mely nem engedi a modern megközelítést a műfaj közelébe. A két legutóbbi műsorban egy-egy kritikust lehet kiemelni, az egyik Szabózé Zoltán az Indextől, a másik pedig Kovács Gellért az MR2-től. Nekik köszönhetően kaphatott az átlagember némi érdekességet és egyediséget a filmekkel kapcsolatban. A többi szakérteni meghívott személy esetében érezhető az a jó magyar filmes képzés eredménye, hogy itt bizony a művészfilmes megközelítés és tananyag érződik. Ahogy nem hagyták a piaci követelményeket érvényesülni a filmiparban, úgy az újságírói mentalitás és reakció esetében is nagyon kilóg ez a fajta értelmiségi megközelítés.

Ha csak a Szélesvászon esetében néznénk ezt végig, a célcsoport-behatárolás problematikája nagyon érződik. A szólítsunk meg lehetőleg mindenkit köztelevíziós alapelve jelen esetben hamvába holt szándék, mert a mozi tipikusan az a műfaj, ami maximum a 18-49-es fizetőképes közösséget érinti, eltartott szempontból pedig a 6-14 és a 14-18 as célcsoportok pozícionálhatóak még. A műsor stílusa viszont a fiatalokat meg sem próbálja elérni, a fizetőképes célcsoport nagyrésze viszont nem ezt a műfajt igényli (legalábbis remélem).

Ami nagyon hiányzik az ilyen műsorokban, az a nyíltan vállalt konfrontáció az eltérő ízlések mentén. Ez a fajta steril ajánlózás, maximum értelmiséginek ható, egyébként meg degradáló véleményformálás a populáris filmek lesajnálása. Ideje lenne műsorszerkesztésnél is észrevenni, a piaci megközelítés nem megy szembe a közérdekekkel, főleg nem az egész országot érintő mozifilmes ajánlás terén.

Csak remélni lehet, hogy Andy Vajna kormánybiztos szerepvállalása nem csak a filmgyártás terén fogja életre kelteni a piaci megközelítés térhódítását, hanem a filmek megközelítésének és a filmes műsorok újraélesztésének is lökést adhat.