Prolihisztor

Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.

A sztori szerint a börtönből szabadult Sofőr (Dwayne "The Rock" Johnson) testvére gyilkosainak nyomába ered, hogy egytől-egyig levadássza őket a szemet szemért elv alapján. A lassan megismert múlt árnyai sötétebbek, mint első körben gondolnánk: a testvérek egy bankrablás részesei voltak, ahonnan meg is szöktek. Azonban a rejtekhelyükön rajtuk ütött pár fickó, akik a pénz mellett a testvérbáty életét is elvették. A fejbelőtt öccse azonban túléli az esetet, majd 10 év börtön után kiszabadulva ered a nyomukba. A gyilkossági hadjáratát megnehezíteni szándékozó rendőrpáros egyik tagja gyakorló heroinista (Billy Bob Thornton), akire a boldog nyugdíjas évek hetek távlatából néznek. Emellett egy egoista és kissé elmebajos bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is emberünk nyomába ered, hogy őrült táncuk nyomán gyarapítsák a hullák sorát.

Az utóbbi években a középszerű vígjátékokkal jelentkező rendező, George Tillman Jr. és a színész Dwayne Johnson is talán erőre kap ettől a tesztoszteron-szagú vendettától, mert mindkettejüknek jobban álltak a komolyabb, komorabb műfajok, az alkotói hitelességről nem is beszélve. A főleg az afro-amerikai témafelvetésekkel operáló író-rendező által írt vígjátékai helyett inkább a rendezett drámái a figyelemreméltóak, a Férfibecsület után Notorious B.I.G. életrajzi filmjével is szép sikereket tudhat magáénak. Johnson a családi filmek és a vígjátékok tengerében lubickolt pár évet, de úgy néz ki, visszatér az akciófilmes terepre: Ezt követően a Halálos Iram 5. részében lesz látható. Nagy visszatérő Billy Bob, aki szintúgy kicsit a gyorsan leforgatható és könnyen emészthető vígjátékok rabja volt az elmúlt pár évben, bár igaz, ebben a filmben sem hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárunk.

A csavarosnak szánt történetet szállító Gayton-testvérek eddigi legnagyobb dobása a film, remélhetőleg nem ez lesz a zenit egyikük számára sem. Akik viszont dícséretben részesülhetnek, az egyrészrt a zeneszerző Clint Mansell, aki nagyon ráérzett ennek a filmnek a hangulatára, valamint az operatőr Michael Grady, akinek szintúgy sikerült a képi világgal hangulatba hoznia a nézőket.

Igazi, egyszer nézős akciófilm, remélhetőleg több tékozló fiú helyes irányba terelésével.

5/10

Afrika romokban, de még ezek a romok is képesek lángolni. Nem aktuálpolitikai megállapítást akarok tenni, de nem lehet kihagyni a mostani eseményeket sem. Igaz, nem Fekete-Afrika, hanem a turisztikai célpontoknak számító Egyiptom és Tunézia került a hírek középpontjába, de el kell ismerni, az egész kontinens az elfojtott feszültségek terhétől szenved. Vallási és törzsi ellentétek húzódnak a háttérben,  mióta kiharcolták a függetlenséget, már nem csak a háttérben. Ezek mellett nem lehet elfeledkezni a gyermekhadseregek tömegeiről, az AIDS pusztító jelenlétéről, a mérhetetlen szegénységről és az uralkodó elit fényűzéséről sem.

Mindezek ismeretében beülünk a moziba, egy francia-belga-csádi koprodukciós alkotásra, mely a polgárháború előestéjétől követi végig a Bajnok történetét. A Bajnok nem más, mint Adam, az elegáns hotel úszómestere, aki a '60-as években Közép-Afrika úszóbajnoka volt. Fiával együtt dolgozik, az új kínai vezetés azonban fiatalos környezetet kíván kialakítani, ezért Adam-et arra kényszerítik, adja át a munkát fiának, ő pedig a szégyenfoltnak számító portás pozícióját vegye át. A csendes családi viszály azonbannem tud betetőzni, mert fiát, Abdelt besorozása miatt elviszik a katonák. Adam visszakerül a medence mellé, otthon azonban megjelenik Abdel terhes barátnője. Adam rászánja magát, hogy kiszabadítsa fiát, azonban nem a várt körülmények közt találja meg Abdelt.

Nagyjából hasonló képet festett az állapotokról a Hotel Ruanda című alkotás is, de míg ott a háború konkrét borzalmai mellett az emberi áldozatvállalás volt a középpontban, itt egy háttérben húzódó, soha nem látható háború nyomasztó terhei alakítják a történetet. A csendes és megbízható apa egyetlen pillanatra lesz önző, mégis helyrehozhatatlan hibát vét. Nem is igazán az a drámai, ahogy fia ellen tesz, hanem az, mennyire természetes az a mód, ahogy ezt teszi. A háborús hozzájárulás szégyenteljes címkéje mögé bújva szülők tízezrei teszik ugyanezt, mert fizetni nem tudnak.

A történetnek nagyon jót tesz, hogy a kissé hatásvadász amerikai előd után ez a film csak csendben csordogál, nincs benne kapkodás és akció, csak egy megfontolt és nyugodt ember és családja kálváriája. Ez a fajta szívbemarkoló dráma jobban elgondolkodtatja az embert, főleg akkor, ha párhuzamot vonunk a délszláv válság hatásaival. Ott is a kényszerből egy zászló alá tömörített népek lázadtak fel a saját szabadságuk érdekében, itt is a törzsi-vallási eltérések a legfőbb kiváltó tényezők. Ez a fajta hasonlóság pedig segíthet az afrikai problémákat degradálni szándékozók feladatának megnehezítésében.

8/10

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

Kellett nekem panaszkodni amiatt a múlt héten, hogy csak két alkotás került bemutatásra. Erre rögtön 5 filmet zúdítanak ránk, mely a legkisebb korosztályon kívül szinte mindenki számára tartogat érdekességeket. Amerikai és olasz vígjáték, francia dráma valamint egy-egy amerikai akciófilm és fantasy várja a mozilátogatókat.

Vajon milyen lesz az, ha egy inkább drámai filmekre berendezkedett rendező 11 év után előveszi a vígjáték műfaját, hogy újra lubickolhasson a könnyedebb hangvételben? Nagyjából megtudható A dilemma című filmből, ami Ron Howard rendezése (a korábbi vígjáték A grincs még 2000-ből). Howard olyan nagysikerű alkotások után evickélt a komédia tengerére, mint az Oscar-díjas Frost/Nixon, A Da Vinci-kód és a szintén Oscar-díjjakkal jutalmazott Egy csodálatos elme. A történet szerint egy cégvezető páros életük nagy dobására készül, azonban az egyikük házasságának sötét kis titkai a másik nyugalmára és biztonságérzetére van negatív hatással. Ebben a magánnyomozós,  kapcsolati vígjátékban látható Vince Vaugh, Kevin James, Winona Ryder és Jennifer Connelly.

Nicolas Cage komoly, a karrierjét érintő hullámvasúton csücsül évek óta. A ’90-es évek egyik legnagyobb sztárja az ezredforduló után csak ontotta a gyengébb filmeket, erre tavaly a Mocskos zsarú cím- és a Ha/Ver mellékszerepével hatalmas elégtételt szerezhetett. Azonban mintha az csak kis kitérő lett volna a leszállóágon, mert az idei évet egy teljesen közepes, néhol idegesítő filmmel, a Boszorkányvadászat című alkotással kezdte. A sztori szerint két dezertőr kereszteslovag a hazafelé tartó úton érkeznek meg egy boszorkánytól rettegő faluba. A saját életükért cserébe elvállalják, hogy a közeli kolostorba viszik a fiatal lányt, hogy a szerzetesek kiűzzék a gonoszt belőle. A rendezést az a Dominic Sena vállalta el, aki már a Tolvajtempóban is Cage munkatársa volt. (Kritika itt)

(Képre kattinva elérhető a magyar feliratos előzetes)

Nehéz dolog elfogulatlanul írni az egyházak belső eseményeivel foglalkozó filmekről, főleg, hogy mostanság inkább az egyházakat kritizáló vagy legalábbis a modern korban relevánsnak tartott tanításaikat megkérdőjelező filmek vannak többségben. Ezzel szemben az Emberek és istenek csak egy szinte dokumentarista pontossággal elkészített, valós eseményeken alapuló alkotás, mely egy kis algériai faluban élő nyolc szerzetes történetét meséli el. A muszlim szélsőségesek megtámadják a falut, mellyel csak kétségeket ébresztenek az addig összetartó keresztény szerzetesekben. A film a 2010-es Cannes-i filmfesztivál nagydíját hozta el a rendező Xavier Beauvois-nak. A főszerepben a leginkább a Mátrix Merovingijaként ismert Lambert Wilson.

A Csak lazán! óta Dwayne „The Rock” Johnson két kivételtől (Erőpróba, A Káosz birodalma) eltekintve inkább a vígjátékok irányában tapogatózott, az akciósztár külsőt kamatoztatva, mint komikus fegyvert. Hozzá hasonlóan a rendező George Tillman Jr. is rég nem látott vendég az akciók és drámák műfajában, ő a fentebb említett Ron Howardhoz hasonlóan 10 év után tér vissza a műfajhoz, melyet most a Rohanás című filmmel öregbíthetnek. A börtönből szabadult férfi előtt egyetlen cél lebeg: bosszút állni testvére gyilkosain. Pár órája van csak az ámokfutásra, nyomában a rendőrség és egy bérgyilkos is. A mellékszerepekben Billy Bob Thornton és Tom Berenger.

(Képre kattintva elérhető a magyar feliratos előzetes)

A következő film alcíme az lehetne: alkotói reflexiók egy témára. A török származású Ferzan Özpetek egész életművét a kis közösségek betagozódásának szentelte, ez alól a Szerelem, pasta, tenger című filmje sem kivétel Egy olasz tésztagyár-tulajdonos család két legifjabb férfitagjára az élet nagy döntése vár: a családi gyár vezetése vagy a személyes boldogság keresése kerüljön előtérbe. A klasszikus olasz családi vígjáték csak tovább bonyolódik, mikor a nagymama mellett már a nagyvilági, római barátok is megérkeznek.

A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.

Mellette a rendező Dominic Sena is csak keresi az igazán neki való utat: a hatalmas kasszasiker Tolvajtempó után megkínált minket egy Kardhallal, amit még úgy-ahogy elfogyasztottunk (sokan kultfilmként kezelik), míg a legutóbbi filmje, a Vakító fehérség egész egyszerűen hatalmas melléfogás. Két ekkora útkeresésben lévő alkotó újabb kalandja nem sok jóval kecsegtetett; mikor kijöttek az előzetesek, egyenesen a karrier mélypontját jövendölték az emberek. Ez tévedésnek bizonyult, van ennél rosszabb a repertoárban, azonban az is tény, csak az alacsony költségek, a minőségibb színészgárda és a szerencsés csillagzat okán nem kell szégyenkezni az alkotóknak.

Két, az évtizedes mészárlásba belefáradó kereszteslovag dezertál a királyi seregből, majd úton hazafelé egy pestis sújtotta faluba, ahol egy fiatal lányt boszorkányság vádjával tartanak fogva. A két lovag kényszerből elvállalja, hogy a közeli kolostorba viszik a lányt, ahol a szerzetesekre bízzák a lány sorsát. A páros társául szegődik a fiatal pap, a kalodába zárt csempész, a fiatal fiú, ki apja nyomdokain lépkedve maja is lovag szeretne lenni és a lányát féltő nemesúr. A félelmetes erdőn keresztül visz az útjuk, ahol mind több kétség ébred bennük a lányt illetően,  mind többen kerülnek életveszélybe, mind többüket kísérti meg az, ami a lány testében lakozik. A kolostorban pedig sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, mint azt gondolták: az egész emberiség védelméért kell felvenniük a harcot.

Egy teljesen átlagos középkori boszorkánytörténetről van szó, mely csak kisebb mértékben érdemes az említésre. Tény, a látványvilága nem olyan erős, mint remélhető lett volna, a ködöt indokolatlanul sokszor használják, hogy elrejtsék a kis költségvetés ordító lyukait, a kevés statisztára és a gyenge CGI-hátterekre azonban így is felhívja a figyelmet. Ami egy kicsit is kiemeli a filmet a posványból, az Cage és Ron Perlman kettősének jelenléte. Mind a ketten generációjuk meghatározó, emblematikus színészei, akik talán maguk is jól szórakoztak, miközben ezt az egyszer használatos celluloid-tömeg készítésén vettek részt. Mellettük olyan európai színészek láthatóak, mint Stephen Campbell Moore, Stephen Graham, Ulrich Thomsen, Claire Foy és Robert Sheehan. Egyszóval a brit filmgyártás színészei megtámogatva két amerikai sztárral meg egy egyébként máshol zseniális dánnal, a végeredmény pedig egy szolid, nem túl vészes, valahol perverz módon még élvezhető boszorkányüldözés, ami nem is az, a lovagok sem azok a kegyetlen zsoldosok, akiknek hinnék őket.

Valahogy az egész film nem az, aminek látszik, de igazából nem jövünk rá, miben lenne több vagy másabb. Cage ismét egy érdekes hajviselettel örvendezteti meg a rajongókat, Perlmant mindig öröm a vásznon látni, mindegy, hogy Hellboy-maszkban vagy lovagi egyenruhában teszi. Míg Cage ugrik egy komolyabbat és februárban 3D-ben aprítja a gonoszt bosszúszomjas apaként, addig Perlman az augusztusi Conan, a barbár remake-jében alakíthat jobban, mint jelen alkotásban.

5/10

Robert Redford új filmje majd csak áprilistól látható a mozikban, de már kijött az előzetes, ahol bepillantást nyerhetünk a végeredménybe. Az Abraham Lincoln meggyilkolása utáni nyomozásról szól a film, ahol egy egyedülálló asszonyt, Mary Surratt-ot vádolják az összeesküvés megszervezésével. Az Egyesült Államok elnökgyilkossági összeesküvés-elméletei közül időrendben ez az első, mely méltán érdemes a filmfeldolgozásra. A főbb szerepekben James McAvoy, Robin Wright(Mary szerepében), Alexis Bledel, Justin Long, Kevin Kline, Tom Wilkinson

Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.

A négy oroszlán, akiket követünk, egy kis sejt az Egyesült Királyságban. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy világi, nem hithű muszlimok, akik saját szájuk íze szerint alakítják a Korán tanításait, de a dzsihádról egy percre sem mondanak le. A szent háborúra való felkészítés jegyében megy el az egyik páros az afgán hegyekbe kiképzésre, de esetlenségükben a harcos emírt és az egész tábort robbantják fel. Visszatérve szervezni kezdik a nagy robbantást, melynek részeként nem csak ők érdemlik ki a mártírhalált, de népüket is mozgósítják a mostani nyugalmi állapotból. A mecset elleni robbantás terve törölve, helyette a futóversenyen jelmezes nevezőként robbantanának a tömegben. Küldetésük és a film kimenetele legalább annyira röhejes, mint az egész szervezés, ahogy hollókra erősített bombákkal kísérleteznek, ahogy az ötödik társuk a mezőn leli mártírhalálát a birkák közt futva, ahogy a brit rendőrség inkább a vallási elvek szerint élő, de békés testvéreket tartóztatja le és hallgatja ki, semmint a nyugatias életet élő, lelkükben azonban radikális muszlim fiatalokat.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel, mindezt hihetetlenül élvezetes vígjátékba oltva. Sokaknak ez a kettősség elveheti a kedvét a film kezdetén, de a helyzetkomikum sosem fordul át abszurdba, egyszerűen a bugyuta emberek életét és viselkedését modellezi ebben a pár napban. Nem ítéli el a muszlimokat, nem kárhoztatja őket a dzsihádért, a modern kori civilizációban sokakat megrémisztő, szinte a középkort idéző vallási fanatizmusért. Épp ellennkezőleg. Annak ellenére, hogy a robbantásra készülő fiatalokat érezzük szimpatikusabbnak és emberibbnek, észre kell venni, mekkora veszély leselkedik a nyugati civilizációra, ha ilyen beszivárgó egységek léteznek köztük. A 2008-as Az áruló Don Cheadle főszereplésével hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, bár tette mindazt akciófilmes formában. Jelen alkotás se látványban, se nagyságában nem az említett film vetélytársa, más-más műfajuk miatt nem is érdemes összemérni őket.

A filmben látható társaság nagyjából olyan, mintha a Másnaposok alkotógárdája egy kis albioni hangulatt csempészne a tragikomikus terrorista-kérdés ábrázolásába. A négy fiatal arab, de Londonban született színész (Kayvan Novak - Waj, Riz Amhed - Omar, Adeel Akhtar - Fessal, Arsher Ali - Hassan) mellett a Barry-t alakító Nigel Lindsay-t érdemes kiemelni, a muszlim hitet felvevő, egyébként máshogy az arab világhoz nem kötődő brit polgár zakkant és elmeháborodott figurája vetekszik Zach Galifianakis alakításával a már említett amerikai vígjátékból.

Aki tudja, nézze meg, remek szórakozás ez egy olyan témát körüljárva, melyet a politikai korrektség miatt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem mernek megközelíteni. Az eddig csak az IT Crowd-ból (direkt az angol cím, a magyar borzasztóra sikeredett) Denholm alakítójaként ismert Christopher Morris remekül ötvözte a kisfilmek könnyed humorát a nagyjátékfilmes játékidővel: ügyesen adagolja a szereplők elmebajait, a karakterek megismerése csak nehezíti a dolgunkat, Barry-n kívül senki felett nem törnénk pálcát - annak ellenére, hogy robbantásos merényletre készülődnek.

8/10

Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.

Mija Yang egy már 66 éves, unokáját egyedül nevelő, egyre furcsábban viselkedő nagymama, aki alkalmanként egy idős úr házi ápolója. A mindennapi körforgásból az szakítja ki, hogy jelentkezik egy költészeti kurzusra. A kurzus oktatójának szavai azonban inkább elbizonytalanítják, semmint írásra késztetnék. Az idős asszonynak az alkoi válság mellett a családja szétesésével is szembe kell néznie, unokája ugyanis öt társával rendszeresen megerőszakolták egy iskolatársukat, a lány öngiylkossága egyébként a film katalizátora is egyben. Mind jobban mélyül el a lánnyal való kapcsolatkeresésben, annál inkább személyes tragédiájának is érzi a lány halálát.

Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.

A nagymama-unoka viszony nem az egymásra utaltságra alapul, hiszen a gyermek anyja, a nagymama lány él, csak messze dolgozik tőlük. Indokokat nem kapunk, hogy kényszer vagy kényelmesség vitte erre a döntésre az anyát. Csak azt látjuk, mekkora szakadék van az együtt élők között. A dráma azonban csak nagyon lassan adagolva éri el a nézőt, az egyre beszámíthatatlanabb nagymama megmosolygató élethelyzetei által sokáig fenntartja a látszatát egy könnyedebb befejezésnek.

A kurzus végéig kötelezően megírandó költemény pedig maga a katarzis, nem csak Mija életében, a nézők számára is. A film lezárása kétséget sem hagy afelől, milyen horderejű drámát láthattunk

8/10

Nyakunkon a legújabb Karib-tenger kalózai film, az Ismeretlen vizeken bemutatója. Május 19-én a hazai mozikban kerül minden idők egyik legsikeresebb franchise-ának 4. része, Johnny Depp-pel a főszerepben. Mellette olyan zseniális színészek láthatóak, mint Ian McShane, Geoffrey Rush vagy Penélope Cruz. A romantikus szálért rajongók bánkódnak vagy sem, Orlando Bloom és Keira Knightley kiszállt a filmekből, kérdés, hogy valaha vissza fogják-e hozni a karaktereiket - ez sokban múlik attól, hogy fog teljesíteni az új alkotás. A nagysikerű filmes sorozatok matematikája alapján ha nem is lesz egetrengetően nagy kasszasiker, egy biztos 600 millió dollár csak A Karib-tenger kalózai-logó miatt érkezik a pénztárakba.

Mostani bejegyzés nem is a hagyományos trailer miatt készült (az szinkronosan itt található), hanem a szolid karaktervideó miatt. Ebben kicsit jobban, a megformáló színészek, a rendező Rob Marshall és a producer Jerry Bruckheimer szavain keresztül ismerhetjük meg a figurákat. Angolul tudók előnyben, de nem kell ide anyanyelvi szint, egy jó szövegértéssel letudható.

A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. Az utazó cseppet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a húzóneveknek köszönhető gazdasági megtérülés, sőt, némi profit ellenére csak az igazán mazochisták fogják megvásárolni otthoni megtekintésre. Pedig a nevek működhetnek, Depp és Jolie mindig a kasszasiker kovácsainak számítanak, most még egy feszültségteremtésben jelesre vizsgázó rendező, A mások életét jegyző Florian Henckel von Donnersmarckkal kiegészülve ez a trió bizony nem a legszebb emlék lesz egyik alkotónak sem.

Ehhez képest merész vállalkozás egy hasonlóan thriller-műfajú francia filmet adaptálni, a 2008-as Pour Elle című film Fred Cavayé tollából és rendezésében már egy izgalmasabb és erőteljesebb alkotás lett olyan főszereplőkkel, mint Diane Krueger és Vincent Lindon. A teljes történet átültetése amerikai tájakra, megtartva az eredeti rendezőt az alkotás környékén, végképp nem újkeletű, elég csak A 13-as című 2005-ös francia eredetit és a 2010-es amerikai újrázást rendező Géla Babluanit említeni. Jelen esetben a forgatókönyvet Paul Haggis rendező Cavayéval együtt írta meg, a főszerepekre pedig Russell Crowe és Elizabeth Banks szerződött le, hogy szórakoztassank minket, nem kevés feszültséggel átitatva.