Napjaink egyik legsikeresebb magyar rendezője Mundruczó Kornél. A Delta című filmjével 2008-ban már sikereket ért el Cannes-ban (FIPRESCI-díj), míg témaadó alkotása a versenyprogramban is helyet kapott. Amint az ebből következik, nemzetközi szinten jegyzett rendezőről van szó, aki bátran játszhat műfajokkal, nemhogy éles határvonalakat nem kell tartania, új, általa felfedezett tartományokba pozícionálhatja műveit.
Ebből sajnos úgy látszik, csupa hibás következtetést vont le. Hogy mik ezek, azokat szép sorban ki is fejtem, a probléma az, s ezt előljáróban le is szögezném, nem támadni akarom a rendezőt, még ha a negatívumok megemlítése és listázása hazánk művészetében támadásként is értelmezhető. A negatív kritika nem egyenlő a támadással. Nem vagyok filmes, nem is tervezek hasonlót alkotni, ez a negativitás inkább figyelmeztető jellegű, mert egy sikeresen, határozott módon megkezdett életpálya (reméljük) egyszeri kisiklását láthatjuk, mely a szerzői film személyessége ellenére is elidegeníti a nézőt, az átlagos mozilátogatók számára sok esetben emészthetetlen, nehézkes és didaktikus filmet eredményezve.
A külföldön is jegyzett rendező (Mundruczó Kornél) épp szereplőválogatást tart egy romos pesti bérházban. Borzasztóbbnál tehetségtelenebb jelölteket hallgat nap mint nap ("Itt most sírni kéne"-sablonmondat gépiesen darálva a jelentkezők felé), mígnem betoppan Nagy Rudi (Frecska Rudolf), rideg és szenvtelen természetével ragadva meg a rendező érdeklődését. A külön szobában tartott kamerás próba során azonban megfojtja társnőjét, onnantól kezdve pedig az épületben bujkál, hol édesanyja, a házfelügyelő (Monori Lili), hol pedig annak mostohalánya, Magda (Csíkos Kitty) segítségével. Eközben a sötét titkok is felszínre kerülnek, Rudi apja a népszerű rendező, aki a fiú létezéséről sem tudott, míg az anyja olyannyira eltaszította magától, hogy fia pontos születésnapjára sem emlékszik.
Gyermekük új életet akar kezdeni, melybe Magdát is bevonná feleségként, ami ellen Argyelán (Székely B. Miklós) tiltakozna, jutalma azonban csak a halál lehet, ami elől az Anya sem menekülhet. A visszatérő rendező felveszi kocsijába a fiút, a nagy menekülés iránya Ausztria, saját gyermekkori emlékeinek színhelye, ahol a fiút biztonságban tudhatja, mind a rendőrség, mind a fiúban rejlő indulatok elől. A katarzis azonban elmaradhatatlan, az életben magára hagyott fiú a végső úton is egyedül marad.
Az egyik legnagyobb gondja a filmnek Mundruczó személyes részvétele, nem csak színészi játékának merevsége és színtelensége miatt. Nevezhetjük modern, minimalista hullámnak, az amatőr színészek szerepeltetése, a forgatókönyvet is jegyző rendező színészi részvétele itt nem üti meg azt a mércét, ami indokolná. Ha Pálffy György Nem vagyok a barátod című alkotását is figyelembe vesszük, érdemes észrevenni, egy ideje már nem tudják irányítani rendezőink az amatőr színészeket. Korábbi alkotásaikban ez a "fegyver" még hiba nélkül betalált, az új, bizonyítani igyekvő direktorok talán legerőteljesebb stílusjegye azonban mára megkopott.
Nem feltétlenül a filmmúvészet az, ami elhaladt mellettük, sokkal inkább saját életpályájuk nem engedi már meg ezt a fajta visszacsatolást. Rendelkeznek annyi tehetséggel és önbizalommal, hogy a karakteres színészeket is irányítani képesek, történetmesélésük már egymagában is megáll a lábán, nem szükséges a hiátusokat szakmailag képzetlen kezek közül magyarázni. Arról nem is beszélve, hogy Mundruczó egymást követő két filmje is Cannes-ban mérette meg magát, s míg az első, a Delta esetében nemzetközileg is jegyzett sikertörténetről van szó, addig a Szelíd teremtés sokkal inkább annak bizonyítéka, korábbi munkáinak elismeréseként is be lehet jutni a versenyprogramba. Az pedig egyenesen érthetetlen, hogy a nemzetközi előzetes feliratossága után ezt a filmet végig angolul feliratozva adták, mert ha a külföldi nézők számára is elérhető alkotásként pozícionálták, akkor rendben is lenne, csakhogy nem hinném, hogy a hazánkban tartózkodók éppen Mundruczó filmjére lennének kíváncsiak, a felirat minőségéről és hitelességéről nem is beszélve.
A film helyszíne nagyrészt a már említett bérház, mely ugyan nagyszerű hátteret ad a sivár magyar valóság ábrázolásának, belső élete azonban ennek épp elentmond. Az örökösen mosással aprólékoskodó Anya mintegy Ágnes asszony készül tisztára mosni magát bűneitől, a nehéz természetű, alkoholista férj előtt titokban tartott múlt vészterhes megjelenése csak tovább nehezíti az életet. A közeledést kezelni nem képes Rudi érzelmi megnyilvánulása egy hasonlóan semmibe vett és elnyomott személy irányában megkapó szerelmi megnyilvánulás lehetne, mégis inkább a szelídebb birtoklási vágy megnyilvánulását adja.
A színészek közül kiemelkedően egy embert érdemes megjegyezni, az Argyelánt alakító Székely B. Miklós az, aki egyáltalán valamit is nyújt a vásznon, az már csak sajnálatosan magyar sajátosság, hogy mindezt egy alkoholista apa-figurában teljesíti. Se a fiatalabb, se az idősebb aktorok nem teljesítenek sehogy, a párbeszédek szerves részt nem képeznek, egész egyszerűen a szavak kiesnek a szájakon. A nihilista környezet remek hátteret adott volna az emberi megnyilvánulásoknak, de a gépies, elvárt és kiszámítható cselekvési körből se a film alkotói, se karakterei nem lépnek, nem léphetnek ki.
A Frankenstein-terv alcím felfejtése is érdekes felfedezést rejt magában, hiszen míg érzelmi és cselekményalakító tevékenység közben belemagyarázható Dr. Frankenstein szörnyteremtő géniusza, addig a rendező és az anya nem teremtett semmit és senkit, az alkotói munka ember esetében nem annak megszületésével ér véget. Ezen elmélet mentén a fiú jelleme és természete sokkal inkább az utca és az intézetek munkájának összessége, alkalmazkodási képtelensége az évek során szerzett sérüléseiből fakad(hat), semmint szülei hanyagságából. A szeretetet, elismerést kereső figura persze Frankensteinre hajaz, viszont a film megvalósítása már inkább az Operaház fantomja történetének megidéződése: bujkáló, szerelmes torz főhős, ellenségekkel teli épület, bűnös múlt, gyilkos indulatok.
A képi világ a Deltát is jegyző Erdély Mátyás érdeme, s elismerés neki a csodálatos hangulatért, mely minden képkockából árad, az pedig nem az operatőr hibája, hogy a képei nyújtotta hangulattal szöges ellentétben áll a tartalom, mely mindentől és mindenkitől elidegenítően hat. A film közben éreztem, egy gyorsítva vetített Tarr Béla-alkotást látunk, azzal a különbséggel, hogy az még normál munkamenet közben is tartalmasabb és erőteljesebb, mint a Szelíd teremtés. Ahogy az el is hangzott egy nézői párbeszéd során: Mundruczó belebújt Tarr köpenyébe, mely azonban még nehéz és nagy neki... Mundruczó a Johanna megosztó és provokatív stílusa után a Deltával egy nagyközönséget is szórakoztató alkotást tett az asztalra, hogy utána csak egy kritikusok idegeivel és a nézők türelmével játszó alkotással visszabontsa saját rendezői nimbuszát.
4/10
Utolsó kommentek