Prolihisztor

Míg az elmúlt évtizedekben a K1 bírt hatalmas rajongótáborral, a brutalitásra szomjazó nézők és rajongók egyre nagyobb piedesztálra állítanak egy még annál is keményebb sportágat, a ketrecharcot. A legalapvetőbb szabályokkal övezett sportágak leginkább a modern kori gladiátor-viadalokhoz hasonlíthatóak, azzal a különbséggel, hogy most már nyoma sincs a rabszolga alapokkal (ezügyben felzárkóztató tananyag a Spartacus című tv-sorozat). Nem lehetett sokat halogatni, hogy a szélesvásznat is felfedezze magának a sportág, arról nem is beszélve, milyen sikeres sportdrámákat szállít lassan évről évre Hollywood (A pankrátor, A harcos, Pénzcsináló). Ezek nyomdokain haladva most ismét a családi dráma kerül fajsúlyos szerepbe, A harcos után ismét egy zsarnoki és lelkileg megnyomorító szülő árnyékában felnövő gyermekek évtizedes sérelmeiket tudják le az aktuális ellenfél képében megszemélyesített, mindenért ookolt apa-figura  ellen vívott csatákban.

Míg az egyik testvér, Tommy (Tom Hardy) tengerészgyalogos, aki besokallt a harctér fertelmeitől, megszökik a szolgálati kötelezettség elől, hogy elhunyt bajtársának családjáról gondoskodjon a győzelemért járó pénzből. Ezzel szemben a másik testvér, Brendan (Joel Edgerton), aki alkoholista apjuk, Thomas (Nick Nolte) árnyékában nőtte ki magát, nehezen boldoguló tanéremberként veszi fel újra a kesztyűt, hogy ökleivel keresse meg azt a pénzt, amit az eszével már nem tud. Mindketten gyökerek nélküli férfiak, elkeseredetten kapaszkodnak mindenbe, ami a feledés homályába burkolja fiatalkoruk borzalmait: Tommy a katonasorsot választotta, Brendan pedig egy új család alapításában találta meg menekülésének zálogát. Sorsuk azonban megpecsételődni látszik, mikor egyazon versenyen kénytelenek indulni a pénzdíjért, mellyel megválthatnák lelkük szabadságát a nyomasztó kötelezettségek közepette. Tommy emellett a lelkileg nehezebben járható utat választja, visszatér szívből gyűlölt apjához, annak edzői szakértelmére bízva magát. 

Nyugodtan kijelenthetjük, brutális drámával van dolgunk, a fizikai sérülések szinte eltörpülnek a lelki traumák borzalmai mellett. A fiatalabbik testvér, Tommy anyjával maradt, majd tehetetlenül asszisztált rákban szenvedő édesanyja haláltusájához, míg Brendan végignézte alkoholmámorban úszó apja leépülését, miközben hátat fordított testvérének és édesanyjának, hogy együtt maradhasson a lánnyal, ki végül gyermekei anyja lesz. Az árulás, az elhagyatottság, a magány érzete elidegeníti a fiatalabb fivért, állati szintre torzítva érzelmeit. Hiába a bűnbánó apa, ha mindaz a fájdalom, mit fiainak okozott, egyedül az arénában, vérrel mosható le az öklökről.

Furcsa lehet Tom Hardy látványa annak, aki múlt héten a Kémes hármas című romantikus filmben látták utoljára, itt pedig egy igazi ösztönlény, egy ketrecben nevelkedett állat vadságával ront rá aktuális ellenfelére. Míg egy hete Reese Witherspoon kegyeiért küzdött titkosszolgálati eszközökkel, mostanra puszta kezével pusztítaná el mindazt, ami kimaradt az életéből testvére és apja árulása miatt. Nick Nolte a kényszerpályán mozgó gyógyuló alkoholista szerepében van olyan jó, hogy megérdemelje az Oscar-díjat, hozzá hasonlóan erőtlen figurát már rég láttunk, hiába minden erőfeszítése. Múltjának mocskában dagonyázva próbálna egyszerre küzdeni mindkét fia megbocsátásáért és szeretetéért, mégis csődöt kell vallania: ezt a harcot nem ő folytatja, csak asszisztálni tud véreinek harcához.

Gavin O'Connor rendező nem csak a drámára helyezte a hangsúlyt, amért hálásak lehetünk: filmjének legalább annyira erős szelete a ketrecharcos megmérettetések ábrázolása, mint a családon túlnövő dráma vonulata.

Káin és Ábel ütközetében ezúttal Ábel kerekedik felül, életbne hagyva életére törő fivérét, mintegy keresztényi megbocsátást gyakorolva. 

Brutálisan erős és nyers nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozásnak lehettünk szemtanúi 2008-ban: a Brit Filmakadémia és Cannes is meghajolt Steve McQueen rendező filmje, az Éhség embertelenül őszinte ábrázolásmódja előtt. Amellett, hogy egy színesbőrű brit rendező markolt egy nagyot az írek vívta szabadságharcből és jól a képü(n)kbe vágta mindazt, amit az éhségsztrájkról és magáról a brit-ír ellentétről gondol, mindezek mellett Michael Fassbendert is feltűzte a színészpaletta kellős közepére, olyan 21. századi alakváltó mellé, mint Christian Bale. A színészre le is csapott Hollywood, volt azóta nácivadász Tarantino-nál valamint Magneto Matthew Vaughn mutánsfilmjében, azért nem feledte a ködös Albiont: a zseniálisan érzékeny társadalomkritikával megvert Akvárium mellett a nagy klasszikus Jane Eyre-adaptációban is szerepet vállalt. Mintha McQueen kivárta volna sorát, vagy csak ennyi idő kellett, hogy kiforrjon benne a szexfüggőség körüli mítosz lerombolásának folyamata, mindenesetre majd három évet vártunk, hogy újra hallasson magáról.

Filmünk főszereplője, Brandon (Fassbender) sikeres dolgozó ember a Nagy Almából, azonban mindezt cseppet sem szokványos háttérrel biztosítja magának: hatalmas étvágyú szexfüggőként járja a várost, metrón, buliban szedve fel a nőket; ha nem épp őt szedik fel kocsival. Élete a számára rendes mederben csordogálna, unalmas óráit kamaszos faszveréssel űzve el, azonban betoppan a legénylakásba a szolidan ideggyenge húg, Sissy (Carey Mulligan), akinek megjelenése alapjában borítja fel főhősünk szexuális életét. Kettejük örök cívódásai nem csak Brandon keféléseinek minőségét és számát rontja le, de Sissy sérülékeny egójának sem tesz éppenséggel sok jót.

Igazság szerint a film végén egyetlen gondolat ült meg a fejemben: ennyire sivár és érzéketlen a szexfüggők élete? Családi háttér ugye nuku, azzal meg nem sokan büszkélkednek haveri körben, hogy tényleg többet fogják a farkát a nők, mint a kilincset. A testvérek vívódása mentén pedig azon agyaltam egy keveset, hogy vajon szegény Brandon kishúga iránti frusztrációja abból fakadna, hogy társadalmi értékek terén nem lenne épp dícséretes cselekedet alaposan meghágni a szöszke és labilis hugicát. Ezek mentén arra az eredményre jutottam, hogy ez a soha el nem hált alkalom mérgezhette meg a testvérpár viszonyát, a lánytesó folyamatosan figyelemért kiáltó viselkedése és a bratyó zárkózottsága az egyetlen nő felé, akit nem kaphat meg... na igen, nem túl elfogadott gondolat, mégis reális.

McQueen valahol elveszhetett Fassbender farka és Mulligan fanszőre közepette, mert egész egyszerűen nem foghatom fel, hogy ennyi lett volna a tényleges mondanivalója, minden mást a néző megtekintés utáni feldolgozási procedúrájára bízva. Főleg, hogy az Éhség zsenialitását éppenséggel a kimondott szavak ereje jelentette, emlékezzünk csak az elítélt éhségsztrájkoló és az ót meglátogató pap beszélgetésére. Nem mondom, Clooney nem tévedett nagyon, mikor golfütőhöz hasonlította a fentebb említett nemiszervet, de McQueen bizony tévedett, mikor Mulligant lecsupaszította - nem csak a film tekintetében, úgy összességében nem éreztem ennek a filmbeli jelentőségét, egyszerű magamutogatáson túl még a jelenet közben sem nyújtotta mindazt, amit a testvéri érzelmek dimenziójában jelent.

Az már sokkal több potenciált rejtett magában, mikor az érzelmi alapon közeledő férfi szexuális felsülését vizsgálta kolléganőjével létesítendő aktuson keresztül. Amelyik ziccert a korábbiakban említett módon csúnyán mellédobta, ezt egész egyszerűen kiengedte a kezéből a rendező. Azt már meg se említem, milyen hatalmas lehetőség rejlett a metrós jelenetekben, de az anonimitás ilyen fokát csak a kurvákra merte bízni McQueen, míg a kalandok esetében legalább egy keresztnévvel és pármondatos szerepvállalással lettünk gazdagabbak. Nem mondom, ha nőként olyan szempár stírölne, mint amilyen Fassbenderé, nem sokat gondolkodnék a vetkőzésig, de filmes szempontból ennél bizony több kell.

Jött egy kis francia rendező a számára már kiismert színészeivel és ámulatba ejtette nem csak a filmszakmát, de a közönséget is! Kezdjük ott, hogy egy fekete-fehér némafilmmel van dolgunk: ismerjük el, ha ezt valaki előre közli, hogy 2012-ben a legnagyobb esélyes a díjátadókon egy, a film hőskorából való alkotás lesz, azt lehet, könnyű szívvel nevettük volna ki. Most mégis azon kapjuk magunkat, hogy hozsannázunk eme alkotásnak, mely nem csak melengeti a szívünket, ugyanakkor el is gondolkodtat, ráadásul számos olyan elemmel is bír, mely emlékezetessé is teszi.

A rendező Hazanavicius eddig inkább francia Bond-paródiákban utazott, ahogy főszerepőli, Jean Dujardin és Berenice Bejo is. Erre fel most nem csak hogy klasszikus filmtörténeti stílusban utaznak, ezzel egyetemben (monokromitása ellenére) is új színt visznek korunk filmgyártásába. Sehol egy robbanás, sehol a magamutogatás és a vágószobában hetekig érlelt jelenetek, klasszikus kamerakezeléssel és stílusban mesélnek el egy olyan történetet, melyben nem csak gazdasági, de személyes és karrierválsággal is dolgunk akad, mégsem érezzük mlerágott csontnak mindazt, amit látunk. Ebben nagy szerepe van a két főszereplőnek, Jean Dujardin a némafilm férfisztárjaként nem csak zseniális, de a kegyvesztettség során lejtőre került és megtört férfi szerepében annyira uralta végig a vásznat, hogy csak a női főszereplő, Berenice Bejo homályosította el játékát. A hölgy bájos, ragyogó, természetes, aki ugyan kis időre megfeledkezett arról, honnan is jött, azonban ennek ellenére is szeretetreméltó karakterként szégyen, hogy mellékszereplői Oscarra jelölték csak.

Igen, ez egy Oscar-díjas film, a tíz jelölésből, ahogy a plakáton is látszik, jó párat előre odaadnánk neki. Ilyen a film, a rendezés, a férfi főszereplő kategóriája is, forgatókönyv terén Woody Allen Éjfélkor Párizsban című munkája nagyobb favoritnak (nem jobb szkriptnek!) tűnik, míg a női mellékszereplők közt A segítségből Octavia Spencer tűnik erőnyerőnek. Ennek ellenére az év meglepetése a film, nem kis fejtörést okozva a díjátadóknak: a BAFTA átadóján 7 díjjal gazdagodhatott, míg a Golden Globe-on három glóbusszal lett gazdagabb, vagyis a jelöléseinek felét beváltotta - ez alapján bestrigulázhatunk öt! Oscart, már csak a kategóriák kérdésesek, de a közízlés jelenlegi fokán, az Amerikai Filmakadémia tagjainak örökös nosztalgiahangulatának ismeretében ez akár még több is lehet!

Azt azért ne felejtsük el, a kicsit Clark Gable-re hajasított Dujardin és az év cukiságának ígérkező Bejo kisasszony mellett szó szerint egy rakás amerikai színésznek jutott még hely, hogy erősítsék a mű hitelességét - már az amerikai filmforgalmazási piacon. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen színészek nélkül cseppet sem kapott volna ekkora hátszelet az alkotás: francia rendezőtől és színésztől, egy argentin színésznő társaságában ekkora diadalmenetet nem vitt volna véghez egyetlen film sem, nemhogy egy klasszikus némafilm! Most azonban hátradőlhetünk, mert maradt még józan ítélőképesség és jóízlés Hollywood berkein belül is, mert ismerjük el, hatalmas kockázatvállalással járt napjainkban egy ilyen alkotást leforgatni, azonban mind anyagilag, mind szakmailag megtérült a befektetés - az utókor ítélete pediglen csak évtizedek múltán derülhet ki. 

Azt már Magnum óra tudjuk, hogy az Egyesült Államok részét képező kis szigetcsoporton messze nincsenek paradicsomi állapotok, már ha a szürke hétköznapokat nézzük. Most azonban édesbús történetet kapunk némi (kb háromsoros) sziget-történelemről, a családi titkok súlyosságáról, mindezt kissé felületes és olykor elnagyolt ábrázolással.

Matt King (George Clooney) családfő, ügyvéd és tulajdon-kezelő egyszemélyben. Életének talán legnehezebb időszaka vár rá, felesége kómában, egy hatalmas földterület eladása és családja gazdaggá tétele az ő vállán nyugszik, emellett saját mikroközösségét is csak újabb sorscsapások érik. Nem elég, hogy közlik vele, feleségét lekapcsolják a gépekről, amik hiányában napjai vannak csak hátra, de azzal is szembesül, felesége hűtlen volt hozzá, ráadásul a válást fontolgatta. Egyszerre idomulni egy tízéves lány kamaszos szárnypróbálgatásaihoz, egy tizenhét éves lány már majdnem kész személyiségének újabb árnyalatot adni, a pénzéhes családtagok szemében is értékelhetően jó döntést hozni, miközben felderíteni saját feleséged addig sosem ismert énjét... 

Szép, drámai, embert (színészt és rendezőt) próbáló vállalkozás, hogy egy ennyire visszafogott és kimért drámát tegyenek le az asztalra, amely próbálkozás úgy néz ki eddig,  meghozta gyümölcsét. Azért lenne kötözködés bőven, elvégre ha kór-drámát akarna az ember, akkor a jól háttérbe szorított Fifti-fifti minden téren felvenné a versenyt (ha nem köröket verne rá), ha drámát, akkor a díjátadók által totális elhanyagolással méltatott Drive lenne az ajánlat. Ezek hiányában megint az az érzésem, neveket jelöltek, nem alkotásokat. Clooney neve jól cseng, mind a vásznon, mind a jelöltek listájában, mellékes, hogy saját rendezésében (A hatalom árnyékában) jobban és emlékezetesebbet domborított, mint a párás Hawaii-on. Végig az volt az érzésem, George bátyónak nem esett annyira jól a fülllesztő trópusi éghajlat, nem csak szerepével, a légszomjjal is küszködött. Hogy ebből kifolyólag, vagy csak szimplán nem érezte át alakításának mélységét, vagy Alexandre Payne rendező kóborolt el a könyvadaptálás rejtelmei közepette, nem tudhatom.

Mindenesetre legalább akkora ürességet éreztem a megtekintés folyamán, mint amekkora az eladni szánt lakatlan területen található. Az alkotók jól megnézték a látképet, érezték a szagát, megült emlékeik közt az érzet, de ez csak erős megfelelt... ami úgy látszik, elég is egy Amerikai Filmakadémiának, hogy megdobja jelölésekkel a számára kedveseket. A politikus Clooney mérföldekkel elpicsázza a gyengekezű családapa Clooney-t, ami mögött saját tapasztalatok hiánya is áll(hat) - elvégre jóemberünk nemhogy nőtlen, gyermektelen is, így számára tényleg csak színészet a szülőszerep.

Másfél hét múlva kiderül, hogy a trópusi bonyodalom elér-e valami kézzelfogható sikert is, vagy csak jóemlékű és látszat-megbecsült darab lesz egy egyébként többre taksált életműben...

Álombevétellel nyitott a Védhetetlen 

A vártnál is jobb eredményt produkált Denzel Washington és Ryan Reynolds új akciófilmje, a Védhetetlen. Észak-Amerikában és azokban az országokban, ahol már múlt hétvégén bemutatták, összesen több 50 millió dolláros bevételt hozott. A kritikusok a két húzónév vonzerejének és a csaknem folyamatos akciónak tudják be, hogy a közönség megrohanta a filmért a mozikat. A legtöbb ítésznek a Bourne-filmek feszes tempója és brutális összecsapásai jutnak eszébe aVédhetetlenről, no meg az, hogy a golyózáporok és autós üldözések hátterében titokzatos összeesküvés sejlik fel.

Denzel Washington ismét nagy élvezettel játszik negatív karaktert: a CIA legnagyobb árulóját, aki hirtelen feladja magát. Épp kihallgatnák egy titkos rejtekhelyen, amikor ismeretlen fegyveresek törnek rájuk, és mindenkit megölnek az árulón és a hely „gondnokán”, a Ryan Reynolds által alakított zöldfülű CIA-sen kívül. A két férfi együtt kénytelen menekülni, és kideríteni, ki a támadók megbízója.

(Safe House – hazai bemutató: most csütörtökön!)

Michael Bay, a Transformers-filmek alkotója beváltotja fenyegetését 

Két új filmre szerződött le Michael Bay a Paramount stúdióval, amint az várható volt. Az egyik természetesen a Transformers 4., de előtte még leforgatja azt a kisebb költségvetésű produkciót, amelynek tervét régóta dédelgeti. Mindig is szeretett volna egy olyan Ponyvaregény-szerű sztorival előállni, amelynek hősei testépítők, akik bűnszervezetet alakítanak, emberrablásokat követnek el, zsarolnak, és általában rettegésben tartják fél Floridát, amíg csúnyán rá nem fáznak. A Pain and Gain (kb.: Tiporj és kaszálj) ötletét egyébként egy megtörtént eset adta, az eredeti bűnözők egy miami klubból indultak el végzetes útjukra. A film főszereplői Mark Wahlberg és Dwayne Johnson lesznek. Wahlberg számára fizikailag különösen megterhelő lesz a feladat, mert ha a durván kigyúrt Johnson mellett szeretne profi testépítőnek kinézni, vagy tizenöt kiló szálkás izmot kell pár hónap alatt magára szednie.

Bay számára a Pain and Gain művészi önmegvalósítás is, mert halálosan idegesíti, hogy évek óta azzal cikizik, nem ért semmihez azon kívül, hogy digitálisan generált robotokkal városokat dönt romba. Eredetileg úgy tervezte, hogy már aTransformers 3 előtt leforgatja testépítős filmjét, de a stúdió tavalyelőtt nyomatékosan arra kérte, egyelőre inkább a robotokkal foglalkozzon.

Mark Wahlberget legközelebb a Csempészek című akcióthrillerben láthatjuk viszont. A film összbevétele jelenleg 71 millió dollár fölött jár, ami a produkció költségének csaknem háromszorosa.

Contraband – hazai bemutató: 2012. március 22.)

(Transformers 4 – várható nemzetközi premier: 2014 nyara) 

Hugh Jackman még nyomorultabb 

Nagy ajándékot kapott Hugh Jackman: új dalt komponáltak számára A nyomorultak készülő filmváltozatához. A színész maga jelentette be örömmel a Twitteren, hogy Claude-Michel Schönberg zeneszerzőt kifejezetten ő ihlette. Jackman Jean Valjeant játssza Victor Hugo klasszikusának nagy sikerű zenés adaptációjában, amely Broadway-musicalként lett világhírű. A mű kalandos utat járt be, a nyolcvanas évek végén már Alan Parker (Pink Floyd: A Fal, Evita) is vászonra akarta vinni, de végül nem sikerült. A mostani rendező A király beszédével világsikert aratott Tom Hooper, és Jackman mellett olyan nagy sztárok szerepelnek a filmben, mint a fondorlatos Javert felügyelőt alakító Russell Crowe, Amanda Seyfried, Anne Hathaway, Helena Bonham Carter, Taylor Swift és Sacha Baron Cohen.

A nyomorultak próbái már javában folynak, a forgatás márciusban kezdődik.

(Les Misérables – hazai bemutató: 2012. december)

Bruce Willis: kigyúrt kopasz shotgunnal

Éppen egy éve annak, hogy Bruce Willis ijesztően élethű viaszmását kiállították Madame Tussauds londoni panoptikumában, és most az akciósztár újabb lépést tett a halhatatlanság felé. Legújabb filmje, a G.I. Joe – Megtorlás tiszteletére elkészült az őt ábrázoló akciófigura. A szuperprodukcióban Willis az eredeti G.I. Joe-t, azaz Joe Coulton ezredest alakítja, az előzetes alapján igen vehemensen. Nem kevésbé határozott kiállású az akciófigura is: a kopasz bábu bakancsban, terepszínű, térdvédővel is ellátott gyakorlónadrágban, ellenben feltűrt ujjú fehér ingben szegez előre egy méretes shotgunt. Az akciófigura jóval izmosabb, mint a színész valójában, viszont az eredeti arckifejezést meglepően jól sikerült eltalálni.

A G.I. – Megtorlás összes fontos szereplője kapható lesz akciófiguraként, de az igazi tülekedés várhatóan Coulton ezredesét folyik majd.

(G.I. Joe: Retaliation – hazai bemutató: 2012. augusztus)

Spielberget és háborús filmjeit nem kell bemutatni senkinek: a 2. világháború direktor-megszállottja már egész estés drámában, akcióban, de két sorozatban is feldolgozta már a borzalmakat, realista képeket festve a jelen kor gyermekeinek. Most úgy gondolta, megmerítkezik az első világháború gyötrelmeiben is, mindezt egy Lassie hazatér-stílusú alkotásban.

A sztori egyszerű, mint a fakocka: pacit felneveli egy kamaszsrác, majd annak iszákos ex-katona apja eladja a lovat farm-megmentő célzattal a brit lovasságnak. Igazából a paci lenne a főhős, mindenki más csak epizodista. Jó lovunk megjárja ugye a brit lovasság tisztihátasi pozícióját, majd fránya friccek hadifogságba ejtik és igáslónak használják eme szépséges telivért, hogy a végén a brit és a fricc együtt vágja ki a hátast a szögesdrótból...

Igen, jól érződik, hogy nem kis ellenszenv alakult ki a filmmel kapcsolatban. Nem vártam nagyívű partraszállást, nem vártam a játékidő felét kitöltő frontábrázolást, nem vártam patikamérlegen porciózott realitást, de azért ennél komolyabb törekvést igen... Drága direktorunknak egyébként sem ez volt a legjobb éve, ugyanis a Tintin se sikeredett annyira, mint ahogy azt várni lehetett, de ez a mostani még ezt is alulmúlta, nem is kevéssel. Nem elég, hogy csámborgó jószágot se golyó, se gránát nem fogja a senki földjén, hogy a többtonnás ágyú csoportos húzásába sem pusztul el, ahogy azt sorstársai tömegével tették (nem csak a filmben), de hogy még gazdáját is megtalálja ebben a földi pokolban - na itt már kiverte nálam a giccsbiztosítékot.

Komolyan vártam, mikor kezdenek el beszélgetni egymással a lovak, netán a kisköcsög liba is becsatlakozik az eszmecserébe a film egy pontján, vagy büszke állatnevelőnk lesz a frontvonal megbecsült Dr. Doolittle-je, de nem, ennyire nem fordult Hallmark-szintű matinéba az egész. Csak annyira lett gyermekbiztos, hogy még 30 méterről sem mutatnak meg kivégzést, a gáztámadás nagyjából egy koncerten besülő füstgép katonai bevetésének tűnt. Megkapjuk cserébe a brit színjátszás javát, meg némi francia és német ajkú gárdát, de akkor is szégyen, ha ez a fele csak a nemzetére jellemző módon tört angollal kommunikál egymás közt, ezzel egy kabarészám szintjére emelve a hitelességet...

Annyira Oscar-díjas ez az alkotás, amennyire szégyenteljes, hogy elfeledkeztek a Drive-ról idén. Ugyan a BAFTA nem kihagyható ennyi brittel a vásznon, a Golden Globe meg már tavaly beégett Az utazó jelöléseivel, idén meg az Akadémia bizonyult érzelgősebbnek a megszokottnál... vagy csak a stáblistára nézve jelöltek, mint azt A leleményes Hugo 11 jelölése is mutatja...

Drew Barrymore még élni akar

Behúzza a féket Drew Barrymore, mert úgy érzi, túlságosan sokat dolgozik, és közben elfelejt élni. – Halálra melóztam magam az utóbbi 35 évben – mondja a hamarosan 37 éves színésznő, aki már kisbabaként szerepelt egy reklámban. – Éppen ideje már leállni egy kicsit, és élvezni az élet olyan örömeit, mint a szerelem vagy akár egy nyugodt séta a tengerparton. Van még beírva néhány munka a naptáramba, de ha ezeket letudom, szabadságot veszek ki, és csak magamnak meg a szeretteimnek élek.

A színésznő jelenleg nyári esküvőjét tervezi, a legapróbb részletekre is odafigyel, mert azt akarja, hogy igazán emlékezetes legyen. Van is rá oka: Will Kopelman a harmadik férje lesz, és Drew erősen bízik abban, hogy ezúttal jól választott. Első férje Jeremy Thomas bártulajdonos, a második Tom Green komikus volt, de egyik házasság sem tartott sokáig.

Drew-t legközelebb a Mindenki szereti a bálnákat című, megtörtént eseményeken alapuló filmben láthatjuk, amelyben jégbe szorult ceteket ment meg, és közben rendbe hozza szerelmi életét is.

(Big Miracle – hazai bemutató: 2012. február 23.)

Már megint balhé van Scorsese kutyája miatt

Továbbra is lobbizni kénytelen Martin Scorsese Blackie miatt. Arról a jóképű dobermannról van szó, amely a jeles rendező A leleményes Hugo című, 11 Oscarra jelölt filmjének egyik fontos szereplője. Scorsese korábban kibulizta, hogy Blackie-t is jelöljék a legjobb filmes kutyának járó Arany Nyakörvre, a négylábút ugyanis méltatlanul hanyagolta a nominálóbizottság. Miután a rendező felhívására mozgalom indult Blackie-ért a Facebookon, kénytelenek voltak őt is bevenni a kitüntetésre esélyes ebek közé. Most azért volt kénytelen harcba szállni Scorsese, hogy megcáfolja a pletykákat, melyek szerint Blackie mimikája a filmben nem eredeti, hanem a számítógépnek köszönhető. A rendező Ellen DeGeneres beszélgetős műsorában megesküdött, hogy a dobermann arckifejezését nem javították fel CGI-vel, teljesen magától vág olyan képet a jeleneteiben, amilyet. DeGeneres annyira együtt érzett Scorsese-vel és Blackie-vel, hogy a műsorban átnyújtott egy arany nyakörvet a rendezőnek, arra az esetre, ha a tehetséges állat mégsem nyeri el a díjat. Scorsese egyébként utalt arra, hogy a számítógépes trükkökről szóló rémhíreket valószínűleg a konkurencia terjeszti, akik nem akarják, hogy Blackie legyen a győztes.

(Hugo – hazai bemutató: 2012. március 1.)

Sokat várnak Oliver Stone brutális új filmjétől

Annyira jól sikerült Oliver Stone legújabb filmje, hogy ősz helyett nyáron mutatják be Amerikában. A nyár mindig erős szezon, ilyenkor kerülnek a mozikba a szuperprodukciók, a Universal stúdió merész lépése tehát azt jelzi, hogy sokat várnak a Savages-től. A Don Winslow regényéből készült filmben két amerikai marihuana termesztő kerül összetűzésbe egy mexikói drogkartellel, miután a bandafőnök elrabolja közös barátnőjüket. Aki már látta a Savages-t, azt mondja, bár a sztori a nagy sikerűTraffic cselekményére emlékeztet, a film stílusa inkább a Ponyvaregényt idézi, különösen, ami a brutalitást illeti. Emiatt a produkció szigorú R korhatáros besorolást kap, amiben nyilván szerepet játszik, hogy a mexikói banditavezér (Benicio Del Toro) kedvenc kommunikációs eszköze a láncfűrész. A film sztárparádéval kápráztatja el a mézőt, Del Toro mellett Salma Hayek, Uma Thurman és John Travolta is fontos szerepben látható.

 (Savages – hazai bemutató: 2012. nyár)

Tom Cruise újabb rekordot állított fel

Hatszázmillió dollár fölé ment a Mission: Impossible – Fantom Protokoll összbevétele, így ez a produkció lett Tom Cruise legsikeresebb filmje. Cruise a korábbi csúcsot a Steven Spielberg által rendezett Világok harcával tartotta, ez a produkció 590 millióval zárt. A Fantom Protokoll azonban még mindig a mozikban van, tehát a 600 millió messze nem a végösszeg.

Cruise ezzel visszaverekedte magát a legnagyobb hollywoodi sztárok közé. Jövőre két produkcióban is láthatjuk. A One Shot című filmben rettenthetetlen szuperkatonát alakít, akinek meggyűlik a baja a törvénnyel, az Oblivion című sci-fiben pedig szintén katona, akit egy távoli bolygóra küldenek, hogy ölje meg az ottani idegen lényeket, ám ő kételkedni kezd a feladatban.

(One Shot – hazai bemutató: 2013. február)

(Oblivion – hazai bemutató: 2013. július)

Politikai játszmákból sosem elég, lássuk, hogyan mocskolódhat be a legmakulátlanabb elnökjelölt, de a szende és naiv stábtag is! George Clooney eddig se bánt kesztyűs kézzel a politikai osztállyal, időn és téren át bírálta őket, ahol csak tudta. Na nem a vészhelyzetes-batmanes-bőrlabdás filmjeire gondolok, hanem amikkel rendre Oscar bátya küszöbére löttyenti demokrata párti életérzését és hitvallását. Bírálta a közel-keleti helyzetet (Sziriána - Oscar, legjobb férfi főszereplő), nekiszaladt már a nagyvállalati struktúrának is, ráadásul kétszer is (Michael Clayton, Egek ura - ugyan eltérő stílusok, de mindkettő Oscar-jelölést hozott), most pedig hazája, az Egy(b)esült Állam(/t)ok egyik legjelentősebb belpolitikai eseménye, az elnökjelölő caucus körüli időket járja körbe, egy feddhetetlen demokrata elnökjelölt kampánycsapatának egyik vezető tagjának szemén keresztül. Már mindenki tudja, sokáig az Obama keltette hurráoptimizmus miatt ne landolhatott a film a mozikban, elvégre a jó elnöknek köszönhetően változások lesznek. Valami azonban megtört, hiába a lehetőség, az imádat és a globális rajongótábor, nem lett a legvidámabb Barack... Politikai kiábrándultságból és cinizmusból jelesre vizsgázott Clooney, mint színész-rendező, emellett háttérbeli árnyjátékok és gondolatok egész sorát indítja meg a proaktív fejecskékben.

Mike Morris kormányzó (George Clooney) indul az elnöki posztért, előtte azonban jó amerikai szokás szerint dekára meg kell vennie őt a tagállamok előválasztásain a drága kedves szavazóknak. Hogy mennyire nem a szavazókon múlnak a dolgok, arra remek példát szolgál eme alkotás is: háttéralkuk és súlyos titkok elhallgatása, egyes stábtagok ellehetetlenítése még mindig fontosabb stratégiai lépés, mint az egészségügy, az oktatás, a háborúk kérdésének sarkallatos felülvizsgálata. A kormányzó csapatának második számú embere, Stephen Meyers (Ryan Gosling) a tökéletes mintaalany az eszméket dédelgető, hithű embernek, aki csak teljes szívvel képes az ilyen harcokat megvívni. Valójában egymást keresztező embereket látunk, akik egy ponton átveszik a helyet a másiktól, ezáltal veszítve el szerepüket. Legyen elég annyi, hogy a mintacsalád látszatát üzemeltető kormányzó mégsem annyira feddhetetlen férj, mint mutatják, a tiszta eszközökkel harcba szálló stábtag pedig nem csak az ügybe vetett hitét veszti el, de kezeit is kénytelen bemocskolni.

Politikai kiábrándultság még azelőtt, hogy a Házba kerülne az illető! Ez ám a nagy pofon a demokrata vezetésnek, de rajongótábornak is. Íme, az ember, aki megváltoztatja mindennapjaiktokat, elhozva a csodát, a megváltást, a jobb életet... Na de miért is nem akar ez megvalósulni? Vannak a csúnya háttéralkuk, mikor bizony kénytelen vagy a hozzád képest névtelen senkik f@szát szopni, hogy azt a párszáz szánalmasan és morzsákért megvett lojális delegáltat magad mögött tudhasd. Fontos megjegyezni, az nagy Amerikában ne közvetlen az elnökjelöltre szavazol, hanem az adott republikánus/demokrata küldöttekre, akik létszáma alapján dől el, ki lesz az elnök... A közvetett demokrácia diszkrét bája, na! Emiatt is remek látkép a politika működéséről, nem csak a tengerentúliról: kiábrándulni itthon is sokaknak sikerült, nem vitás. Ami miatt érdemes és jó ideig aktualitással bír Clooney mozija, az a kisember kezébe kerülő kártya (lehetősége): Stephen valós(?) bizonyítékkal felvértezve változtatja meg mind a kampány menetét, mind a stáb összetételét. Elítélhető azért, amit tesz?  Bizonyos szempontból igen, elvégre szembe megy saját hitvallásával, meggyőződését a sarokba dobva előre menti a saját irháját, mindazzá válva, amit megvetett korábban. Maga Morris kormányzó esetében már nem ilyen tiszta a kép, elvégre politikusról van szó, aki mint ember, nem hibátlan, de mint jelöltnek, bizony annak kell hazudni, még ha fejek hullanak is emiatt a porba.

Clooney alakítása szót sem érdemel, annyira érződik, hogy ő lehetne az igazi demokrata új-Reagan, a színészből elnökké avanzsálás útjára lépve. Ami miatt nehezebb lenne számára, az a már most is köztudott nőügyeinek díszes száma, mert biza átlag amerikai szemében csak a hűtlenség/zabigyerek/nőtlenség a főbűn, az összes többi ügyesen eltussolható. Aki igazán nagy utat tesz meg a film során, az Gosling, aki a 2011-es évet nézve sokadjára nyújt zseniálisat: nem csak a Drive szótlan főszerepét érdemes a "rovására" írni, de az Őrült, dilis, szerelem nőcsábász karaktere az, ami felhívta rá a hölgyek figyelmét is. Most, hogy tehetsége és külalakja miatt is frontvonalba került, jöhetnek a még tudatosabb szerepválasztások, holott arra eddig se volt panasz. Mostani szerepe minden, ami az elmúlt négy évben történet a demokrata szavazókkal: hit, remény, szeretet, odaadás, várakozás, majd a patthelyzet után a változatlanság keserű kenyere, a kiábrándultság... Cinikus személlyé válva szembemenni mindazzal, ami addig életvitelszerű hittétel volt az életben... Melletük nem kisebb alakok vállaltak epizódszerepet: Philip Seymour Hoffman, Paul Giamatti, Marisa Tomei...

Az év (egyik) legjobb politikai drámája csak egy Oscar-jelölésig vitte, az adaptált forgatókönyv kategóriában nem csak Clooney idén taroló filmje, az Utódok vár megméretésre, de a Suszter, szabó, baka, kém, Brad Pitt újabb jelölését adó Pénzcsináló szkriptje, valamint Scorsese életmű-szagú agyondobálása, A leleményes Hugó is csatasorba áll...

Generációk nőttek már fel a Bond-filmek ábrázolta kémvilág bűvöletében: gyors ügyek, gyors nők,  még gyorsabb autók, melyekkel az egész világot megismerhettük a másfél-kétórás etapokban. A kisfiúk csak álmodoztak arról, hogy egyszer majd ők is ott ülnek egy Martinival a kezükben, hogy megváltsák a világot az éppen aktuálisan fenyegető ellenségtől!

Akkor most a Bond-mítosz kapott egy szofisztikált pofánverést, mert itt van John le Carré könyvének azonos című filmadaptációja, mely kicsit realistább betekintést enged a hidegháborús kémtevékenységekbe. Az angol kiszámolós mondókát megidéző (mindkét: könyv és film) alkotás belsős rálátást biztosít azokra az évtizedekre, mikor ablaktalan épületekben gyomorideggel küzdve és realitásérzéküket vesztve harcoltak a férfiak egy ideologiai szinten már akkor sem realizálható kérdésben. Jelen alkotás(ok) nem hivatott(ak) eldönteni ezt a kérdést, sokkal inkább metodikus ábrázolása ez a színfalak mögötti arctalan háborúnak.

Smiley (Gary Oldman) azt a megbízást kapja, hogy nyomozza ki, ki az áruló a brit titkosszolgálat operatív főnökei közül. Nem könnyű a világ legjobbjai közé tartozó férfiak titkainak kinyomozása, főleg, ha a tégla hátát a szovjetek fedezik, eddigi legnagyobb sikerüknek elkönyvelve az MI6 dezinformálását. A többszálú és idősíkokat váltogató mű cselekményeit egy terepen dolgozó Prideaux ügynök (Mark Strong) meggyilkolása jelenti, aki épp egy magyar tábornok disszidálását szervezi Budapesten. Az ügynök halála lavinát indít a szervezeten belül, Smiley-t és jó pár régi motorost nyugdíjaztatnak, míg a szervezetet új irányba terelik. Azonban Prideaux halála megannyi belsős problémát felszínre hoz, évtizedes lojalitásokat kérdőjelezve meg. 

Nehéz spoilerek nélkül írni a filmről, főleg összetett történetszálai miatt. Álljon itt inkább egy színészlista, mint észérv: Gary Oldman, Mark Strong, John Hurt, Colin Firth, Tom Hardy, Toby Jones, Ciarán Hinds, Benedict Cumberbatch. Aki jártas a brit filmművészetben, az a régi motorosok és a feltörekvő újhullám tagjainak mívves listáját olvashatta éppen. Innen látszik, hogy a ködös Albionban a sztárhalmozás nem megy a történet rovására sőt! Mintha színészvezetés és szakmai alázat terén csak jobbat tett a film hitelességének, hogy megannyi hírneves tehetség szerződött le eme film erejéig a MI6 keretébe.

Kémfilm, nem vitás, de ahogy említettem, köze nincs az eddigi ügynökfilmekhez. Nincs autós üldözés, nincsenek ökölharcok, nincs benne semmi, ami az ügynökök létét a külvilág tudomására hozná. Elfüggönyözött szobákban dohányzó, éjszakákon át dolgozó férfiakat láthatunk, akik még saját kollégáikban sem bízhatnak, lévén köztük is ott az áruló. A film hatalmas erénye az az atmoszféra, ami már az első tárgyalói jelenettől beszippantja a nézőt: paranoid módon mindenkiben meglátjuk a beépített embert, mindenkinél találunk olyan cselekedetet, ami iatt ő lehet a szovjetek bábja a titkosszolgálat tetején csücsülők közül. Ezt a hangulatot Le Carré eredetije mellett Tomas Alfredsonnak is köszönhetjük, aki korábban az Engedj Be! című svéd vámpírfilmmel már méltán tett szert világhírnévre. Kettejük keresztmetszetéből az utóbbi évtized talán legerősebb zsánerfilmjét kapjuk, mely sokak számára élvezhetetlennek tűnik majd, ha nem képesek függetleníteni magukat korábbi ügynökfilmes ismereteiktől. Csendes alázattal birodalmakat szolgáló férfiakat láthatnak, akik családi életüket is háttérbe szorították egy magasabb jó érdekében! 

A filmet nem is annak fényében kell vizsgálni, hogy hány Oscarra jelölték (3)! Az sem feltétlen mérvadó, hogy mire taksálták a Brit Filmakadémai tagjai (11 jelölés). Ezt a filmet szigorúan korhű hozzáállással tekintse meg minden érdeklődő, mert amint jelenkori elvárásokat és elképzeléseket társítunk hozzá, csalódással távozunk majd a moziból. A film azt a kort idézi, mikor még az egyetemisták lepték el a vetítőtermeket, megtöltötték dohányfüsttel a termeket és a szabadságról, filozófiáról, elvekről vitatkoztak. Nem volt internet, a titkos dokumentumokat trükkös csempészmódszerekkel juttatták ki az irattárakból, nem volt mágneskártya, még az aláírás igazolta ottlétedet...

Kezdem úgy érezni, az Amerikai Filmakadémia szimpla népszerűségi versennyé degradálódik. Vannak olykor felkapott filmek, amelyek társadalompolitikai mondanialójuk miatt válnak releváns alkotássá (idén A segítség), máskor meg a filmművészeti zsánerkedés miatt emelkednek ki bizonyos filmek (ld. A némafilmes). Végül említsük meg a személyes vonzerőt, mely egy-egy alkotó neve láttán lép életbe (Martin Scorsese megint nem olyan filmmel hódít, ami a legjobbjai közé tartozna). Emellé elfelejtik a Drive-ot (1 jelölés - hangvágás)...

Ezeket összegezve kicsit kommentálom a főbb kategóriákat:

Legjobb film

Az élet fája
Éjfélkor Párizsban
Hadak útján
A leleményes Hugo
A némafilmes
Pénzcsináló
Rém hangosan és irtó közel
A segítség
Utódok

Ugyan szép a lista, színes és szagos, a tengerentúlra kicsit erőtlen visszhangokkal juthatott el a Drive és a Suszter, szabó... is. Az azért meglepő, hogy ezek mellett A tetovált lány sem érdemelt ki jelölést, elvégre Fincher a fiatal Scorsese-ként az arra kevésbé érdemes alkotásaival jut a listák élére. Azt csak félve említem, hogy az agyonjelölt Hugo akár meg"Titanicosodhat", általános akadémiai elmebaj esetén rommá díjazzák majd február 27-én. Öröm az ürömben Az élet fája jelölése, róla kicsit megfeledkeztek az illetékesek mostanság...

Legjobb idegen nyelvű film

Bullhead (Belgium)
Footnote (Izrael)
In Darkness (Lengyelország)
Monsieur Lazhar (Kanada)
Nader és Simin (Irán)

A legbiztosabb befutó: Nader és Simin. Tovább fejtegetni értelmetlen, mindent visz, ezt is fogja, stb.

Legjobb animációs film

Chico and Rita
Csizmás a kandúr
Egy macska kettős élete
Kung Fu Panda 2
Rango

Hová tűnt Tintin? Magam részéről inkább két Tintin, mint egy Csizmás a kandúr!!! Karácsony Artúr is a feledés homályába veszett, így a Tintin nélkül egyértelműen Rango felé billen a mérleg. Aztán jön a hatezres közösség, hogy jól Csizmást adjon.

Legjobb rendező

Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)
Michel Hazanavicius (A némafilmes)
Terrence Malick (Az élet fája)
Alexander Payne (Utódok)
Martin Scorsese (A leleményes Hugo)

Nincs Drive... Refn-t nagyon nem szerethetik odaát. Ezek a jelöltek nem érdemtelenek, csak Scorsese jelenléte az, ami eszembe juttatja: itt biza popularitás zajlik. Malick túl grandiózus ide, Hazanavicius lehet az idei Tom Hooper (A király beszéde), a velószínűség azonban Payne mellett szól.

Legjobb férfi főszereplő

Demian Bichir (A Better Life)
George Clooney (Utódok)
Jean Dujardin (A némafilmes)
Gary Oldman (Suszter szabó baka kém)
Brad Pitt (Pénzcsináló)

Dujardin és Clooney megmérkőzhet, hogy bizonyítsák, a Golden Globe-győzelem melyik kategóriából öröklődik az Oscarra! Pitt megint csak jelölésig, de akkor már Az élet fája, jóurak és asszonyok! Oldmant megtisztelték a jelöléssel, pont. Joseph Gordon-Levitt meg elfelejtve a 50/50-ért? Köszöntük szépen... NEM! Aki meg nagyon kimaradt? Michael Fassbender! Sírunk is, mit tehetünk? Szexmentes Amerika, korhatár-bizottság... fakyea

Legjobb női főszereplő

Glenn Close (Albert Nobbs)
Viola Davis (A segítség)
Rooney Mara (A tetovált lány)
Meryl Streep (A Vaslady)
Michelle Williams (Egy hét Marilynnel)

Ha fentebb is GG-hasonlat, itt pláne: Streep vs Williams. A többiek meg felöltözhetnek szépen. Williamsnek a drukk, Streep annyira kézenfekvő, mint mindig.

Legjobb férfi mellékszereplő

Kenneth Branagh (Egy hét Marilynnel)
Jonah Hill (Pénzcsináló)
Nick Nolte (Warrior)
Christopher Plummer (Kezdők)
Max von Sydow (Rém hangosan és irtó közel)

Lenni melegkártya, úgyhogy Plummer a győztes. Aki hiányzik, az Albert Brooks a Drive-ért. Becserélném von Sydow-ra... Az meg egyenesen érthetetlen, miért nem jelölték az egyik legjobbat, Albert Brooks-t a Drive-beli alakításért??? Hja, írtam, sebaj, ha Akadémia duplázhat, én is!

Legjobb női mellékszereplő

Berenice Bejo (A némafilmes)
Jessica Chastain (A segítség)
Melissa McCarthy (Koszorúslányok)
Janet McTeer (Albert Nobbs)
Octavia Spencer (A segítség)

Copy Paste a GG-listából! Na jó, nem teljesen, itt felkerült Melissa McCarthy a listára (az ottani Utódok-os Shailene Woodley helyett. Befutni Spencernek kötelező, mert jó és hiteles.

Legjobb eredeti forgatókönyv

Éjfélkor Párizsban
Koszorúslányok
Margin Call
Nader és Simin
A némafilmes

Ha forgatókönyv, akkor Woody! Lenne az elv, ha nem lenne Margin Call, ami zseniális szkript: nem is értem, miért csak ide fért be?!?!

Legjobb adaptált forgatókönyv

A hatalom árnyékában
A leleményes Hugo
Pénzcsináló
Suszter szabó baka kém
Utódok

Payne könyve, mi más? A többi lenni szép és jó, de Payne viszi az Utódokkal.