Brutálisan erős és nyers nagyjátékfilmes rendezői bemutatkozásnak lehettünk szemtanúi 2008-ban: a Brit Filmakadémia és Cannes is meghajolt Steve McQueen rendező filmje, az Éhség embertelenül őszinte ábrázolásmódja előtt. Amellett, hogy egy színesbőrű brit rendező markolt egy nagyot az írek vívta szabadságharcből és jól a képü(n)kbe vágta mindazt, amit az éhségsztrájkról és magáról a brit-ír ellentétről gondol, mindezek mellett Michael Fassbendert is feltűzte a színészpaletta kellős közepére, olyan 21. századi alakváltó mellé, mint Christian Bale. A színészre le is csapott Hollywood, volt azóta nácivadász Tarantino-nál valamint Magneto Matthew Vaughn mutánsfilmjében, azért nem feledte a ködös Albiont: a zseniálisan érzékeny társadalomkritikával megvert Akvárium mellett a nagy klasszikus Jane Eyre-adaptációban is szerepet vállalt. Mintha McQueen kivárta volna sorát, vagy csak ennyi idő kellett, hogy kiforrjon benne a szexfüggőség körüli mítosz lerombolásának folyamata, mindenesetre majd három évet vártunk, hogy újra hallasson magáról.

Filmünk főszereplője, Brandon (Fassbender) sikeres dolgozó ember a Nagy Almából, azonban mindezt cseppet sem szokványos háttérrel biztosítja magának: hatalmas étvágyú szexfüggőként járja a várost, metrón, buliban szedve fel a nőket; ha nem épp őt szedik fel kocsival. Élete a számára rendes mederben csordogálna, unalmas óráit kamaszos faszveréssel űzve el, azonban betoppan a legénylakásba a szolidan ideggyenge húg, Sissy (Carey Mulligan), akinek megjelenése alapjában borítja fel főhősünk szexuális életét. Kettejük örök cívódásai nem csak Brandon keféléseinek minőségét és számát rontja le, de Sissy sérülékeny egójának sem tesz éppenséggel sok jót.

Igazság szerint a film végén egyetlen gondolat ült meg a fejemben: ennyire sivár és érzéketlen a szexfüggők élete? Családi háttér ugye nuku, azzal meg nem sokan büszkélkednek haveri körben, hogy tényleg többet fogják a farkát a nők, mint a kilincset. A testvérek vívódása mentén pedig azon agyaltam egy keveset, hogy vajon szegény Brandon kishúga iránti frusztrációja abból fakadna, hogy társadalmi értékek terén nem lenne épp dícséretes cselekedet alaposan meghágni a szöszke és labilis hugicát. Ezek mentén arra az eredményre jutottam, hogy ez a soha el nem hált alkalom mérgezhette meg a testvérpár viszonyát, a lánytesó folyamatosan figyelemért kiáltó viselkedése és a bratyó zárkózottsága az egyetlen nő felé, akit nem kaphat meg... na igen, nem túl elfogadott gondolat, mégis reális.

McQueen valahol elveszhetett Fassbender farka és Mulligan fanszőre közepette, mert egész egyszerűen nem foghatom fel, hogy ennyi lett volna a tényleges mondanivalója, minden mást a néző megtekintés utáni feldolgozási procedúrájára bízva. Főleg, hogy az Éhség zsenialitását éppenséggel a kimondott szavak ereje jelentette, emlékezzünk csak az elítélt éhségsztrájkoló és az ót meglátogató pap beszélgetésére. Nem mondom, Clooney nem tévedett nagyon, mikor golfütőhöz hasonlította a fentebb említett nemiszervet, de McQueen bizony tévedett, mikor Mulligant lecsupaszította - nem csak a film tekintetében, úgy összességében nem éreztem ennek a filmbeli jelentőségét, egyszerű magamutogatáson túl még a jelenet közben sem nyújtotta mindazt, amit a testvéri érzelmek dimenziójában jelent.

Az már sokkal több potenciált rejtett magában, mikor az érzelmi alapon közeledő férfi szexuális felsülését vizsgálta kolléganőjével létesítendő aktuson keresztül. Amelyik ziccert a korábbiakban említett módon csúnyán mellédobta, ezt egész egyszerűen kiengedte a kezéből a rendező. Azt már meg se említem, milyen hatalmas lehetőség rejlett a metrós jelenetekben, de az anonimitás ilyen fokát csak a kurvákra merte bízni McQueen, míg a kalandok esetében legalább egy keresztnévvel és pármondatos szerepvállalással lettünk gazdagabbak. Nem mondom, ha nőként olyan szempár stírölne, mint amilyen Fassbenderé, nem sokat gondolkodnék a vetkőzésig, de filmes szempontból ennél bizony több kell.