Jött egy kis francia rendező a számára már kiismert színészeivel és ámulatba ejtette nem csak a filmszakmát, de a közönséget is! Kezdjük ott, hogy egy fekete-fehér némafilmmel van dolgunk: ismerjük el, ha ezt valaki előre közli, hogy 2012-ben a legnagyobb esélyes a díjátadókon egy, a film hőskorából való alkotás lesz, azt lehet, könnyű szívvel nevettük volna ki. Most mégis azon kapjuk magunkat, hogy hozsannázunk eme alkotásnak, mely nem csak melengeti a szívünket, ugyanakkor el is gondolkodtat, ráadásul számos olyan elemmel is bír, mely emlékezetessé is teszi.

A rendező Hazanavicius eddig inkább francia Bond-paródiákban utazott, ahogy főszerepőli, Jean Dujardin és Berenice Bejo is. Erre fel most nem csak hogy klasszikus filmtörténeti stílusban utaznak, ezzel egyetemben (monokromitása ellenére) is új színt visznek korunk filmgyártásába. Sehol egy robbanás, sehol a magamutogatás és a vágószobában hetekig érlelt jelenetek, klasszikus kamerakezeléssel és stílusban mesélnek el egy olyan történetet, melyben nem csak gazdasági, de személyes és karrierválsággal is dolgunk akad, mégsem érezzük mlerágott csontnak mindazt, amit látunk. Ebben nagy szerepe van a két főszereplőnek, Jean Dujardin a némafilm férfisztárjaként nem csak zseniális, de a kegyvesztettség során lejtőre került és megtört férfi szerepében annyira uralta végig a vásznat, hogy csak a női főszereplő, Berenice Bejo homályosította el játékát. A hölgy bájos, ragyogó, természetes, aki ugyan kis időre megfeledkezett arról, honnan is jött, azonban ennek ellenére is szeretetreméltó karakterként szégyen, hogy mellékszereplői Oscarra jelölték csak.

Igen, ez egy Oscar-díjas film, a tíz jelölésből, ahogy a plakáton is látszik, jó párat előre odaadnánk neki. Ilyen a film, a rendezés, a férfi főszereplő kategóriája is, forgatókönyv terén Woody Allen Éjfélkor Párizsban című munkája nagyobb favoritnak (nem jobb szkriptnek!) tűnik, míg a női mellékszereplők közt A segítségből Octavia Spencer tűnik erőnyerőnek. Ennek ellenére az év meglepetése a film, nem kis fejtörést okozva a díjátadóknak: a BAFTA átadóján 7 díjjal gazdagodhatott, míg a Golden Globe-on három glóbusszal lett gazdagabb, vagyis a jelöléseinek felét beváltotta - ez alapján bestrigulázhatunk öt! Oscart, már csak a kategóriák kérdésesek, de a közízlés jelenlegi fokán, az Amerikai Filmakadémia tagjainak örökös nosztalgiahangulatának ismeretében ez akár még több is lehet!

Azt azért ne felejtsük el, a kicsit Clark Gable-re hajasított Dujardin és az év cukiságának ígérkező Bejo kisasszony mellett szó szerint egy rakás amerikai színésznek jutott még hely, hogy erősítsék a mű hitelességét - már az amerikai filmforgalmazási piacon. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen színészek nélkül cseppet sem kapott volna ekkora hátszelet az alkotás: francia rendezőtől és színésztől, egy argentin színésznő társaságában ekkora diadalmenetet nem vitt volna véghez egyetlen film sem, nemhogy egy klasszikus némafilm! Most azonban hátradőlhetünk, mert maradt még józan ítélőképesség és jóízlés Hollywood berkein belül is, mert ismerjük el, hatalmas kockázatvállalással járt napjainkban egy ilyen alkotást leforgatni, azonban mind anyagilag, mind szakmailag megtérült a befektetés - az utókor ítélete pediglen csak évtizedek múltán derülhet ki.