Prolihisztor

Érdekes hipotézisek születnek, ha elgondolkodunk azon a tényen, hány uralkodó faj volt eddig a bolygón és feltesszük az ebből következő logikus kérdést: Még mennyi lehet?

Ha nem is konkrétan erre ad választ a film, de egy több évtizedes franchise-t helyezett új alapokra, mintegy 10 évvel az első ilyen kísérlet után. Az akkori, Tim Burton nevével fémjelzett mozifilm nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, se a Burton-rajongók, se a majmok-széria lelkes követői nem azt kapták, amire számítottak (igaz, 100 millióból így is 360 felett hozott). A modern kor azonban ismét kitermelte legalább az alkotói igényt egy újabb poszthumán-alkotásra, bár itt még erősen humán kort élünk, egyelőre csak az első lépcsőfokot látjuk, ahol a majmok kilépnek az ember árnyékából, sőt, sok helyütt emberibbek is nálunk.

A 20. század technikai-tudományos fejlődése során megannyi betegséget győzött le az emberiség, most épp az Alzeimer-kór agyleépítő hatása ellen dolgozik egy szorgos tudós-csapat a GEN-SYS cégnél. A projekt vezetője Will (James Franco), aki édesapja betegsége miatt duplán motivált kutatóként veti bele magát az állatkísérletekbe, melyek sikeresen zárulnak. A tesztalanyt azonban dührohamának közepén lelövik, megsértve ezzel az édesanyja halála után megszülető Caesart (Andy Serkis talpig motion capture-gúnyában). A már a gyógyító szert öröklés útján magában hordozó Caesar villámgyorsan tanul, ezáltal idejekorán szembesül a ténnyel, ő csak egy majom az emberiség szemében. Miután egy félreértés során ejtett sebesülés miatt elkerül Will-től, a többi majom társaságában (kiérdemelve nevét) saját birodalmat kezd építeni, melynek végeredménye a majmok felszabadítása.

Ez a tudatra ébredés, mint látjuk, nem csak a számítógépek érdeme lehet. Ennél sokkal életszagúbb ez az alternatíva, amit az egyedfejlődési folyamatok, még ha sokkal nagyobb időintervallummal, de feltételezhetőnek tartanak. Maga a filmes ötlet 1968-ból származik, amikor a lázadás, osztályok felébredése és hatalmi igényeinek bejelentése idején egy ilyen alapötlet egy magasabb szintre emelt osztályharcot is jelképezett: a biológiai osztályharcot, mely már fajok között zajlik le. Philip K. Dick életműve örök tanulságul szolgál, sose tebb nálad érzőbbé és egyéni gondolkodásra alkalmassá a gépet, mert akkor a gyarló emberiség létére tör. Az emberi társadalmi hanyatlása magában hordozza egy új uralkodó, domináns faj létrejöttét, ami Dicknél a gépek felemelkedését vizionálta, mint mesterséges fajét. Ezzel szemben Pierre Boulle könyve a darwini evolúció egy továbbgondolása, netalán folytatása, ahol az ember pártfogásába vett majmok szép lassan átveszik az irányítást, szolgasorba taszítva az embert.

A "Lázadás" ezt a Boulle-i folyamatot ábrázolja számunkra, ahol a betegségek ellen küzdő faj életre hívja és megerősíti utódját az evolúciós ranglétrán. Arról nem beszélve, hogy milyen morális fegyvert ad az állatkísérletek ellen küzdők kezébe: nem tudhatjuk, hogy hosszú távon mit tett az emberiség a bolygón őshonos fajokkal, ahogy azt sem, mi vár ránk, ha tömegesen tudatos eszközkészítővé teszünk teljes fajokat (ld. tengerészeti bevetésekre használt delfinek, az itt is látható majmok, drogkereső kutyál). Most még csak kiaknázzuk ezeket a fajokat, de mi lesz, ha a szerzett készségeket továbbadják, netán örökítik? Ugyan eddig az ember a valaha volt legönveszélyesebb faj, de mi van akkor, ha nemcsak önmagát pusztítja (ld. emberiség története elejétől fogva), hanem konkurenciát is gyárt magának?

Kicsit visszatérnék a filmre. Ha szigorúan vesszük, nem blockbuster az alkotás, szezonálisan mégis tekinhetjük annak. Azok közt pedig A legjobb volt az idei felhozatalban, műfajhoz mérten kis költségvetésből az év egyik legjobb filmjét kapja a néző, szezonálisan pedig tényleg verte a mezőnyt. Anyagilag is jövedelmező a projekt, mely már most folytatásért kiált... 

A szereplők egytől egyig remek választásnak bizonyultak, Franco és Serkis viszi a hátán a filmet, amire azonban kíváncsi vagyok, vajon Serkis-t jelölik-e ezért az alakításért? Ez a téma már az Avatar óta a digitális filmkészítés vs. élőszereplős filmezés témakörének egyik sarkallatos vitatémája. A színészek most már azért is érdemelnek vajon díjat, ha trükkmesterek tucatjai bújtatják őt más gúnyába? Aki megnézi, mit hoz ki Serkis Caesar karakteréből, tudni fogja a választ.

9/10

Gondoltál már arra, hogy főbe lőnéd a pszichopata főnöködet?

Gondoltál már arra, hogy lebuktasd a téged szexuálisan zaklató felettesed?

Gondoltál már arra, hogy kicsinálnád a tapló, szimplán barom cégtulajt?

Ha bármelyik is igaz, akkor itt egy film arról, hogyan NE csináld ki a főnöködet... illetve, így is ki lehet csinálni, csak kicsit több kellemetlenséggel jár, mint szimplán fejbe nyomni egy ásóval és berakni egy építkezés még készülőfélben lévő alapozásába (na jó, itt befigyeltek kicsit a maffiafilmes tapasztalatok).

Adott nekünk három muskétás, az élet három igencsak eltérő területéről: az irodai aktakukac Nick (Jason Bateman), a fogászati asszisztens Dale (Charlie Day) és a vegyipari cég könyvelője, Kurt (Jason Sudeikis). A három jóbarát eltérő mértékben szenved főnökétől. Míg Nicknek az ígért előléptetés érdekében szinte szobakutyává kell válnia, hogy "kiérdemelje" a ranglétrán való feljebb jutást, addig Dale válogatott szexuális zaklatások céltáblája lesz, melyet női főnökétől kell (hm, szar az élet) elszenvednie. Kurt arany élete felett az ég akkor borul be, mikor főnöke halála miatt annak idióta és pénzéhes fia kerül a cég élére. A barátok közös sanyarú sorsa egy sörözős estén azt a gondolatot ébreszti bennük, hogy eltegyék feletteseiket láb alól. A fehér csókák nem igazán járatosak az alvilági szférában, ezért egy kocsihoz járó szolgáltatás keretében a humán GPS szegítségével keresik fel a züllött környék balhés kocsmáit, hogy felbérelhessenek egy bérgyilkost. Meg is találják a maguk mentorát, Anyabaszó Jones személyében a gyári, börtönviselt feka az, aki tanácsokkal látja el a balfácánokat. A terv szerint egymás főnökeit nyírnák ki, azonban az életnek és saját "tehetségüknek" köszönhetően a problémáik kioltják egymást.

Azt kell mondjam, a felnőtt vígjátékok (a képregény-adaptokhoz hasonlóan) reneszánszukat élik... vagyis inkább sokadik virágzásuknál tartanak. A Másnaposok eget rengető sikere teret nyitott a hasonló filmeknek, melyekre már nem kell a B-kategóriás vagy még ismeretlenebb színészeket választani, mert ma már lassan presztízzsé válik egy ilyen imázs-árnyaló alkotásban is szerepet vállalni. Arról nem beszélve, hogy milyen anyagi és szakmai hasznot is jelent, ha valaki képes megállni a helyét a sok négybetűs angol szót alkalmazó filmek során (igen, bujtatott utalás a káromkodásra). 

A Másnaposok 2. közepes szakmai sikere után kicsit kétkedve fogadtam a Förtelmesék előzetesét, ami tetszetős volt ugyan, de nem fogott meg annyira, hogy már premierkor a moziba szaladjak. Kis kivárás után azonban csak rávettem magam, s azt kell mondjam, többsoron is pozitívan csalódtam. Első körben meg kell dícsérni azt, aki az előzetest legyártotta, mert csak a közepes poénokat sütötték el a felvezetésben, az igazán ütőseket megtartották a moziba látogatóknak. Második körben a főszereplők csoportjáé az érdem: ugyan nem akkora ászok, mint a legénybúcsús trió 2009-ből, de a szalonképesen viselkedő trió is van annyira elmebeteg és jó humorforrás. Harmadszor pedig a célpontokat alakító színészek is nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Az még hagyján, hogy Spacey cégvezető karaktere konkrétan a félelmetesen realista kategóriát idézi, de hogy Farrell Tom Cruise Trópusi viharban látható külsejéhez hasonlóan megtépázta saját külsejét, hogy még ellenszenvesebb legyen, az átvitt értelemben gyönyörű. Hogy szó szerinti gyönyörről is szó essék, itt van Aniston kisasszony, aki jó borhoz mérten csak finomodik a korral, mert MILFként uralja a vásznat, főleg, mikor csak orvosi köpenyben lép a csábítás mezejére. Meg kell még említeni Jamie Foxx-ot is, aki a kötelező fekete szerepén túl nagyjából a Family Guy szintjét idézve rombolja a sztereotípiákat, nem újjáértelmezve, csak degradálva azokat.

Ugyan nincs kádbafosós jelenet, mint az Elhajlási engedélyben, de összességében szórakoztatóbb és nívósabb alkotás, arról nem beszélve, hogy milyen szinten átérezhető a szereplők dilemmája, mennyivel könnyebb velük azonosulni, mint a bónuszmenetet kapó férjek helyzetével. Onnan átmentették a jobbik felet (Sudeikis), itt pedig hozzácsaptak két idiótát, hogy dübörögjön a gépezet.

7/10

Dübörög a Marvel-gépezet, mostanra már (filmes szinten) futószalagon érkeznek a képregény-hősök a vászonra. Ezt alátámasztandó, harmadik sikeres debütálóként bemutatták az első bosszúálló eredettörténetét is: Amerika Kapitány mint papíralapú nemzeti szimbólum, korszakos hősként egy társadalmi ideál megtestesítője. A gyenge mégis kitartó férfiból gyúrt szuperkatona lesz az egyetlen hatásos fegyvere Amerikának a II. világháborúban, hogy legyőzzék a világuralomra törő náci Németországot és annak csatlósait. Ahogy azonban egy több mint 70 éve aktív képregény-figura esetében, az évtizedek során harcolt ő a kommunizmus követői ellen is, volt saját belső értékválságából fakadóan Nomád is (kiábrándult az Egyesült Államok által képviselt értékekből, pontosabban azok képviselőiből), a 2000-es évekre pedig már a terrorizmus elleni harc egyik éllovasa (ahogy ezt láthattuk már Vasember esetében is, már ami a 2008-as filmváltozatot illeti).

Az alaptörténet rémesen egyszerű (mint majdnem mindegyik képregény esetében): a gyenge és vézna Steve Rogers (Chris Evans) sokadik próbálkozásra sem jut be a hadseregbe, mikor egy Németoszágból disszidált orvos, dr Erskine (Stanley Tucci) a kutatásaihoz keresett alanyokból hiányzó (nem Transformers, emberi) szikrát pont ebben a törékeny férfiben látja meg. A kiképzés során ugyan fizikai képességek terén messze elmarad katonatársaitól, azonban leleményessége és szíve terén messze lekörözi az összes jelöltet. Elérkezik a nap, mikor dr Erskine és Howard Stark (Dominic Cooper) közös kísérlete során beadják Rogersnek a szuperkatona-szérumot, melytől, hogy is fogalmazzak, megizmosodik, nem is gyengén... A doktor azonban nem sokáig örülhet sikereinek, egy Hidra-ügynök még ott helyben megöli. Ekkora már fény derült Erskine hazai kísérleteire, ahol még a szérum instabilitása miatt egyik kollégája, Johann Schmidt (Hugo Weaving) a Rogers-éhez hasonló eredmények mellett kisebb mellékhatástól is szenved: ő lesz gúnynevén a Vörös Koponya, utalva ezzel ábrázatának eltorzulására.

Innentől kezdve nem is a náci Németország lesz a fő ellenség, hanem az afölötti uralmat belülről villámgyorsan átvevő Hidra legyőzése lesz az elsődleges célkitűzés. Rogers azonban egy darabig parkolópályára kerül, az amerikai hadsereg pénzgyűjtő kampányának emblematikus alakjaként nemcsak hazáját, hanem a fronton szolgáló katonák táborait is körbelátogatja. A passzivitásra kárhoztatott Kapitány Bucky barátjának (Sebastian Stan) megmentése érdekében "állományba helyezi" magát, egymaga kiemenkít 400 hadifoglyot a Hidra-táborból, onnantól pedig kezdetét veszi a felszámoló hadművelet, melynek során hajtóvadászatot indítanak Vörös Koponya után.

A végső ütközet (SPOILER) a már ismert módon ér véget, Vörös Koponyát beszippantja az erő, amit irányítani próbálna, míg Kapitány a töltetekkel megrakott repülőt az Északi-tengerbe temeti el, saját magával egyetemben. Kapitány pedig magához tér egy szobában, New Yorkban, ahonnan kitörve szembesül a ténnyel, közel 70 évet aludt végig a jégbe fagyva, hogy most egy szuperhős-szervezet élére állítsák, védendő az egész Földet.

Ahogy látható, a történetet nem sikerült se megreformálni (Vasember), se a hozzá illő mítosszal epikusan ábrázolni (Thor). Helyette kaptunk egy hűségesen lineáris történetvezetést, sok helyen borzasztóan retrósítani szándékozott akciószekvenciákkal (ezek kb. mintha a Sky Kapitány és a holnap világából csöppentek volna át), valamint egy csokor ígéretet (napjaink jelenetei - a vége főcím után az Avengers teaser miatt maradni tessék), hogy a többi már sínen van. Váltottam pár szót egy fordító-feliratozó-képregényeket magyarító ismerősömmel is (Gyilokpeti), aki próbált abba az irányba vinni, hogy csak a II. világháborús retró megoldások miatt lenne hiányérzetem a filmet illetően, de nem. A Sky Kapitány esetében tetszett ez a megoldás, mert ott a történet szerves részét képezte az a látványvilág, míg itt inkább egy kötelezően beillesztett technikai elemet használtak. Emellett arról is szót kell ejteni, hogy a Marvel-filmek terén az egységes 140-150 milliós költségvetések felhasználása után itt lett a leggyengébb a film képi minősége is. Annyi benne a CGI, a mesterséges környezet, hogy egész egyszerűen ellehetetleníti az egyik legéletszerűbb, legemberibb Marvel-figurát.

Mielőtt valaki úgy érezné, hogy erősen húzom le a filmet a lejtőn, akkor annak ide be is szúrnék pár dícsérő sort. A színészek zseniálisak, Evans a Fáklya után egyszerűen és eszköztelenül, mégis tökéletes Kapitányt kelt életre, mellette mindenki más szinte epizodista (már csak a játékidő alapján is). Weaving Vörös Koponyaként harsány, ellenszenves, akaratos és kegyelmet nem ismerő karakter, ahogy azt megszoktuk már a náci tisztek filmes megjelenései alapján, bár tény, a Becstelen brigantyk Hans Landáját megformáló Christoph Waltz példaértékű játékát még neki sem sikerült megközelíteni. Az idősebb Stark szerepében Cooper tökéletesen megelőlegezi a Downey Jr. féle Tony Stark karakterét, míg Tommy Lee Jones Phillips ezredesként az egyik legjobb katonafigura, bár igaz, ehhez nagyon erőlködnie sem kell, 1-2 gesztussal tökéletesen hozza a karaktert. Peggy Carter szerepében Hayley Atwell képviselné a szerelmi szálat a történetben, mely mindössze a korabeli vágyódás eszméjében és az egyetlen elcsattanó csókban manifesztálódik, egyébként az emancipált nő előfutáraként értelmezhető.

A trükkökre nem ártott volna még 10-20 millió dollárt áldozni, egy ilyen emblematikus hős esetében meg pláne. Első körben Evans digitális összetöppesztése a zavaró, sok helyen mintha eltűnne az álla, nem állandó kinézetről beszélünk, sok helyen mintha a gizda Rogers teste önálló életre kelne, testrészei, porcikái találnának maguknak új pozíciót. Ha látta valaki a Benjamin Buttont, hogy ott Fincherék mit hoztak ki a koravén Brad Pittből, itt konkrétan csalódhatnak a megvalósításban. Másrészt azok, akiknek a Ryan közlegény megmentése az etalon "World War II Movie", azok csak kompromisszumosan fogják kibírni a csatajeleneteket, mert szinte mindenhol érezni a stúdió falainak jótékony erejét: szinte semmi realista nincs ezekben a jelenetekben, nincs ereje a képeknek, a környezetnek...

A Farkasember hercehurcája és eredménye láttán biztos, hogy nem Joe Johnstonnak kellett volna rendezni a filmet, mert még mindig nem tud megbírkózni a látványeffektekkel. Míg a szövegkönyv erős, humoros és ülnek is a poénok, addig a látvány terén érződik valamifél e direktori gyengekezűség, mintha a speciális effektesek szabad kezet kaptak volna, mint a magyar útépítésnél: "van pénz rá, de ha olcsóbban megoldod, a föle a tiéd!" - alapon lettek elsunnyogva a milliók a számítógépes és díszletes munkások kezei között. A 3D pedig ismét csak pénzmaximalizáló megoldás, sőt, a képminőség gyengébb is, mint a hagyományos moziváltozat esetében.

Arról nem beszélve, ezt az epikus ideológiát az Egyesült Államokon kívül nem nagyon fogyasztják jóízűen az emberek. Az európai régióban ezek az események túl fájdalmas emlékeket ébresztenek, arról nem beszélve, hogy az identitásukat évtizedekre elveszítő országok szemében egyenesen sértő is lehet az amerikai lobogó harsány csapkodása. Márpedig itt kéremszépen rogyásig lengetik azt a zászlórudat, hogy mindenkibe beivódhasson a piros-fehér sávos, kék kockával díszített, csillagos lobogó.

Fáj, hogy ennyi negatívumot össze tudtam szedni a filmmel kapcsolatban, mert Amerika Kapitány tényleg az egyik legnemesebb, legtisztább és leghitelesebb képregény-karakter, ennél azért jóval összeszedettebb és profibb kivitelezést érdemelt volna.

6/10 (de csak a humora és a színészek miatt)

Nyugodt szívvel kijelenthetem, a blockbuster-szezon véget ért, legalábbis ami a hagyományos nyári erőnyerő filmpremiereket illeti. Igazán csak 1-2 filmet érdemes kasszasikerként említeni, holott a versenyzők évről-évre népesebb táborból kerülnek ki. Idén már április 28-án a Thorral elkezdték a mozik felhívni a filmrajongók figyelmét, ezt követően a Halálos iramban 5. része valamint A Karib-tenger kalózainak negyedik része következett, hogy a májust majd a Másnaposok 2 zárhassa. A felnőttes kezdést az iskolaidő végeztével az animációs filmek idei nagy premierje követte, a Kung Fu Panda másodjára pandalírozott, versengve az X-Menek legújabbikával. Mindezt már csak a Transformers leglátványosabb része, valamint a Harry Potter követte.

Ez a kis lista csak azért kellett, hogy röviden áttekintsük az idei felhozatal nagyágyúit, valamint azt, hogy valahogy mégsem volt érezhető az a frenetikus nyári moziszezon. Nem csak a filmek megosztó visszhangjai miatt, de mintha már a nyári szezon sem lenne olyan erős, mint tartották azt éveken át. Legjobb példa erre az Avatar és az Alice Csodaországban, hiszen két olyan filmről van szó, melyek anyagilag azt a kiemelkedő eredményt hozták, amiket a nyári premierek esetében szoktak elvárni, márpedig ezek a filmek decemberi és márciusi bemutatóval kerültek forgalmazásra. Arról nem beszélve, hogy itt az augusztus, és még olyan filmek várnak ránk, mint az Amerika Kapitány, a Zöld Lámpás, a Cowboyok és űrlények, a Majmok bolygója, és ha szigorúan nézzük, szeptember elsején még a Conan is érkezik kis hazánkba. Hogy még inkább romboljam a nyári szezon nimbuszát, decemberre érkezik a Shrek spin-off, a Csizmás Kandúr filmje, valamint Tom Cruise is negyedjére lehetetlenkedik, már ami a küldetéseket illeti (Mission: Impossible - Ghost Protocol).

Ezek már csak amiatt is fontosak, mert örök vitatéma a filmletöltés (nem csak kis hazánkban). Idén a Warner be is keményített (ill. csak keménykedett), a Harry Potter bemutatójának halasztásában látta megoldását a kamerás felvételek kikerülésének megakadályozásában, de ismét bebizonyosodott, van annyira globális a világ, ha egyik helyen elapad a forrás, máshol újat fakasztanak - elvégre az orosz release-ek is szép számmal vezetik a leggyorsabb netes megjelenés listáit. Eközben 1-2 slágermozit és kivételes bemutatót leszámítva panganak a termek, heti 2-3 teltházas vetítésre nagyjából ugyanennyi kongó termes bemutató is jut. Nem csak a filmek, a belépőjegyek árai is hibásak ebben. Az egész struktúrát át kéne alakítani, mert pont azok a rétegek kezdenek leszakadni a mozis rétegektől, akik az utánpótlást biztosítják: egyre több fiatal elégszik meg a kamerás (ingyenes) felvételekkel, fejenként súlyos ezreket spórolva havi szinten. Mert legyünk őszinték, havi szinten 5-10 ezer forintot sem lenne lehetetlenség elmozizni, de van-e olyan mai fiatal, aki ezt gond nélkül megengedheti magának? Kicsit demagóg, de a fizetőképes kereslet körökkel lemaradt a kínálat mögött, ezt a hiátust pedig csak illegális módon lehet egalizálni. 

Fontos lenne a film szórakoztató értékének megfelelően szerepelni a pénztáraknál is, de míg a százmilliós alkotások ledózerolják a piacot, az 5-50 milliós filmek sokszor el se jutnak a közönséghez, a producerek, a forgalmazók tengerében elvesznek ezek a kisebb, de sok esetben értékesebb alkotások. Lehet szapulni a populizmust, a modern fogyasztói magatartást, de a tömegigény kiszolgálása nem szabad, hogy győzedelmeskedjen a filmművészet kulturális missziója felett. A mostani látványorientáltság sem egyeduralkodó, elég csak az Eredet példájából okulni, hiszen egy intelligens sci-fi is igen komoly szeletet tudod kihasítani a mozilátogatók pénztárcájából.

Vagyok olyan furcsa figura (vagyis mostanság a legtrendibb filmzsáner még oldszkúl rajongóinak egyike), hogy számomra a vámpírok ne érzelgősködjenek, ne csillogjanak a napfényben, ha rájuk tör a szomjúság, akkor biza cafatokra kapják az aznapi estebédet jelentő emberfiát (vagy lányát - fő az esélyegyenlőség, ugyebár). Na, A pap nem is ámítja a jónépet, mert itt jófajta és állatias CGI-vámpírok törnének hatalomra, ha a végső megmentő, az egyház ne szállna szembe velük. Isten igéjétől és földi helytartói kiképzésének köszönhetően egypár áldott figura, a papok leverték a vérszívók hadát, rezervátumba is zárták őket, hogy elhozzák a békét azon kevés embernek, akik a modern városállamok high-tech, de posztapok falai közé szorulva tengessék semmilyen életüket. Van azonban egy "félvér", egy pap, akit elragadtak a vámpírok, s akit a királynő az első embervámpírrá tett. Ezen jóember (?) vezényelné le a száműzöttek térhódítását, terveit azonban egy/a renegát pap húzná keresztül, már csak családi érintettség okán is.

Tudom, kicsit zavaros ez az egyveleg, de legyünk őszinték, vérbő fanokon kívül az Alkonyat sem indul jobb esélyekkel az átlagos mozinézőknél, arórl nem beszélve, hogy itt a szépek tehetségesek is... ja, a színészgárdára értettem ezt a félmondatot. A filmre visszatérve, vannak gyengéi, hogyne lennének. A kisebb költségvetés okán a látványvilág nem vetekszik egyik nagyívű műfajtárssal sem, de (remélhetőleg) ez nem is volt célja egyik alkotónak sem. A rendező Scott Charles Stewart és Paul Bettany rövid időn belül már másodjára nyúl a vallásos témához, A légió című angyalos filmjük után most a földi pokolba merülnek el, némi koreai mangás alapokra építve. Azért csak építve, mert az ő interpretációjuk inkább a sci-fi felé viszi a mondanivalót, semmint az egyház- és valláskritikus eredetit interpretálnák.

Őszintén: ha ezt a filmet ennél több vallási mondanivalóval tűzdelik tele, még ennyi sikert sem értek volna el. Ebben a műfajban vagy csinálj művészfilmet ragasztott műfogakkal, vagy azok a vámpírok álljanak neki rendesen vérengzeni (szép magyarság, hej). Bettany és Maggie Q színészi teljesítménye a film egyik ékköve, mellettük az őrült kalaposra hajazó Karl Urban említendő, mindenki mást csak a cast credit során érdemes listázni. A látvány 60 millióhoz képest nem rossz, bár tény, a 3D még mindig felesleges, főleg egy ilyen gyenge képi világ esetében. 

Sokan ostorozni fogják a filmet, de azoknak, akiknek finoman fogalmazva is genitálisan elege van az emocionális gyöngyszemből (igen, ez egy Tvájfájt-fika lett volna), akkor egyszeri megtekintésre tökéletes alkotás: rövid, trash-jellegével szórakoztató - mintha a film+ műsorára tévedtünk volna egy álmatlan éjszakán.

5/10 

A tavalyi év egyik legötletesebb és legeredetibb, stílusfelfrissítő képregényadaptációja, a Kick/Ass után Matthew Vaughn megkapta a felkérést, hogy a 2008-as X-Men: Kezdetek - Wolverine után erőteljesen új irányba terelje a mutáns-világ szélesvásznú terjesztését. Ismerve az X-Men világ gazdagságát, egy új trilógia kezdetére mérget vehetünk, arról nem beszélve, hogy a tehetséges fiatal színészekkel feltöltött stáblista is arra enged következtetni, itt bizony többfilmes szerződések lettek aláírva (szép magyarsággal).

Konfrontálódni fogok viszont a 2000-es évek X-trilógiájának rajongóival, ugyanis szerintem ez a rész sokkal inkább hű a mutáns-világ hangulatához, mint Bryan Singer és Bret Rattner, valamint Gavi Hood filmjei. Ugyan mind mélyítette ennek a világnak a filmes hátterét, azonban míg Singer és Rattner a látványvilágra helyezte a fő hangsúlyt (a jó sztorik mellett), addig Hood elvérzett a stúdió PG-13-as korhatárigénye mellett. Ugyan Vaughn sem ontja a vért, azonban Rozsomák ámokfutásához hasonló arányban hullanak a szereplők, arról nem beszélve, hogy a kubai rakétaválságban megmutatkozó X-csapat tökéletese időzített felbukkanása a képregény keletkezésének idejébe repíti vissza a nézőket is, a képregényes ezüstkorba. A paranoid '50-es, '60-as évek kommunistaüldözős, atomkorszakbeli rettegésére ráerősítő, náci ideológia nélküli Übermenschek tömegeit vízionáló füzetecskék igencsak megérdemelték, hogy felkerüljenek a nyári blockbuster-szezonba. Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Nolan-féle Batman és a Favreau-féle Vasember realizmusa után az emberi egyedfejlődés újabb lépcsőfokát jelentő mutánsok eredettörténete csak ötödik nekifutásra készült el, mégis drámaibb és emberibb, mint elődei.

A film a klasszikus csapat-filmeket idézi: megismerjük a legfontosabb szereplőket (ld. Charles Xavier - James McAvoy és Erik Lensherr - Michael Fassbender), mikro-eredettörténeteket kapunk velük kapcsolatban, majd kettejük találkozása az, amely a történet igazi mozgatórugója lesz. Hiába van itt kiállítva az ellenséges Pokoltűz klub és annak vezetője, Sebastian Shaw (Kevin Bacon), a teljes hidegháborús fegyverarzenál, ahogy azt már a trilógiából tudjuk, a mutánsvilágot két csapatra osztó vezéregyéniségek konfrontáció ellenére is megmaradó barátsága az, mely ezt az egész univerzumot működteti. Hogy mellékesen egy szolid csapatépítésnek, egyéni drámáknak pálfordulásoknak is szemtanúi lehetünk, az már csak az amerikai képregények alapjául szolgáló európai irodalom- és mondavilágból ered. 

Örök probléma az, mennyire legyen hűséges egy adaptáció a képregény történeteihez, vagy új utakat járva a mozi igényeihez és lehetőségeihez igazodva alakítsanak a történeten. A sötét lovag esetében ez az újraértelmezés csak előnyére vált a DC filmes zászlóshajójának, a Marvel esetében pedig a Vasember-filmek járták be ugyanezt a vérfrissített, de stílusában hűségesre szabott zsáner-utat. Az első előzetesek láttán lehetett bőségesen gagyizni a csapat egyenruháját, de a film játékideje alatt a '60-as évek hangulatába már teljesen illeszkedtek: főleg a képességeknek megfelelően igazított uniformisok tették hitelessé a ruhák kinézetét. Ennél már csak a náci háborús bűnösök utáni hajszában jeleskedő Erik, az idealista és tehetős családból származó Charles, az örökké rejtőzködő Raven és a problémás fiatalokként ábrázolt X-csapat egy az egyben illeszkedik a hidegháború leghidegebb pillanatit jelentő kubai rakétaválság nyújtotta színterekhez.

A színészi játék terén két színész az, akik igazán emlékezeteset alakítanak a 132 perces játékidő alatt: Kevin Bacon beteges módon élvezte az egyik leggonoszabb mutáns, Sebastian Shaw szerepét, míg Michael Fassbender a tőle megszokott módon hozta a katarzisokon át formálódó Magneto szerepét. James McAvoy pont olyan kinézetre, ahogy egy ábrándozó és naív egyetemi hallgató a '60-as évek hevületében, míg a csapat tagjai megfelelnek a szerepükre - ki jobban, ki kevésbé érezte magát otthonosan képességekben bővelkedő filmes alteregójának bőrében, mégis egységes képet alkotva igazi csapatként jelennek meg.

A 120 millió dolláros költségvetés könnyen kitermelhető, hiszen csak az Egyesült Államokban a pénteki napon 21 milliós nyitónapot tudhat magáénak, ami a pozitív visszajelzések szaporodtával ki is tarthat jódarabig. A magyar visszajelzések szokás szerint annyira eltérőek, hogy a hazai bevételeket nem is érdemes említeni sem: itthon úgyis csak a Harry Potter és Alkonyat-szintű franchise-ok termelnek, valamint a populáris animációs filmek hoznak érdemi bevételt, minden más elhanyagolható a nemzetközi forgalmazásból érkező filmek esetében. 

8/10 

Tisztára, mint a Csillagok háborúja: elkészült az új trilógia első része, mely igen vegyes fogadtatásban részesült. Jöttek az új szereplők, akik már előzetesen megosztották a nagyérdeműt, azonban teltházas vetítések végtelen sorának köszönhetően csak a hardcore-rajongók szemében lett gyámoltalan és gyatra végeredmény a folytatás, a bevételeket generáló kocanézők akkor és most is jól szórakoztak.

Ilyen előélet mellett egy Karib-tengeri kalózkaland leforgatása egyéb érdekes változásokon is keresztül ment. Az első trilógia szerelmespárjának áhított elhagyása nem sok rajongó szívét facsarta meg, Jack Sparrow szerepében Johnny Depp visszatérése a siker kulcsa volt a franchise tekintetében. Emellett új rendező került a székbe: Gore Verbinski 3 film után inkább az egyik legjobb felnőtteknek kikacsontó animációs filmet hozta össze (Rango), míg az új direktor eddig inkább a romantikus filmek és a musicalek világában menetelő (s olykor megbotló) Rob Marshall (Chicago, Egy gésa emlékiratai - Kilenc) lett. Arról nem is beszélve, hogy a több százmilliós költségvetést igen határozottan leszabályozták a Disney-nél: Marshall már "csak" 200 millió zöldhasút szórhatott a kamera objektívje elé; igen, Jerry Bruckheimer producer kezére csaptak, mikor pénzszórásra adta volna a fejét. Imígyen született meg a legújabb, szám szerint a negyedik Sparrow-kaland, mely cseppet sem ismeretlen vizeken zajlik, sokkal inkább újraértelmezett keretek közepette.

Good old-fashioned Sparrow kapitányunk (Johnny Depp) Londonban tartózkodik: míg az igazi épp elsőtisztet szöktetne, nem mellesleg hajóhoz is szeretne jutni, valamint egy hercegi megbizatás alól igyekszik kibújni, addig egy ál-Sparrow legénységet toboroz, hogy kihajózzon. A logisztikai problémák az igazi Jack foglyul ejtésével oldódik meg, s mint kiderül, az imposztor nem más, mint Jack egyszer már elhagyott szerelme, Angelica (Penélope Cruz). Kettejük szerelmi cívódása azonban majdhogynem háttérbe szorul, mikor két tűz közé kerülnek: Angelica apját, Feketeszakáll kapitányt (Ian McShane) üldözőbe veszi Sparrow régi hajóskapitány kollégája, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush). Hogy mi minden történik még? Fehérfog-öböl, egy szirén foglyul ejtése, az Ifjúság forrásának felkutatása.

Kezdjük is a tanulságok levonásával: az előző trilógia záró két részének felülvizsgálata után (és a megkurtított büdzsé okán) jóval kevesebb akciót élvezhet a mezei rajongó. Ez alapesetben nem probléma, mert Sparrow kapitány bőségesen kárpótol minket a szövegkönyv gazdagságának köszönhetően. A kényelmetlen és erőtlen Knightley-Bloom szerelmi szál kiiktatásával egy sokkal szimbolikusabb érzelmi helyzetet teremtettek: a pap és a szirén kapcsolatának fejlődése már-már tabudöntögetés lenne, ha nem egy Disney-film keretei közt valósult volna meg. A szereplőkre igazán nem is érdemes szót vesztegetni, mindenki hozta azt, amit a karakter megkövetelt tőle, ezen a téren sok újdonságot nem tudtak hozni az alkotók.

Akkor térjünk is ki a 3D-re, annak is a gyári változatára. Van ugye egy konvertált típus, amikor ügyes és drága szoftverek még ügyesebb és drágább gépeken 3D-sítik a hagyományos filmkockákat. Ilyen volt A titánok harca is (fájt is szemnek és léleknek egyaránt), valamint van a klasszikus 3D, amit már évtizedek óta tolnak. 2009 év végén azonban jött egy ember, aki leszállította közénk az ő 3D-technikáját: James Cameron az Avatárral újraértelmezte a 3D-látványt, technológiai újítását azóta jó pár filmben láthattuk már (pl. Kaptár 4). Marshall csapata nem csak jól használta a technikát, hanem spórolósan is: mivel nem is volt annyira grandiózus jelenet, mint a második és harmadik rész esetében, a 3D itt sokkal inkább árnyaló, térérzést keltő tényező volt, semmint parasztvakító pénzeső filmkockák mögé bújtatva. Persze, sokan kifogásolni fogják azt, hogy nem tapasztalta azt az észbontó térhatást, mint egy-két korábbi 3D-film esetében, nekik üzenném: a 3D nem attól térhatású, hogy az arcunkba hajigálnának mindent, sőt! A lényeg éppenséggel a tér mélységének érzékeltetése, a körüljárható karakterek ábrázolása. Ezen a téren pedig jól teljesít a film, ha ilyen józan ész diktálta kritériumokat tisztázunk magunkban, a látvány is szórakoztatni fog.

Az értékelésnél nem tekinthetek el a válság sújtotta harci jelenet-szegény forgatókönyvtől, melyet ellensúlyoz a párbeszédek ízes és pergő stílusa, azonban egy kalózos kalandfilm attól is minőségi, hogy tengeri csatát láthatunk - na itt a spanyolok pofátlanul elhajóztak Barbossáék mellett. Ez pedig legalább egy pont veszteséget jelent ám. Az ötödik részre kéretik tengeri csatát is beüzemelni, különben tényleg csalódni fogunk.

7/10 

Nehéz olyan témáról véleményt formálni, melyről még a halvány gyermeki emlékek is hiányoznak, mégis egy fél ország harsogja a saját igazát. Itthon több mint két évtizeddel a rendszerváltás (helyesebben változtatás, mert felülről irányították) sincs teljesen rendben minden az ügynökkérdés témakörében. Még mindig kampánytémát generálnak abból, kinek és milyen aktája volt akkoriban, ki jelentett másokról. A történelmi és szükségszerű szembenézés elmaradt - ezzel szemben ott van az újraegyesült Németország és annak Oscar-díjas filmalkotása, A mások élete című film, mely ha csak egy-két jelenet erejéig, de megmutatta, mit is jelent a múltunkkal való szembenézés. Nálunk mintha a fiatalabb filmes generáció igyekezne igazságot tenni (vagy inkább hirdetni) az idősebbek fajsúlyos hallgatása ellenére, sokszor kevés sikerrel. Idén már a második ilyen témájú alkotással várják a mayar film rajongóit, Dézsy Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmjének eléggé vegyes fogadtatása után Török Ferenc vitte vászonra ezt a mindmáig kényes kérdést olyan minőségben, mely már filmművészeti szempontokat vizsgálva is érdemes alkotásnak bizonyult.

Napjaink filmes háttereibe nyerünk betekintést a film kezdetével: tehetséges fiatal alkotó szeretné megfilmesíteni nagyapja történetét, a Duna-menti indiánozást, mely az 1956-os események utáni megtorlás idején több mint rendszerellenes tevékenység volt. Kishorváth (Csányi Sándor) filmtervét a kuratórium többsége jóváhagyja, azonban az egyik kurátorról kiderül, maga is érintett a témában: az ő nagyapja is tagja volt az "apacsok" törzsének, aki teljesen máshogy meséli el a történetet. A két eltérő tudáshalmaz találkozása révén teljesen megváltozik a családról kialakított kép Kishorváthban, aki így saját családja után nyomozva tudja meg azt az igazságot, amit még nagyanyja sem képes beismerni saját magának.

Olvasható volt a filmről, hogy végre egy rendes ügynökfilm. Ezzel vitatkoznék, mert szinte alig látni benne tényleges ügynökmunkát. Sokkal inkább a basúgófilm lenne a helyes kategorizálás, hiszen a besúgó nagyapa története kerül a középpontba 50 év eltéréssel. Török Ferenc rendező minimális díszlettel forgatta le filmjét, ami az ínyenceknek a régi tévéfilmes érzést adta meg, ezáltal több anyagi forrást hagyva a színészgárdára, amely a film igazi erőssége. A Kishorváthot alakító Csányi Sándor és a tartótisztet játszó Szervét Tibor kettőse az utóbbi években inkább a nagy sikert arató magyar limonádé-filmek stáblistáján szerepelt előkelő helyen, most viszont mind a két színész megmutatta a mozilátogatóknak, milyen kvalitásokkal is bírnak. Igaz, Szervét alakítása körökkel erősebb, de Csányi a sokak által szapult képességeiről tett tanúbizonyságot: közös jeleneteik a modern magyar film legjobb jelenetei közé tartoznak, a karakterek viszálya és a kemény (nem keménykedő) párbeszédek hatalmas űrt töltenek be.

Nagyon sokat lehetne még beszélni az indiánozásról is, mely a film gerincét adja, de csak amiatt nem bonyolódom bele a részletekbe, mert maga a film tökéletesen leírja ennek a lényegét, ezáltal a pontatlan vagy hiányos beszámolóm csak szégyent hozna a filmre. Aki teheti, nézze meg a filmet, hogy még jobban képbe kerüljön a kérdéskörben, akit azonban hidegen hagynak a magyar belpolitika és annak régmúltban viselt dolgai, az csak amiatt keresse fel a filmszínházat, hogy egy jó magyar filmet láthasson.

8/10

Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, képregényadaptáció vezeti fel a nyári blockbuster-szezont. 2008-ban A vasember, 2009-ben az X-Men Kezdetek, tavaly Vasember tért vissza egy második kalandra, idén pedig az északi mondakör talán legkiemelkedőbb alakja, Thor várja a műfaj rajongóit (s nem csak őket). az előkészületi fázisban volt ám egy kis tisztelettudó távióolságtartás mindenkiben, mikor hírül adták, Kenneth Branagh ülhet a direktori székbe. A Shakespeare-párti színész-rendező személye és akciófilmes tapasztalatlansága épp elég elrettentőerővel bírt azok számára, akik számára A vasember jelentette a modern képregényfilmes etalont. Meg kell jegyeznem, az ő félelmeik bizonyos szinten be is igazolódtak, azonban ez mégis inkább pozitív végkicsengést eredményez, amiről majd később részletesen is kifejtek. Addig lássuk a történetet magát!

Az emberiség, ahogy azt a görög mondavilágra alapozó Herkules című televíziós sorozat már kifejtette, hátat fordított az isteneknek. Ezek az istenek békét igyekeznek fenntartani a világok közt anélkül, hogy felfednék létezésüket. Ahogy megszokhattuk egy belterjes szekcióban, az istenek világában, Asgardon más sincs terítéken ó, mint a trónutódlás és az ármánykodás. Odin (Anthony Hopkins), mindenek atyja egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat, mind hamarabb átadná trónját elsőszülött fiának, a villámok istenének, Thornak (Chris Hemsworth). Az ifjú isten azonban inkább heves természetével és harctéren szerzett hírnevével büszkélkedhet, semmint bölcsességével. trónra lépésének napján jégóriások törnek a fegyverterembe, hogy visszaszerezzék erejük forrását. A provokáció miatt Thor, az öccse Loki (Tom Hiddleston) és négy társuk a jégóriások világára utazik, hogy bosszút álljon ezért a harci cselekedetért. A harcot csak Odin színre lépése szakítja félbe, de a háború nem kerülhető el. Apja parancsainak megtagadásáért Thort a Földre száműzik, ahol erejétől megfosztva kell élnie. Segítségére lesz egy fizikus kutatócsoport, mely tudtukon kívűl a világok közti utazásra épített híd, a Bifröszt energiamegnyilvánulásait vizsgálja. A csoport vezetője, Jane (Natalie Portman) a furcsa idegenként mozgó Thor szavaira alapozva segít a férfinak, hogy megtalálja saját igazának bizonyítását is. A villámok istene és a földi halandó kapcsolatát azonban beárnyékolja Loki hatalomra lépése, aki "jó" uralkodóként nemcsak testvérét pusztítaná el, hanem a rivális világokat is.

Ahogy az a fentebbi bekezdésből is kiderült, itt bizony vastagon királydráma van terítéken. Akik hatalmas robbanásoktól kísért akcióorgiára számítottak, csalódni fognak, mert hiába vannak itt az akciók számukra, ha a történet magvát a mitológia szerinti három világ és az azok közti ellentét bemutatása adja. Ennek köszönhetően pedig három csodálatos színterét építették fel a kalandoknak, az istenek világa, Asgard egyenesen orgiája a színeknek és a formáknak. Ami a Speed Racer esetében visszatetszést váltott ki sokakban, az a harsány színvilág itt egyenesen az előnyére válik a filmnek. Ehhez mérten a Shakespeare-i alakokra hajazó istenségek ábrázolása is visszacsempészett valamicskét a képregény eredeti stílusából is. A jégóriások világa már-már szürreálisan sivár és élettelen, míg a Földi helyszín a Marvel-filmek eddigi stílusából fakadóan nem tartogat meglepetéseket. Színészválasztás terén nincs kifogásolnivaló, Hopkinsnál jelenleg nem sok főistenesebb színész található, Hemsworth istenien felgyúrta magát a dölyfös de jószívű karakteréhez, Portman hozta azt, amit karakteréből ki lehetett emelni. az indie-vonalat képviselő Kat Dennings mellékszerepe pedig egyesenen üdítően hatott ebben a környezetben.

Sokan a rendező személyében rejlően húznak párhuzamot Ang Lee Hulk-filmjével, mely talán a legképregényesebb feldolgozás a 2000-es évekből, azonban pont emiatt nem tudott hiteles és filmszerű lenni a vásznon. Ezzel szemben Branagh se magát, se a Thor-köteteket nem hazudtolta meg, egyszerűen ötvözte a kettőt. Ebből többségében jól is jött ki, azonban az akciópárti nézőket a sok szöveges jellemgazdagító rész untathatja is. Ez nem A vasember, de itt is a tékozló fiú jó útra térésének lehetünk szemtanúi, mindezt megfűszerezve a világok feletti hatalom birtoklásáért folyó ádáz harccal. Ezek után pedig nyugodtan kijelenthető, tűkön ülve várjuk a nyári Marvel-alkotást, Amerika Kapitány történetét.

8/10

Az első Izraeli Dokumentumfilm Fesztivál az Izraeli Kulturális Intézet, az Odeon-Lloyd Mozi és a Kreater Társadalmi Innovációs Labor közös szervezésében jött létre. A fesztivál célja bemutatni az elmúlt évek izraeli dokumentumfilmjeinek legjavát.

8 film - 8 mélyreható téma - és tucatnyi főhős a hétköznapokból. A filmek hol szenvedéllyel, hol drámaian, gyakran pedig sok humorral ábrázolják a nehezen ábrázolhatót - de mind a töretlen akaraterőről és életszeretetről adnak tanúságot.

A részletes program: http://izraelikultura.hu/filmfesztival és itt: http://odeonlloyd.com/izraeli-dokumentumfilm-fesztival/

A filmekre a belépőjegy ára 800 forint.
A nyolc különböző filmre váltott bérlet kedvezményes ára: 5000 Ft. 

A program röviden:

2011.április 28. csütörtök:

Zártkörű premier

2011. április 29. péntek:

18:00 Magányos szamaritánus ’51
19:00 Gaza – Sderot ’55
20:00 Nyitó beszélgetés a Fesztivál céljairól és az Izraeli-Magyar Társadalmi Innovációs Hídról
20:45 Pizza Auschwitzban ’66

2011. április 30. szombat

12:00 A Kreater workshopja izraeli és magyar társadalmi innovációkról
15:00 Magányos szamaritánus ’51
16:00 Amos Oz - ’86
17:45 Pizza Auschwitzban ’66
19:00 Híd a völgy fölött ’55
20:00 Fekete bárányok ’75
21:45 KONCERT Béres Eszter

2011. május 1. vasárnap

15:00 Híd a völgy fölött ’55
16:00 Askenáz ’73
17:30 Gaza – Sderot ’55
18:30 Amos Oz ’86
20:00 Mit üzen nekünk Amos Oz? Beszélgetés Bacher Ivánnal és Vári Györggyel
20:45 443 ’53

2011. május 2. hétfő

17:15 Askenáz ’73
18:45 Pizza Auschwitzban ’66
20:00 Identitáskeresés a Holokauszt után - beszélgetés Miriam Ben David pszichológussal
20:45 Híd a völgy fölött ’55

2011. május 3. kedd

17:30 Fekete bárányok’75
19:00 Magányos szamaritánus ’51
20:00 Vallás és kultúra - beszélgetés Für Emil festőművésszel
20:45 Amos Oz ’86

2011. május 4. szerda

16:00 Kreater Fogadóóra - Kihelyezett Anonim Innovátorok klubja
17:30 443 ’53
18:30 Fekete bárányok ’75
20:00 A zsidó nők szerepkeresése a kortárs zsidó közösségben - beszélgetés Toronyi Zsuzsa kutatóval
20:45 Gaza – Sderot ’55