Prolihisztor

Tessék, csak tessék, Urak és szép leányok! Ilyen az, amikor az a nagy büdös ziccer ki van hagyva... Ilyet talán csak a gyenge kosarasok képesek rontani a bajnoki rájátszás utolsó meccsén, mikor a nagy esélyt megkapva felemelik a karjukat, hogy a mindent eldöntő triplát a gyűrűbe emelve a csapat halhatatlanjai közé emelkedjenek. Ha nem is ekkora heroikus hiátus az, ami keletkezik az emberben Romain Gavras első nagyjátékfilmjének megtekintése után, mindenesetre el kell ismerni, az előzmények alapján ennél sokkal ütősebb, szókimondóbb, kritikusabb és kegyetlenebb alkotást remélt a széles közönség.

Előzménynek elég megemlíteni Neill Blomkamp és Shane Acker nevét. Mindketten ütős kisfilmekkel jelentkeztek, melyekben hatalmas potenciált látva megkapták a szükséges anyagi hátteret ahhoz, hogy egész estéss bővítsék "gyermeküket". A másodszülöttek mindkét esetben jól sikerültek, a kisebb hibákat leszámítva sikeres és színvonalas nagyobbik testvérek lettek. Arról nem beszélve, milyen magasra repítették alkotóikat a művészi ranglétrán. Ehhez képest az ifjabb Gavras ugyan kisfilmjekor még borzasztóan erős és kemény stílusban vágta arcunkba modernkori társadalmunk posványának újabb olvasatát, mintegy alátámasztva M.I.A Born Free című számát, a film után az az érzés ült meg az agyamban, mintha a 9 perces klip során elsült volna az összes puskapor, amelyet a témában tartogattak.

Ha a témafelvetést vesszük, a 21. század társadalmainak legélesebb kérdése került terítékre, az idegengyűlölet. Újdonság ebben az olvasatban a vöröshajúak célponttá tevése, így az ellenség már nem rasszokban, népekben vagy kultúrákban keresendő. A fehér ember rasszának egy kicsiny csoportja vívta ki magának a megvetést, ezáltal új szintre emelve a rasszizmus kérdését. A klip katonai, ellenállási és gyilkossági szintjein végiglépkedve csúnyán arcába vágja a kedves nézőnek, mit is művel(n/t)ek a kisebbségekkel mind a mai napig. A film már mesélősebb, líraibb hangvételével messze eltávolodott ettől a kritikus hengvételtől, kicsit olyanná vált, mintha az Amerikai história X-et próbálnánk meg korhatár nélkülivé vágni. Mert itt bizony a hedonizmus köröket vert a radikálisan igazságpárti mondandóra, arról nem beszélve, a hasonlóságok ellenére még csorbított is az Ember gyermeke mondanivalóján.

Az otthon is elnyomott Rémy (Olivier Barthelemy) egy napon bekattan és elmenekül otthonról. Útközben összetalálkozik a fásult pszichiáterrel, Patrickkal (Vincent Cassel). Kettejük utazása némileg az Otthonom, Idaho kettősét idézi, azzal a különbséggel, hogy míg az egyikük önképkereső kilátástalanságában toporog a cselekvőképtelenség határán, addig a tapasztaltabb az élvezeteket hajszolja, melyekről eddig hajszíne miatt le kellett hogy mondjon. A road movie új irányt vesz, mikor a vörösök célországába, Írországba vennék az irányt, onnantól kezdve nem csak a társadalom, de sok esetben egymás ellenségeivé is válnak.

Az önpusztító hangvételnek köszönhetően valahogy egyik ambivalens figurával sem tudunk azonosulni: olyan az egész, mintha maga a forgatókönyvíró-rendező sem lett volna tisztában, mit is akar hangsúlyozni karaktereivel. A végkifejlet során a többségi társadalom elvárásaival külsőleg azonosuló szereplők mintha maguk sem tudnák, mit miért tesznek, sodródásuk és céltalanságuk sokkal inkább a felsőbb szintek ötlettelenségét tükrözik. Annak, aki nem látta, vagy nem is akarja látni a klipet, mindenképp nézze meg a filmet, mert szimbólumai üdítően hatnak, főleg francia gyökerei révén, de a klip megtekintése után látott szélesvásznú verzió már inkább csak elégedetlenségre ad okot. Akit viszont semmi sem tántoríthat el, már csak Cassel brilliáns alakítása miatt nézze meg.

5/10

Cseppet sem kell messzire menni azért, hogy alternatív univerzumokat teremtő, sőt, a mostani univerzumokban is hőssé váló karaktereket fedezzünk fel magunknak. Elég csak az ezredforduló talán legnagyobb filmes dobására, a Mátrix-trilógiára emlékezni, mely újfent szabadjára engedte a kibertér rajongóinak fantáziáját. Hogy a valóságban mennyire tekinthető forrásnak Neo érzelmekkel teletűzdelt világmentő hadjárata, az kérdéses, mindenesetre tény, a Sorsügynökség után megint egy romantikus végkicsengésű sci-fire ülhetünk be, mely nem keveset merített Philip K. Dick másik művéből, a Különvéleményből. Az eltérések számosak, nem is az a lényeg, hogy kis koppintás történt-e vagy sem, (számomra) elég a tény, lehet más ötleteiből működő egységet kovácsolni, csak rendező, színészek és forgatókönyv kérdése minden. Hogy ez miért nem akar működni mások esetében, az talán a legnagyobb adaptációs, remakelős kérdés, melyre most sem kapunk választ, hiszen egy működő ötletbörze pereg le másfél óra alatt a szemünk előtt,  mindenesetre megnyugtató, hogy az erős kezdés nem ment a rendezői életpálya rovására. Duncan Jones neve sokaknak nem mond semmit, akik azonban 2010 elején figyelték a science fiction filmek felhozatalát, már találkozhatott Hold című egyszemélyes kamaradrámájával, mely a jövőben a jövőért ténykedő emberek izolált problémájára, az űrkolonizációs törekvések és az energiafüggőség alternatív megoldása mellett az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji filmje volt.

Nem csoda, hogy Danny Boyle Napfény című filmje után ismételten egy brit figura hozta el számunkra a jóságot, hiszen a rajongóknak mondani sem kell, Jones nem másnak, mint David Bowie-nak a fiacskája. A világhírű művész gyermekének kijáró bizalompróba kiállása után rögtön Hollywoodba is hívták a becses direktort, hogy legyen kedves dirigálni egy kis költségvetésű, de annál erősebb témájú sci-fit, többek közt Jake „Kockahas” Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera „eszméletlen milf-segg” Farmiga és Jeffrey Wright szereplésével. Hogy mekkora megtiszteltetés érhette a rendezőt, nem tudni, egy azonban biztos, nem vette félvállról ezúttal sem a forgatást. A történet szerint Colter százados (Gyllenhaal) egy vonaton ébred fel egy másik férfi – Sean - testében, vele szemben Christina (Monaghan), majd 8 perc után felrobban az egész szerelvény. Colter magához tér egy első ránézésre űrhajófülke-belsőre hasonlító fémhalmazban, majd lassan ráébred, egy katonai kísérlet szó szerint szerves részévé vált. Küldetése az, hogy a hátramaradt mintákba elmerülve megtalálja a bombát és annak felrobbantóját, ezáltal megakadályozva egy második, sokkal nagyobb és pusztítóbb robbantást. A feladat nem is olyan egyszerű, a nyolcpercenként menetrendszerűen érkező robbanás és az átélt halál mind kétségbeesettebbé teszi a századost. A többtucatnyi átélt halálélmény után már csak az lebeg a szeme előtt, hogy megmentse a lányt és a vonaton utazókat.

Nem ez az első film, mely foglalkozik a halál utáni maradványemlékekkel (hirtelen a Vadiúj vadnyugat is eszembe jutott), annak sok esetben életmentő jelentőséget tulajdonítva. A forráskód egy program, melyet az emberi emlékezet halál utáni állapotának megismerésére hoztak létre, ezáltal feltérképezve és újabb ismereteket szerezve az eseményekről. Ez a fajta belbiztonsági módszer újdonságnak minősül a filmes megvalósításokban, de talán nem újkeletű. Nem tudom, a valóságban lenne-e létjogosultsága egy hasonló szerkezetnek, mely már a felvetésénél kivívná az emberi jogokat védő, emberkísérletek ellen habzó szájjal tiltakozók ellenszenvét, de mint a Különvélemény prekogjai esetében, a nagy számok törvénye alapján egy élet feláldozása talán nem túl nagy ár tízezrek és milliók életéért. Ez a fajta racionalitás azonban elfogadhatatlan a többségi társadalomban, még akkor is, ha katonákról van szó. Ez olyan dilemma, mely más blogok eszmefuttatásaiba tartozik, de úgy gondoltam, nem árt ezt a fajta olvasatot is megemlíteni, hogy egységesebb képet kapjunk. Az ismétetlen átélt eseménysorok olykor az Idélten időkig humorára reflektálnak, a korábbi alkalmakkor elsajátított ismeretanyaggal gazdagodva mind rutinosabbá és ügyesebbé válik hős katonánk. Küldetése azonban nem ér véget a felettesei által elvártak teljesítésével, mert még saját magát is meg kell mentenie, ami talán még nehezebb feladatnak is látszik, arról nem beszélve, hogy ebben már csak egyetlen szövetségesre számíthat. Itt kanyarodnék vissza az elején már említett alternatív univerzumok elméletéhez, mely a filmben igencsak fontos szerepet kap: a százados megmenekülése nemcsak mátrixi olvasatban értelmezhető, hogy önfeláldozása messiási magasságokba emeli. Neo tükörképeként tekintve ő az önzetlenségtől jut el az önzés tulajdonságáig, szemben a köpenyes hérosszal, aki emberi önzéséből lép elő a digitális messiássá.

Ugyan nem lesz annyira kedvelt, mint Jones első filmje, de a Holdhoz képest nem mutat a stílus akkora hígulást, mint azt a kontinensváltás, a nagyobb költségvetés és az ismertebb szereplőgárda okozni szokta. A Sorsügynökség után ismét egy barátnővel bevállalható sci-fi, mely viszont komolyabb kérdéseket feszeget, mint emlegetett társa.

8/10

A drog rossz, értem?

Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.

Nem lehetsz annyira lecsúszva, hogy az NZT segítségével egycsapásra ne válj a világ legokosabb embereinek egyikévé. Csak beveszed a napi adagodat, agyad működése pedig átkapcsol egy olyan túlpörgetett fokozatra, amelyen nincs megállás, nem is kell pihenő: amíg az anyag dolgozik benned, te is dolgozol. Csakhogy rideg és kegyetlen világot élünk, ahol mondani sem kell, annyira egyértelmű, hogy irigy és kapzsi emberek milliói állnak lesben csak azért, hogy lenyúlhassák más sikerreceptjét. A semmiből a csúcsra törő nagyvilági figurák modern társadalmunk egyik legérdekesebb legendáriumképző alakjai, akik most meg is kapták a filmes tisztelgést teljesítményük előtt. Igen, tisztelgést. Ez a film egy másodpercre sem igyekszik elítélni az NZT fogyasztóit/függőit, sokkal inkább a kisember szájából önrészre jogos érvelést alkalmazzák: ha ő, én miért ne?

Főhősünk, egy alkotói válságban tobzódó író, Eddie (Bradley Cooper) új regényén dolgozna, ha bírna koncentrálni. Barátnője is elhagyja, az utcán téblábolva pedig összefut ex-sógorával, Vernonnal (Johnny Withworth)). A volt díler fel is ajánlja neki az anyagot, mely nem a drog élvezeti részét emeli ki, hanem személyiségedet és teljesítőképességedet turbózza fel a maximumra. A hirtelen jött kraftnak köszönhetően Eddie előbb a könyvét fejezi be, majd belevág a tőzsdebizniszbe is. Először kis tételekkel indít, majd  a káeurópai maffiózó pénzét használva egyetlen hét alatt a Wall Street fenegyerekévé válik. A szupernova-jelenség azonban több irányból is kellemetlen érdeklődőket vonz: először a pénzügyi élet egyik nagy alakja környékezi meg, majd a már említett rosszarcú és rosszéletű figura kérne mind nagyobb szeletet Eddie "tehetségéből". A kérdés csak az, vajon Eddie továbblép-e saját függőségén, elérve azt, hogy ő irányítsa az anyagot, ne pedig az anyag legyen rá súlyosan befolyásoló tényező, vagy beszívja a fejlettebb énje utáni sóvárgás és hal meg rövid úton a mellékhatások miatt.

Furcsa manapság egy előítéletek nélküli, sugallt értékek hiányában csak ábrázoló drogos filmet látni. Még a nagy kedvenc Trainspotting és a Rekviem egy álomért is hemzseg az értékítéletektől, nem véletlenül ábrázolják benne a drogfüggők életének utolsó pillanatait is. Ezzel szemben kapunk egy kis tripet Neil Burger rendezőtől, aki a rá bízott adaptált forgatókönyvből és a színészgárdából a lehető legjobbat hozta ki. Ugyan Bradley Cooper nem a legnépszerűbb színész a nyugati féltekén, de talán a leghitelesebb figura a mostani felhoztatalból, már csak azért is, mert kevés alkotásra asszociálhatnak a nézők, ha róla van szó. Mellé érkezik be Abbie Cornish és Robert de Niro, némileg Az ördög ügyvédje stílusát megidézve, de se a misztikusság, se az ármánykodás és csábítás nem éri el azt a fokot, hogy konkrét párhuzamot vonhassunk. A zaftos másfél óra bőségesen tartogat látványos drogos élményeket, céges konspirációkat, utcai bandák szintjét idéző leszámolásokat és éppen elég izgalmat ahhoz, hogy egy jó kis esti mozizás filmes alapanyaga lehessen.

7/10

Első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon Európa tradicionális filmszemléje, az EuroCine 27, a vetítések első állomása Szeged. Az Európai Bizottság által koordinált rendezvény hazai megrendezésének uniós elnökségünk adott apropót, így az ezen félév által kiemelten kezelt témák filmes feldolgozásaiból is merít a szemle filmfelhozatala.

Európa 2004-ben ünnepelte 10 új tagállam csatlakozását, mellyel egy időben az EuroCine 25 is útjára indult, azzal a céllal, hogy az európai kreatív filmgyártás kiemelt figyelmet kaphasson. Ma, hét évvel később és két újabb tagországgal bővülve, az EuroCine 27 egy kihagyhatatlan eseménnyé vált, amelyre idén Magyarországra érkezik Európa minden szegletéből egy-egy filmkülönlegesség.

A filmfesztivál idei termése hosszas válogatás eredménye. A felsorakoztatott alkotásokat az érdeklődők április 14. és május 13. között tekinthetik meg három magyar nagyvárosban, Budapesten, Pécsett és Szegeden, valamint öt európai fővárosban.

A válogatás során olyan újdonságok kerülnek bemutatásra, melyeket Magyarországon még nem játszottak korábban.

A fesztivál egy kétnapos szegedi vetítéssorozattal indul április 14-én. Egy héttel a szegedi vetítések után következik a 2010-ben Európa Kulturális Fővárosának szerepét betöltő Pécs, ahol az Uránia Filmszínház ad otthont további nyolc nemzetközi film vetítésének.

Az EuroCine 27 utolsó állomásának a budapesti Corvin Mozi ad otthont, ahol a fesztivál valamennyi alkotását levetítik. Május második csütörtökén és péntekén az igazán kitartóak a délutáni óráktól egészen késő estig válogathatnak igazi ínyencségek közül.

A magyar EU-elnökség egyik fő célkitűzése a Bizottsággal karöltve egy roma keretstratégia kidolgozása az európai cigányság integrációjának elősegítése érdekében. A témához szorosan kapcsolódik Tony Gatlif alkotása a Liberté című francia film, amely május 9-én a Corvin Moziban kerül bemutatásra. A vetítést követően az érdeklődők a film és a téma szakértőivel folyatott vitafórumon is részt vehetnek.

A filmrajongóknak tehát érdemes lesz az elkövetkező hetekben sűrűbben böngészni a programfüzeteket és a megnevezett mozik műsorát, mert eddig még be nem mutatott, igazi európai fesztiválfilmek érkeznek, baráti jegyáron.

A szegedi Belvárosi moziban április 14-15-én lesz az EuroCine 27 Fesztivál.

Program:

14. csütörtök

16.30 óra: THE OVER THE HILL BAND (Meisjes) – 2009, színes belga film, rendezte: Geoffrey Enthoven, 100 perc

18.30 óra: PLATO’S ACADEMY (Akadimia platonos) – 2009, színes görög film, rendezte: Filippos Tsitos, 103 perc

20.30 óra: TEARS OF APRIL (Kasky) – 2008, színes finn film, rendezte: Aku Louhimies, 115 perc

15. péntek

16.30 óra: EAMON – 2009, színes ír film, rendezte: Margaret Corkery, 86 perc

18.30 óra: LANDSCAPE NO 2 (Pokrajina St. 2) – 2008, színes szlovén film, rendezte: Vinko Möderndorfer, 90 perc

20.30 óra: AUTUMN BALL (Sügisball) – 2007, színes észt film, rendezte: Veiko Ounpuu, 123 perc

Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.

Mostani történetünkben a Jellystone parkban járunk, ahol megismerhetjük a medvék leghaspókabbikját és hűséges kis társát: Maci Lacit és Bubut. Kettejük intelligenciája ugyan egy átlagos kamaszgyermek szintjén áll, medvékhez képest azonban túlságosan sok eszüknek köszönhetően ráébredtek, nem buli az erdőben gyűjtögetni és vadászni, négykézláb járni meg pláne. Felegyenesedve és eszüket használva piknikkosarak lopásával csillapítják Maci állandó éhségét, míg a park vezető vadőre, Smith vadőr (Tom Cavanagh) igyekszik védeni a látogatók kosarait, miközben Macinak is bőséges (jó értelemben vett) életteret biztosít. A pénzéhes és korrupt Brown polgármester (Andrew Daly) a költségvetési hiányt a park bezárásával és a területre kiadott fakitermelési engedéllyel szeretné megnyerni magáénak a szenátori széket is. Mackóink és Smith vadőr egy természetfilmes hölgy, Rachel (Anna Faris) segítségével szeretnék megmenteni a parkot és természetes élőközösségét.

Arra előre készüljön fel minden felnőtt, mind a történet, mind a megvalósítás inkább a kisebb korosztályt célozták meg az alkotók, ami a mostani mesefilmes felhozatalban a hátsóbb sorokba ülteti be a filmet. Ugyan hozzák azokat a fordulatokat és jellemzőket, amiért öt évtizede a rajongók kedvence a medvék és a vadőr állandó harca a piknikes kosarakért, azonban valahogy mégis olyan érzése van az embernek, alaposan kilúgozták a figurákat. Mind a színészek, mind az animált karakterek kissé erőtlenek lettek a szélesvászonra adaptáláskor, bár lehet, hogy az általános hígulás áll csak a háttérben: ugye mindenki tudja, hogy a régi jó dolgokhoz képest a mai tömegtermelés eredményei mennyivel gyengébbek. Na, ez tökéletesen igaz erre a filmre is, annyi a különbség, hogy az új fazon szabásakor olykor-olykor rápillantottak a régi mintára is. Csak emiatt pont azt érzi az ember fia/lánya, hogy akkor már erőteljesebben lehetett volna meríteni a hőskor prominensének stílusából.

A korábbi vizuális effektes rendező, Eric Brevig (Men in Black, Pearl Harbor - Égi háború, A sziget) az Utazás a Föld középpontja felé után ismét 3D-re adta a fejét, most azonban teljesen feleslegesen - már művészi értelemben. Míg a jegybevételek terén indokolható a lépés, addig a látvány tekintetében ismételten beigazolódott a tény, a kicsiknek IS pozícionált alkotások esetében teljesen felesleges a plusz dimenzió vászonra nyaggatása. Ugyan anyagilag sikeres a film (ahogy az Utazás.. is volt), azonban marad a hiányérzet, főleg azokban, akik emlékeznek a kétdimenziós rajzolt figurákra. Az emlékezetre nem lehet évtizedekig emlékezni, kellenek a ráncfelvarrások, hogy újabb és újabb generációkkal ismertessék meg a figurákat, de el tudnánk képzelni ötletesebb és minőségibb változatokat. Talán a 2. rész!

5/10

Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.

A profi bérgyilkos Arthur (Jason Statham) szakmája legjobbja, aminek csak előnyeit látja. Kap azonban egy belsős megbízást, korábbi mentorát, Harry-t (Donald Sutherland) kell eltennie láb alól. A nehezen vállalt küldetés után azonban nem csak önmagában kell elszámolnia tetteivel, Harry fia, Steve (Ben Foster) apja gyilkosait akarja kézre keríteni, amihez Arthur segítségét kéri. Arthur kiképzi Steve-t, szolidan elhallgatja a tényt, hogy valójában őt keresi Steve, majd mindketten a parancsot kiadó Dean (Tony Goldwyn) kivégzésére szövetkeznek.

A film sztorija se nem eredeti, se nem különleges, mégis működik. Ezt a forgatókönyvíró kettős, Lewis John Carlino (A mestergyilkos - 1972) és Richard Wenk (16 utca) mellett a főszereplőknek köszönhetjük, ugyanis Statham, Foster és Goldwyn karakteréből fakadóan hiteles és élvezetes az ellentét ábrázolása, az akciójelenetek minősége pedig nem hagy maga után kívánnivalót: ahogy a végén lezúzzák a közel két utcányi autót és épületet, az a nagyköltségvetésű filmek is megirigyelhetik. Ugyan csempésztek némi hangulatot a Szemtől szemben klasszikus jelenetéből, ez inkább méltó tisztelgés, mint gyenge lopás. Ugyan Statham nem egy jellemóriás aktor, de a rá bízott szerepeket minden gond nélkül hozza kopasz fejével és kisportolt testével egyetemben, a film igazi színészi teljesítménye a "jó az öreg a háznál"- elv alapján Sutherland érdeme, utána pedig Foster karakterének fejlődése az, ami a film igazi mozgatórugója: nem véletlen, hogy első bevetésének mikéntje olyan hangsúlyos szerepet kapott a filmben, mert egyszerűen zseniális, ahogy a kiképzésen tanultakra fittyet hányva formálja a küldetést saját képmására.

Simon West rendező eddigi pályájának csúcsa kétségtelenül a Con Air - A fegyencjárat című film volt, melynek kritikai és rajongói fogadtatásához most sikerült a legközelebb kerülnie. Mindez azért fontos tény, mert a két film között eltelt 14 évben készített még 3 mozifilmet és vagy egy tucat tévéfilmet is, valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik legnagyobb bizalommal várt, majd a későbbi rendezőknek és showrunnereknek köszönhetően csúfosan leszerepelt Tha Cape című újonc sorozatnak a pilotját rendezte, mely igen magasra tette a lécet a képregényrajongó sorozatőrültek körében, ezt azonban a későbbi részek mind hamarabb verték le.

Ugyan tény, hogy ez olyan film, amit dvd-kiadványban szoktak forgalmazni, de cseppet se érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát, mert az akciójelenetek kivitelezése csak üdítő a szélesvásznon. Az is tény, hogy nem szerepelt túl jól a nemzetközi forgalmazásban, de kis költségvetése és ennek ellenére is erős színészgárdája bőven elegendő ok arra, hogy megtekintsük. Ennél sokkal rosszabb, drágább és reklámozott filmekre is kidobtuk pár a pénzünket, ne ez az alkotás lássa a kárát.

7/10

ÉLŐ KÖZVETÍTÉS a New York-i Metropolitan Operából

Szeged, Belvárosi mozi, 2011. április 9., szombat, 19 óra

A mindig huncut mosollyal ábrázolt olasz zseni, Rossini utolsó vígoperája az Ory grófja. A remekművet mindennél jobban jellemzi a kortárs, Berlioz találó mondata, aki szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”.

A történet:

Míg a férfiak otthonuktól távol háborúznak, magányos asszonyaikat Ory gróf és lovagjai ostromolják. A gróf remeteruhában majdnem elcsábítja a környék sóvárgó hölgyeit. Éjjel társaival apácáknak öltözve sikerül bebocsátást nyerniük a kastélyba, hogy a vár hölgyeit meghódíthassák. A Grófné döbbenten tapasztalja, hogy Colette nővér szerelmével üldözi őt; egy másik „apáca” pedig kifosztja a borospincét, így mulatozásba fullad az esti ájtatosság. Ory útját azonban saját apródja keresztezi. Mi több, a háborúnak is vége szakad. Szerencsére egy okos férj mindig értesíti asszonyát, mielőtt hazatérne… Az Ory grófja Rossini utolsó vígoperája, amely A sevillai borbély, a Hamupipőke és más mesterművek méltó megkoronázása.

A ritkán játszott vígoperát a Szegedi Nemzeti Színház is műsorára tűzte tavaly Anger Ferenc rendezésében.

A Tony-díjas rendező, Bartlett Sher a Sevillai borbéllyal és a Hoffmann meséivel már nagy sikereket aratott a MET-ben. Az új rendezésben három bel canto virtuóz is színpadra lép: Juan Diego Flórez (Ory gróf), Diana Damrau (Adéle grófnő) és Joyce DiDonato (Isolier).

A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.

Sapphire művészneve alatt írta meg regényét Ramona Lofton még 1996-ban, Push címen. A film szinte szóról szóra követi a regény történetét, így komolyan nem is kell eltérni tőle. Adott nekünk a címszereplő Precious (Gabourey Sidibe), a túlsúlyos harlemi afro-amerikai lány, aki erőszakos anyjával él. Eltanácsolják az iskolából, mert már másodjára várandós, pedig még csak 16 éves. A gyermekek apja nem más, mint saját édesapja, aki rendszeresen megerőszakolta lányát. Ezen tettek felett édesanya, Mary (Mo'Nique) szemet huny, cserébe házi rabszolgaként tartja lányát, a Precious és lánya után járó segélyből élve mindennapjaikat. Az első gyermeket azonban Precious nagymamája neveli, hogy semmilyen terhet ne kelljen Mary-nek vállalnia. A terhes lányt a szociális munkás Mrs. Weiss (Mariah Carey) egy alternatív iskolába küldi, ahol kifejezetten a hátrányos helyzetű tinédzseranyákkal foglalkoznak, segítve őket az érettségi megszerzésében. Miss Rain (Paula Patton) osztályába kerülve Precious és a többiek feladata az, hogy naplót vezessenek életükről, melyet Életünk történetei címen gyűjtenek egybe. A második gyermek születése után Precious őszintén elmondja a szociális munkásnak, hogy nem ők nevelik első gyermekét, így édesanyjától elveszik a segélyt. Mary felháborodva utcára teszi lányát és második unokáját, azonban sikerül szállást találniuk és még segélyt is kapnak Miss Rainnek köszönhetően. Precious boldogsága azonba véges, ugyanis édesanyja még egyszer utoljára felkeresi, hogy elmondja neki, édesapja AIDS-ben hunyt el. A vizsgálatok kiderítik, hogy a lány is HIV-fertőzött, míg gyermekei közül egyik sem az. Precious osztálytársa tanácsára csatlakozik egy önsegítő csoporthoz, melynek egytől egyik HIV-fertőzött nők a tagjai. Sorsa azonban a nézői fantáziára van bízva, ugyanis se a szerző, se a forgatókönyvíró nem zárja le a történetet.

Nagyon komor drámával állunk szemben, ahol a kövér lánynak szurkolunk azért, hogy erőszakos családjától megszabadulva élhesse életét. A tragikus fordulatok, a nemi erőszak, a terhesség és az AIDS árnyékában olyan mértékű teherrel szembesül hősnőnk, amiből egy is képes megnyomorítani egy embert egész életére, nemhogy mindenből kap egy "kicsit". Nem véletlen, hogy említettem Tyler Perry nevét: a női ruhába bújó színész-rendező az afro-amerikai közösség nagy kedvence, Médea-történetei rendre kasszasikernek bizonyulnak, nem kis részben a vallásos amerikaiak érzelmeire játszva. Ezzel szemben Lee Daniels rendező nem csak a Sapphire-novellából építkezhetett, saját borzalmas gyermekkorának élményeit is felhasználta: rendőr édesapja rendszeresen szexuálisan zaklatta fiát. A megélt borzalmaknak köszönhetően olyan szuggesztíven építette fel a borús történetet, hogy teljesen magával rántja a nézőt, egy másodpercre sem eresztve el. Nem véletlen a két Oscar-díj sem, a végig ellenszenves édesanya szerepében Mo'Nique legalább annyira zseniális, mint volt Melissa Leo A harcosban, mind a ketten érdemeik szerint gazdagodtak az arany szobrocskával. Megvan tehát az új hollywoodi sikerrecept: vállald el egy ellenszenves anya szerepét, azt Oscar bátya már gyün is.

8/10

Belvárosi Mozi, április 5. 18.15: Ingmar Bergman: A nap vége - 1957, ff., svéd film, 87 perc

A Szamócáskert címen is ismert film a Trilógiához kapcsolható Bergman életmûvén belül. A fõszerepet játszó Victor Sjöström a korai svéd film meghatározó alakja, gondoljunk csak a Halál kocsisára.

Isak Borg közeledik a nyolcvan felé, elismert orvos, maga mögött egy dolgos, de önzésben leélt élet. Felmerül a kérdés: hol rontottam el, mit lehetett volna másképp csinálni? Egy álomképben a professzor visszautazik saját múltjába, mintegy külsõ szemlélõként végigjárja létének stációit, a visszafordíthatatlanság tudatában szemlélõdik csendben. Találkozik menyével, aki figyelmezteti, hogy nem csupán egyéni, de generációs ez a sármmal palástolt kegyetlenség (Isak fia nem akar gyereket, ahogy annak idején õ sem). Az öregúr végül saját maga által ítéltetik meg; a görög tragédiák szerkezetét használó film az álomba való belehullással kezdõdik és ér véget.

A nap vége Bergman talán legjellegzetesebb pszichoanalitikus filmje. A Trilógiában Isten, a semmi, illetve a lét csendje idézõdött, itt, ahogy a Hetedik pecsétben Max von Sydow belenéz a boszorkány szemébe, Isak saját szemében látja az elhalasztott élet csendjét.

Bevezetőt mond: Ibos Éva művészettörténész, médai tanár

Belépőjegy: 400 Ft