Cseppet sem kell messzire menni azért, hogy alternatív univerzumokat teremtő, sőt, a mostani univerzumokban is hőssé váló karaktereket fedezzünk fel magunknak. Elég csak az ezredforduló talán legnagyobb filmes dobására, a Mátrix-trilógiára emlékezni, mely újfent szabadjára engedte a kibertér rajongóinak fantáziáját. Hogy a valóságban mennyire tekinthető forrásnak Neo érzelmekkel teletűzdelt világmentő hadjárata, az kérdéses, mindenesetre tény, a Sorsügynökség után megint egy romantikus végkicsengésű sci-fire ülhetünk be, mely nem keveset merített Philip K. Dick másik művéből, a Különvéleményből. Az eltérések számosak, nem is az a lényeg, hogy kis koppintás történt-e vagy sem, (számomra) elég a tény, lehet más ötleteiből működő egységet kovácsolni, csak rendező, színészek és forgatókönyv kérdése minden. Hogy ez miért nem akar működni mások esetében, az talán a legnagyobb adaptációs, remakelős kérdés, melyre most sem kapunk választ, hiszen egy működő ötletbörze pereg le másfél óra alatt a szemünk előtt,  mindenesetre megnyugtató, hogy az erős kezdés nem ment a rendezői életpálya rovására. Duncan Jones neve sokaknak nem mond semmit, akik azonban 2010 elején figyelték a science fiction filmek felhozatalát, már találkozhatott Hold című egyszemélyes kamaradrámájával, mely a jövőben a jövőért ténykedő emberek izolált problémájára, az űrkolonizációs törekvések és az energiafüggőség alternatív megoldása mellett az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji filmje volt.

Nem csoda, hogy Danny Boyle Napfény című filmje után ismételten egy brit figura hozta el számunkra a jóságot, hiszen a rajongóknak mondani sem kell, Jones nem másnak, mint David Bowie-nak a fiacskája. A világhírű művész gyermekének kijáró bizalompróba kiállása után rögtön Hollywoodba is hívták a becses direktort, hogy legyen kedves dirigálni egy kis költségvetésű, de annál erősebb témájú sci-fit, többek közt Jake „Kockahas” Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera „eszméletlen milf-segg” Farmiga és Jeffrey Wright szereplésével. Hogy mekkora megtiszteltetés érhette a rendezőt, nem tudni, egy azonban biztos, nem vette félvállról ezúttal sem a forgatást. A történet szerint Colter százados (Gyllenhaal) egy vonaton ébred fel egy másik férfi – Sean - testében, vele szemben Christina (Monaghan), majd 8 perc után felrobban az egész szerelvény. Colter magához tér egy első ránézésre űrhajófülke-belsőre hasonlító fémhalmazban, majd lassan ráébred, egy katonai kísérlet szó szerint szerves részévé vált. Küldetése az, hogy a hátramaradt mintákba elmerülve megtalálja a bombát és annak felrobbantóját, ezáltal megakadályozva egy második, sokkal nagyobb és pusztítóbb robbantást. A feladat nem is olyan egyszerű, a nyolcpercenként menetrendszerűen érkező robbanás és az átélt halál mind kétségbeesettebbé teszi a századost. A többtucatnyi átélt halálélmény után már csak az lebeg a szeme előtt, hogy megmentse a lányt és a vonaton utazókat.

Nem ez az első film, mely foglalkozik a halál utáni maradványemlékekkel (hirtelen a Vadiúj vadnyugat is eszembe jutott), annak sok esetben életmentő jelentőséget tulajdonítva. A forráskód egy program, melyet az emberi emlékezet halál utáni állapotának megismerésére hoztak létre, ezáltal feltérképezve és újabb ismereteket szerezve az eseményekről. Ez a fajta belbiztonsági módszer újdonságnak minősül a filmes megvalósításokban, de talán nem újkeletű. Nem tudom, a valóságban lenne-e létjogosultsága egy hasonló szerkezetnek, mely már a felvetésénél kivívná az emberi jogokat védő, emberkísérletek ellen habzó szájjal tiltakozók ellenszenvét, de mint a Különvélemény prekogjai esetében, a nagy számok törvénye alapján egy élet feláldozása talán nem túl nagy ár tízezrek és milliók életéért. Ez a fajta racionalitás azonban elfogadhatatlan a többségi társadalomban, még akkor is, ha katonákról van szó. Ez olyan dilemma, mely más blogok eszmefuttatásaiba tartozik, de úgy gondoltam, nem árt ezt a fajta olvasatot is megemlíteni, hogy egységesebb képet kapjunk. Az ismétetlen átélt eseménysorok olykor az Idélten időkig humorára reflektálnak, a korábbi alkalmakkor elsajátított ismeretanyaggal gazdagodva mind rutinosabbá és ügyesebbé válik hős katonánk. Küldetése azonban nem ér véget a felettesei által elvártak teljesítésével, mert még saját magát is meg kell mentenie, ami talán még nehezebb feladatnak is látszik, arról nem beszélve, hogy ebben már csak egyetlen szövetségesre számíthat. Itt kanyarodnék vissza az elején már említett alternatív univerzumok elméletéhez, mely a filmben igencsak fontos szerepet kap: a százados megmenekülése nemcsak mátrixi olvasatban értelmezhető, hogy önfeláldozása messiási magasságokba emeli. Neo tükörképeként tekintve ő az önzetlenségtől jut el az önzés tulajdonságáig, szemben a köpenyes hérosszal, aki emberi önzéséből lép elő a digitális messiássá.

Ugyan nem lesz annyira kedvelt, mint Jones első filmje, de a Holdhoz képest nem mutat a stílus akkora hígulást, mint azt a kontinensváltás, a nagyobb költségvetés és az ismertebb szereplőgárda okozni szokta. A Sorsügynökség után ismét egy barátnővel bevállalható sci-fi, mely viszont komolyabb kérdéseket feszeget, mint emlegetett társa.

8/10