Prolihisztor

Amerikai történet amerikai szemszögből, amerikai mocsokról gyermekszereplővel, rengeteg szívvel és odaadással. Mi ez, ha nem Oscar-kedvenc? Igaz, hogy előtte már úton-útfélen jutalmazták is az alkotást, ráadásul ma jön a Golden Globe-átadó, ami ritkán okoz meglepetést. Ha ezek után nem lesz legalább egy jelentős díja akár ma éjjel, akár bő egy hónap múlva az Oscar-díjátadón, akkor a világ kisiklott szokványos folyásának medréből. Pedig van, akinek nem tartozik az év filmje közé.

Akárhogy is nézzük, a dokumentarista stílus napjainkra nem csekély mértékű szimbiózisban él a voyeur-mentalitással, elég csak a valóságshow-k emberkísérleteire gondolni. Már nem elégszik meg az ember annyival, hogy lássa a valóságot, látnunk kell motivációt, mögöttes tartalmat, akár még a vizsgálat tárgyától elütő eseményeket is. Erre az egyre égetőbb szükségre erősít rá a filmszakma, mikor "belsős" filmek készítésével arcunkba tolja a valóságot, természetesen kontraszelektív elvek mentén. David Ayer író-rendező pályafutásának szinte teljes egésze az amerikai városi rendőrök életének bemutatása körül forog, akár pozitív, akár negatív történetről is legyen szó. Kaptunk már tőle hideget (Kiképzés, Az utca királyai) és meleget (S.W.A.T.) egyaránt, melyek során mind mélyebbre ástunk a hétköznapi rendőrélet mocskában. Mindehhez most a legtökéletesebb insider formulát is bevetette, a kézikamerás megoldások (legyen szó a film operatőréről, vagy csak a jelenet során kamerázó szereplőkről) egyenesen beszippantják a nézőt, aki eggyé válhat a vászon eseményeivel.

Amerika történelme telis-tele van számtalanszor megénekelt hőskorszakokkal, egy ilyennek lehetünk most mi is szemtanúi. A nagy gazdasági világválság idején foganatosított szesztilalom idején erősödtek meg a gengszterek is, félelmet és törvényi fennhatóságot nem ismerő alakokként szálltak szembe a karhatalommal. Elég csak megidézni a Gengszterkorzó című sorozatot, mely az HBO egyik legsikeresebb projektjeként szakmai és anyagi sikereket aratva idézi meg a '30-as évek lokálhangulatát, a legendás bűnözők idejét. Ebbe a korba kalauzol minket Matt Bondurant családi ihletésű regénye is, melyben elődeit, a nagyhírű Bondurant-testvéreknek állít emléket. A forgatókönyvet Nick Cave vette gondozásba, míg a rendezést John Hillcoat vállalta.

A három Bondurant-fivér közös családi vállalkozásként üzemelteti útmenti fogadóját, melynek bevételeit nem kis mértékben egészítik ki szeszfőzéssel - ahogy teszik azt a környéken a jóravaló amerikai polgárok tömegei. Az egész hegy szinte úgy világít, mintha szentjánosbogarak lepnék el minden éjszaka a vadont. A törvény őrei egytől egyig megvesztegetve, elvégre a vidéki amerikainak nem egy szövetségi törvény fogja megszabni, mikor és hogyan ütheti ki magát a házi főzésű lőrétől! A törvény azonban új erőre kap, mikor Chigaco-ból megérkezik a hivatal új embere, Rakes ügynök (Guy Pearce) megérkezi: az új szelek révén még nagyobb részesedést várna a helyi hatóság összes tagja. Forrest (Tom Hardy), a Bondurant Brothers szellemi vezére legendás természetének behódolva megtagadja a behódolást, magára haragítva az egyébként is belső problémáktól szenvedő ügynököt. A hajtóvadászat során előtérbe kerül Jack (Shia LaBeouf) is, aki a legkisebb testvér örökös elnyomásából próbálkozna meg kiszakadni egyedi meglátásai és vakmerősége révén.

"Tisztelt Amerikai Filmakadémia!

Személyem olyannyira nem érdekes, hogy csak annyit mondanék magamról, egy kis magyar blog egyszem szerkesztője vagyok, aki most esdekel Önöknek!

Könyörgésem oka nem lehet más, mint hogy nevezett Brad Pitt részére a 2012-es díjátadójukon NEHOGY odaítéljék az arany szobrocskát! Nem viccelek! Egy nemsokára 48 éves színészt ne részeltessenek életmű-Oscarban, még ha a legjobb férfi főszereplő kategóriájában is ítélnék oda!

Legyenek őszinték önmagukhoz és a nézőkhöz, a filmes világ minden szegletéhez! Önök jelölték már korábban két alkalommal, először a 12 majombeli alakításáért legjobb férfi mellékszereplők közt, majd pedig Benjamin Button megformálásáért, immár a legjobb férfi főszereplők közé választva. A rajongók, a filmes tábor (akikért ölni tudnának, hogy az Önök átadóját nézzék) már jóideje hajtogatja, adjanak Mr. Pittnek végre egy szobrocskát. Tudjuk, hogy van egy olyan aberrált nézőpontjuk, miszerint jó pasik jó külalakkal és belbeccsel a vásznon nem juthatnak szoborhoz (Button szerepéért jutalmazhatták volna, helyette a melegkártyát lobogtató Sean Penn futott be). Azért én listáznám Önöknek, milyen filmekben láthatták eddig viszont Mr. Pittet (amik egyikéért azért illet volna szobrozni): Hetedik, 12 majom, Harcosok klubja, Blöff, Bábel, Jesse James meggyilkolása, Benjamin Button, Becstelen brigantyk.

Olyan érzése van az embernek, a több mint hatezer tag többsége komoly komplexusokkal küzd Mr. Pitt személyisége és munkássága miatt. Mitagadás, szexszimbólumról van szó, aki számos szerepet vállalt már el, melyben saját küllemét és imázsát rombolta, csak hogy színészi kvalitásait is elismerjék. Mostanra kifutott arra a pályára, ahol Amerika hősöket szokott találni: a sportpályára. Emblematikus történetet kanyarított Aaron Sorkin és Steve Zaillian, hogy egy élő legendát, Billy Beane-t, az Oakland Athletics baseballcsapat menedzserét mutassák be széles e világnak. Kevesen ismerik, elvégre sportága az Önök kontinensén kívül Ázsiában örvend osztatlan népszerűségnek, mifelénk, bigott európaiaknak zavaros és unalmas is olykor. Sebaj, filmet csináltak (nem pénzt, ahogy a magyarosított filmcím sejteti - a moneyball egy pénzügyi-csapatépítési stratégia, ahol hatékonysági analízis alapján választanak ki játékosokat, nem pedig puszta tehetségük folytán), ami most került bemutatásra. Jó kis karácsonyi ajándékként a hölgyrajongóknak, elvégre rá egy hétre már jön a Cannes-i versenyfilm, Az élet fája, melyben Mr. Pitt már keményebb karaktert formál meg. Látatlanban is nyugodt szívvel mondom, inkább abbéli alakításáért jelöljék, mert ez egy nagyon is egyszernézős sportdráma (nem úgy, mint az Invictus, melyre csak két jelölést "vesztegettek").

Volt olyan honi kritika, mely összevetette a műfaj talán legnagyobbjával, a Minden héten háborúval. Az is egy akkor hazánkban még kis népszerűségnek örvendő sportág szennyének kiteregetéséről szólt, mégis szórakoztató. Nincs baj a Pénzcsinálóval (a címen kívül), de a korrekt iparosmunkán túl nem érezni benne se átütő erőt, se filmtörténelmi pillanatokban nem bővelkedik. Egyetlen ilyet tudok: Jonah Hill végre komoly szerepben, ami jót is tehet a karrierjének - a fogyás mellett, amin azóta túl van (ha egy mód van rá, elkérném a sztár személyi edzőjének a számát, egyéb esetében módszerének leírását).

Egy jótanács (bár ki vagyok én az Önök szemében, hogy csak úgy tanácsoljak valamit):

El kéne gondolkodni, hogy egy-egy ítéletük után mennyire is voltak polkorrektek, mert vannak bizony olyan díjazottjaik, akik csak úgy eltűntek az emlékezet kusza útvesztőjében, míg sok hoppon maradt alkotás került be a kultikus kategóriába, évtizedes/korszakos klasszikusként a filmrajongók szívébe zárva.

Ezért kérem Önöket, hogy Mr. Pittet ne díjazzák, mert azzal munkásságot ismernének el, nem pedig a konkrét alakítást!

Üdvözlettel

Prolihisztor (egy kis blogger Magyarországról)" 

Borzalmas magyar szóviccel megáldott alkotás vár minket a moziba, mely címével ellentétben teljesen más kalandot tartogat a nézőnek.

Első pillantásra ez biza' vígjáték, elvégre egy ötvenes fazon rohangál egy hódbábbal a karján, s csak ezen kereszütl képes kommunikálni az emberekkel. Itt azonban álljunk is meg, nehogy tévútra szaladjunk. Egy súlyosan depressziós férfi, Walter (Mel Gibson) öngyilkosságot kísérel meg, mely röhejes kudarcba fullad. Magához térve a Hód kezdi irányítani életét, ezzel is menekvést biztosítva "gazdájának". A családi és üzleti életben is kudarcot vallott Walter azonban új erőre kap, sikert sikerre halmoz otthon és a munkában is. Ez a siker azonban csak ideig-óráig tartja egyben személyiségét, az újabb kudarc már nem menti meg őt az önpusztítástól.

Jodie Foster antifilmet forgatott Gibson 2000-es a Mi kell a nőnek? című sikerfilmjével szemben. Ez a 11 év mind szakmailag, mind magánélet terén is hatalmas változást hozott a főszereplő civil életében. A példás, katolikus családapa képe alkoholista, asszonyverő pojácává degradálódott, szakmailag pedig ha nem is mélyponton van, de mindenesetre parkolópályán. Olyanon, mint amin a negyvenes, látványosan öregedő színésznők szoktak tévelyegni. Tavalyi kilábalási kísérlete, A sötétség határán nem hozta meg azt az áttörést, amit remélhetett. A mostani film talán kanosszajárás pályájának és életének delén is túl, olyan vallomás-film, melyre az utóbbi időben egyre több példát találhatunk. Ehhez hasonlítható talán csak Jean-Claude van Damme monogram-filmja, a JCVD, melyben önmagát alakítja, s egy textúrát bontó vallomás keretében "exkluzív" interjút ad rajongóinak és a nagyvilágnak. Gibson esetében többrétegű színvallással van dolgunk, hiszen egy alkoholista, magára maradó férfi útkeresését ábrázolja nekünk, mintegy álnév alatt. Hozzá hasonló utat járt be Robert Downey Jr is, aki azonban jó útra térése után alakítja a bűnbánó szépfiút (Tony Stark - Vasember-filmek). Nagy kérdés azonban, hogy Gibson képes lesz-e saját őrületét és függőségét félretenni, hogy visszataláljon ahhoz a személyhez, aki évekkel/évtizedekkel ezelőtt volt.

Gibson jutalomjátéka mellett Foster színész-rendező munkássága csak amolyan átlagos, szokványos teljesítmény: ezt a filmet bizony a one-man show viszi el a hátán, amihez a többiek csak asszisztálnak. Anton Yelchin és Jennifer Lawrence történetszála akár egy örökké ismétlődő, öröklődő betegség korai tüneteinek ábrázolásaként is  értelmezhető, a lényeg, hogy ez a szál az, ami még mozgatja a filmet. A Foster-Gibson filmes házaspár csak azt bizonyítja, hogy nincs mindkét félnek elfogadható gyógymód a gondok kezelésére, a kompromisszum-készség pedig családoséknál szinte kihalni látszik (ld. modern amerikai filmművészet)

Hazai pályán az alkotás megbukott (6 millióból 1!!! sem jött még vissza), lényegében látszik, Gibson nem az, akinek megbocsátott az nagy "JÚESZÉ". Vagy még nem jutott el arra a mélypontra, ahol már a publikum is elnéző celebjeivel, vagy egyszerűen már túl öreg ahhoz, hogy elfogadják megtisztulási szándékát. Mindenesetre érdekes, hogy "Segíts magadon-állam" nem nézi jó szemmel, ha Prozac-országból öngyógyító embert is látni. Amíg Elizabeth Wurtzel azonos című regényében csak gyógyszert bírnak írni az orvosok, addig itt egy férfi, aki saját kiutat keresne a bajból, a hála azonban csak össznépi elfordulás. Hogy mi lehet az oka? A láthatóan exhibicionista gyógymód. Az uniformizált Egyesült Államok nem tűri meg ezt a fajta különcködést, mely csak "bátorítaná" sarlatánok egész sorát, kik nem a tablettás támasz hívei.

7/10

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek  saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

8/10

A dán film fellegvárából, a Zentropa Productions soraiból egy újabb gyöngyszem került ki, mely olyan neves rendezők filmjeinek sorába csatlakozott, mint Susanne Bier Egy jobb világ című Oscar-díjas alkotása, Lars von Trier Cannes-i botrányfilmje, az Antikrisztus, valamint ezen alkotók összes filmje is ennek a cégnek az égisze alatt készült. Valamit nagyon éreznek a dánok, nem csak a dogma-filmek terén, de szinte minden téren felveszik a versenyt a tengerentúli istállók versenyzőivel, sőt, minden európai filmes sznobizmust mellőzve ki is jelenthető, ezek a filmek köröket is vernek ellenfeleikre. Érzelmekkel teli, emberi és kézzelfoghatóan fájdalmas, mégis szeretetteli alkotások egész sora gördült már ki erről a futószalagról, sok esetben egy-kéttucatnyi arcot foglalkoztatva a kamera előtt, melynek mostani darabja is az ékkövek közé tartozik a tavalyi Berlinale-díjas szereplésével. Rengeteg tabut döntögettek már ezen filmek, a mostani sem állja meg, hogy a rákbetegség, az otthonápolás, a domináns szülői elvárások és a gyermeki lázadás minden lépcsőfokát meg ne ismertesse velünk úgy, hogy eközben egyik karakter sem lesz idegen vagy ellenszenves a néző számára, csak szimplán emberiek és esendőek.

A Rheinwald-pékség a dán királyi udvar beszállítója, emellett már három generáció óta egyre fejlődő és mind nagyobb tekintékynek örvendő cég, mely apáról fiúra szállt. A mostani főnök, Rikard (Jesper Christensen) épp tüdőrákjának kezeléséből épül fel, míg legnagyobb lánya, Ditte (Lene Maria Christensen) épp a gyermekvállalás és a kitörést jelentő New York-i munka közt örlődik. Az elhatározás megszületett, a Nagy Alma nyert a családalapítással szemben, elvégre fiatalokról van szó, akik ráérnek még megállapodni, most az önmegvalósítás korát éljük. Rikard előbb elveszi élettársát, hogy szentesítse azt a köteléket, mely kialakult két kisebb gyermekének anyja és őközte, agyában azonban áttétek keletkeztek, így Ditte utazása is törölve, marad a beletörődés és a felkészülés a pékség átvételére. Azonban egy lány számára nem biztos, hogy a családi örökség irányítása jelenti az önmegvalósítás netovábbját, főleg ha művészi ambíciók és érdekeltség jellemzi. Rikard haláltusája így válik az egész család próbatételévé, mintegy a szeretet és törődés mércéjévé.

A nyugati társadalom érdekes fogalmakkal gazdagította a világot, legyen szó feminizmusról, önmegvalósításról, azt azonban ne felejtsük el, hogy az örök Nyugatra vándorlás sem szűnt meg. Ez utolsó alatt értem a kelet-európai népmozgást a fejlett nyugati uniós államokba, netán egészen az Egyesült Államokba, melyhez a nyugat-európaiak is szép számmal csatlakoznak. Az Újvilág szele még mindig bódító és útra kelésre sarkall, legyen bármilyen egzisztenciád is otthon. Az önmegvalósítás már kétértelműbb a film esetében, mert a gyermeki lázadás és a szülő iránti kötelezettségek kusza kettősében kell irányt találni ezen törekvéseknek. Nem felejtheted el, mert nem hagyják, hogy elfelejtsd, honnan jöttél, ebből következően úton-útfélen tudatosítják benned, hova tartozol és mivel is tartozol a családnak. Ez talán a legönzőbb szülői magatartások egyike, a gyermek magadhoz láncolása, mellyel olyan irányt kényszerítenél utódaidra, melyek nagyon kis százalékban egyeznek az ő terveikkel. A kötelességtudó és szerető gyermekek dilemmája tehát nem más, mint megfelelni a szülői elvárásoknak, mégis önálló életet élni. Számos esetet tud mindenki felsorolni, mikor az alma nem esik messze a fájától, pont a csalódás okozásának félelme, netán a szembeszállástól való tartózkodás végett, de vannak olyan példák is, melyek az örök lázadó és renitens leszármazott dicső felemelkedéséről szólnak. Vékony jég ez, melyen táncolni kénytelen minden gyermek, mely összeköti a tradíciókat és az elvárásokat a kitörni vágyás érzésével.

A feminizmus terén már érdekesebb a hozzáállás, nem csak a film az egész társadalom terén. Míg a modern kori nőkép a magzat élete feletti döntést többségében a nő teste feletti önrendelkezés címkéjével letudja, addig a másik fél, az apa esetleges jogai, de még csak a döntési beleszólása is igencsak halvány keretet kap. Cseppet sem óhajtok a női egyenjogúság ellen szólni, de tény, hogy vannak olyan túlhajtások, melyek már a tényleges egyenjogúságot billentik el a nők irányába. Kiábrándító, hogy még mindig az egyenlő jogokért kell küzdeniük a hölgyeknek a mindennapok taposómalmai közepette, de a vakbuzgó feminizmus sem vezet semmi jóra - jelen esetben a döntésekből kimaradó, szerelmes férfi utólagos beleegyezésének sorozatos megjelenésére értem mindezt. Mindezekre még dob egy lapáttal a halálos betegség családra gyakorolt hatása, a kórházi elhelyezés kontra otthonápolás gyötrő kérdése, mert mindkettőbe belehalnak egy kicsit a hozzátartozók. Ha kórházi elfekvőbe kerülnek szeretteink, akkor a távollét, az otthoni környezetből kiszakítottság érzése az, mely gyötri az embert, míg a háziápolás a leépülés minden másodpercével öli meg mindazt a képet, mely szerettünkről kialakult bennünk. Ez az a fajta döntés, melynek meghozatala senkinek sem könnyű, együtt élni vele pedig még kegyetlenebb is.

Az egész szereplőgárda zseniális, a hétéves kisfiútól kezdve a hatvan feletti apáig mindenki érzi, milyen súlyú feladatot vállalt fel az alkotás, mely nem életszagú, hanem maga az élet. Nem nagybetűs, mert felesleges ez a fajta kiemelés, egész egyszerűen a hétköznapi és mindennapos rutin felborulása, mely azonban minden családban megszokott. Ahogy a saját családunk sem egyszerű, úgy a másé sem az, csak máshol vannak a hangsúlyok.

8/10

Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát A közösségi hálóval (igaz, Oscar bátya nem gyütt neki), addig most Boyle maradt csak az elismerések talaján. Ezen kis ténymegállapítás nem csak örvendetes, hanem előre is mutat: itt van egy középkorú filmes generáció, akik már értik és tudják annyira a filmezést, hogy bármihez nyúljanak, az tipikusan arannyá változik. De ideje most Boyle rendezésére, az életrajzi ihletésű 127 órára terelni a szót.

Aron Ralston (James Franco) gyakorlott boulderező, aki kötél nélkül, kis magasságokban mászik. Magunk közt szólva magányos farkas, aki még a családtagjainak sem veszi fel a telefont, hagyja hogy az üzenetrögzítőjére öntsék ki szívüket. Aron a szokásos hétvégi mászására készül, messze mindentől és mindenkitől. Kicsit olyan, mintha Dakaron egy motorost követnénk, csak itt a motor helyett biciklivel közelítjük meg a célt, az igazi túra pedig már saját lábunkon vár ránk. A sziklás sivatagos terepen összefut két eltévedt lánnyal (Kristi - Kate Mara, Megan - Amber Tamblyn), akikkel egy fantasztikus barlangi tavas ugrálással múlatja az időt. Miután elválnak útjaik, Aron elkezdi az igazi túrát, ami során szerencsétlen balesetet szenved: egy kisebb szakadák feletti szikla szakad be alatta, majd a földre érve odaszorítja karját a falhoz. Innentől kezdve 127! órán át tartja fogva Aron a szikla, próbára téve elméjét, ösztöneit és végül életigenlését és testképét. A maximum egyéjszakás túrából kicsit több mint ötnapos kényszerű fogság során Aront már hallucinációk is gyötrik, az alultápláltságról nem is beszélve. Mivel igaz történet lévén bárki utána nézhet a valós történéseknek, így én is nyugodt szívvel árulom el: menekülését csak annak köszönheti, hogy élni akarása erősebbnek bizonyult teste megóvásánál. Az öncsonkítás jelen esetben at úlélést jelenti, melyet egy nagyon buta, de tényszerű megállapítással lehet igazán érzékeltetni: a csapdába esett kutya is képes lerágni az adott végtagját a megmeneküléséért. Az igazi kérdés az, vajon mi megtennénk-e ezt hasonló esetben?

A film a Boyle-hoz köthető érdemek mellett a főszereplő karizmatikus alakításának köszönhetően működik az első perctől az utolsóig. James Franco karrierjének első percétől az igazán "szarok bele"-figura, elég csak a gesztusait és szerepválasztásait megfigyelni. Aron karaktere ebből a szempontból igazán testhezálló, azonban a jellemfejlődés is teljesen hiteles Franco tolmácsolásában. Kis időre ő maga volt Aron, aki kénytelen levágni a karját, hogy hibáira ráébredve tovább élhessen, jobban és tartalmasabban. Igazi one man show ez, nem csoda, hogy jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriájában (ami a nőknél Natalie Portman alakítása, azt a férfi mezőnyben Franco hozta). Talán most van Franco karrierje csúcsán, innen már csak nagy erőfeszítéssel léphetne feljebb. Igazi indie-karakter, aki a nők mezőnyében Zooey Deschanel, az a férfiaknál James Franco. Valahogy nagy költségvetésű filmekben idegenül mozog, az ottani megkötések egész egyszerűen kioltják a benne szunnyadó tehetséget. Talán ez is magyarázza az Oscar-gálán mutatott halványabb teljesítményt.

Amint mondtam, Boyle mintha most már minden rendezésével a díjátadókat célozná meg, mégis azt mondom, inkább ez a filmje érte volna meg a tényleges díjazást, mintsem a Gettómilliomos. Igaz, ez szubjektív vélemény, de ez a filmje számomra jobban hozta azokat a látványelemeket, történetmesélést és feszültséget... mintha valamit visszacsempésztek volna a Trainspotting filmes stílusából.

9/10

Ismételten csak a vidék vesztett. Ahogy A király beszéde, a Fekete hattyú esetében, úgy a díjátadók egyik nagy kedvence, A harcos is szinte csak fővárosi premierekkel kezdett (kivéve a székesfehárvári mozi, de volt koronázóvárosként tekinthető fővárosnak). A legtöbb mellékszereplői díj tulajdonosaként azonban nem a filmnek van miért szégyenkeznie, csak a hazai forgalmazójának. Lássuk azonban inkább a film erényeit.

Igazi Rocky-film, melyben azonban nem a bunyók töltik ki a játékidő nagy részét, hanem a nagybetűs CSALÁDI DRÁMA. Adott egy anya (Melissa Leo), két férjtől származó jó néhány gyermeke, akik közül csak a két fiú, Dicky (Christian Bale) és Micky (Mark Wahlberg) számít tehetségesnek, igaz csak boksz terén. Míg Dicky az igazi klasszissá válás előtt inkább a crack rabja lesz, addig Micky anyja és féltestvére árnyékában csak tucatrangú és általában elkent szájú bunyósként tengeti életét. Jön azonban a fordulópont, míg Micky egy lánnyal megismerkedve növeszt tököt a családi lelejmolással szemben, addig Dicky a börtön rácsai mögött értelmezheti át a cseppet sem hasznosan töltött drogos éveit. Kettejük megromlott viszonyát azonban csak az őszinteség tudja helyrehozni, melynek köszönhetően a junkie-ból edzővé előlépő Dicky világbajnoki címhez segíti öccsét.

Sportdrámák közül az egyik legnagyobb emberi csatát is láthatjuk a vásznon, de hogy kinek köszönhetően, az esztétikai és szimbolikai értelmezés kérdése, ami egyben a Ki a nagyobb harcos? kérdésre is választ adhat - igaz, többfélét is. A drogfüggő testvér harcát saját gyengeségeivel szemben, legyőzve saját egóját, hogy öccse törekvéseit szolgálja? Vagy a mindig háttérbe szorított fiatalabb fiú felemelkedésének története, ahol az elnyomó anya és báty ellenére is világbajnoká lehetsz? Ha csak a színészi alakításokat nézzük, akkor Bale a nagyobb harcos, nem csak a leadott súly miatt, egész alakítása az ambivalencia, a drogfogyasztás ábrázolásának skizoid mellékhatásai mellett. Mellé csak a szintén megosztó karakterű és akaratos édesanya szerepében Leo nőhet csak fel, nem is csoda, hogy mindketten megnyerték, amit csak lehetett - mellettük Marky Mark csak egy erősen közepes színész(nek tűnik). Arról nem beszélve, hogy a 7 Oscar-jelölésből a két reálisan megnyerhetőt el is happolták a vetélytársak elől. Robert Downey Jr. még műfeketeként a Trópusi viharban elnyomta nekünk: nyomasd a kretént, és jön Oscar-bátya!, most kibővíthető azzal, hogy Fogyj annyit, mint Christian Bale!. Igaz, nem az első alkalommal tette ezt, de ez a 21. századi method actor nem először sütkérezhet a kritikai napfényben, de talán most éri a leginkább.

David O. Russell rendező a Sivatagi cápák után újra nagy sikert ért el Mark Wahlberggel, de megint nem (csak) Wahlbergnek köszönhetően. Kis költségvetése ellenére bőséges anyagi siker a film, szakmai eredményeiről nem is beszélve. Karrierje műfajingadozó jellegéből fakadóan kíváncsian várom, a következő filmje, ami ezúttal vígjáték, vajon hozza-e a msotani elvárások színvonalát.

A nagy sportfilmek jellemzője, hogy évente újra elővesszük és megnézzük, hogy erősödjön tőle kicsit önbizalmunk, hogy átlendítsen a fárasztó edzések monotonitásán, ha netán halványulna a kitűzött cél a láthatár szélén. Úgy érzem, A harcos többször is elő fog kerülni az évek során, de nem a sportolói, hanem az emberi diadal okán.

9/10

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10