Borzalmas magyar szóviccel megáldott alkotás vár minket a moziba, mely címével ellentétben teljesen más kalandot tartogat a nézőnek.

Első pillantásra ez biza' vígjáték, elvégre egy ötvenes fazon rohangál egy hódbábbal a karján, s csak ezen kereszütl képes kommunikálni az emberekkel. Itt azonban álljunk is meg, nehogy tévútra szaladjunk. Egy súlyosan depressziós férfi, Walter (Mel Gibson) öngyilkosságot kísérel meg, mely röhejes kudarcba fullad. Magához térve a Hód kezdi irányítani életét, ezzel is menekvést biztosítva "gazdájának". A családi és üzleti életben is kudarcot vallott Walter azonban új erőre kap, sikert sikerre halmoz otthon és a munkában is. Ez a siker azonban csak ideig-óráig tartja egyben személyiségét, az újabb kudarc már nem menti meg őt az önpusztítástól.

Jodie Foster antifilmet forgatott Gibson 2000-es a Mi kell a nőnek? című sikerfilmjével szemben. Ez a 11 év mind szakmailag, mind magánélet terén is hatalmas változást hozott a főszereplő civil életében. A példás, katolikus családapa képe alkoholista, asszonyverő pojácává degradálódott, szakmailag pedig ha nem is mélyponton van, de mindenesetre parkolópályán. Olyanon, mint amin a negyvenes, látványosan öregedő színésznők szoktak tévelyegni. Tavalyi kilábalási kísérlete, A sötétség határán nem hozta meg azt az áttörést, amit remélhetett. A mostani film talán kanosszajárás pályájának és életének delén is túl, olyan vallomás-film, melyre az utóbbi időben egyre több példát találhatunk. Ehhez hasonlítható talán csak Jean-Claude van Damme monogram-filmja, a JCVD, melyben önmagát alakítja, s egy textúrát bontó vallomás keretében "exkluzív" interjút ad rajongóinak és a nagyvilágnak. Gibson esetében többrétegű színvallással van dolgunk, hiszen egy alkoholista, magára maradó férfi útkeresését ábrázolja nekünk, mintegy álnév alatt. Hozzá hasonló utat járt be Robert Downey Jr is, aki azonban jó útra térése után alakítja a bűnbánó szépfiút (Tony Stark - Vasember-filmek). Nagy kérdés azonban, hogy Gibson képes lesz-e saját őrületét és függőségét félretenni, hogy visszataláljon ahhoz a személyhez, aki évekkel/évtizedekkel ezelőtt volt.

Gibson jutalomjátéka mellett Foster színész-rendező munkássága csak amolyan átlagos, szokványos teljesítmény: ezt a filmet bizony a one-man show viszi el a hátán, amihez a többiek csak asszisztálnak. Anton Yelchin és Jennifer Lawrence történetszála akár egy örökké ismétlődő, öröklődő betegség korai tüneteinek ábrázolásaként is  értelmezhető, a lényeg, hogy ez a szál az, ami még mozgatja a filmet. A Foster-Gibson filmes házaspár csak azt bizonyítja, hogy nincs mindkét félnek elfogadható gyógymód a gondok kezelésére, a kompromisszum-készség pedig családoséknál szinte kihalni látszik (ld. modern amerikai filmművészet)

Hazai pályán az alkotás megbukott (6 millióból 1!!! sem jött még vissza), lényegében látszik, Gibson nem az, akinek megbocsátott az nagy "JÚESZÉ". Vagy még nem jutott el arra a mélypontra, ahol már a publikum is elnéző celebjeivel, vagy egyszerűen már túl öreg ahhoz, hogy elfogadják megtisztulási szándékát. Mindenesetre érdekes, hogy "Segíts magadon-állam" nem nézi jó szemmel, ha Prozac-országból öngyógyító embert is látni. Amíg Elizabeth Wurtzel azonos című regényében csak gyógyszert bírnak írni az orvosok, addig itt egy férfi, aki saját kiutat keresne a bajból, a hála azonban csak össznépi elfordulás. Hogy mi lehet az oka? A láthatóan exhibicionista gyógymód. Az uniformizált Egyesült Államok nem tűri meg ezt a fajta különcködést, mely csak "bátorítaná" sarlatánok egész sorát, kik nem a tablettás támasz hívei.

7/10