Prolihisztor

Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.

Hozzávalók:

1. Szoknyabolond báty, aki rangon aluli és elvált nőbe szerelmes.

2. Szerető feleség, aki helyetted is átlép az ányékodon.

3. Egy ausztrál színész, aki beszédspecialistának adja ki magát, közben a herceg-királyban is az embert látja.

4. Valós események, melyek megihletik az egyik legjobb brit történelmifilmes rendezőt.

Elkészítés:

Veszünk egy jó adagnyi ismert történelmi eseményt és udvari titkot (közel 15 évnyit), mindezt alaposan átszűrjük, hogy csak a számunkra legfontosabbak maradjanak. A szűrt alapot rábízzuk egy már sokszoroson bizonyított rendezőre, a 2000-es évek brit és amerikai történelmi filmjeinek és sorozatainak egyik legjobb direktorára, Tom Hooperre (bizonyíték: Elizabeth, John Adams, Longford). Bábjainak az elmúlt évtizedek talán legjobb brit és ausztrál színészeit szerződtetni, hogy a korhű díszletekben nyelvhű aktorok elevenítsék meg a szereplőket. Az összetevőket pihentetjük, hogy jól összeérjenek az ízek, majd az év utolsó harmadában, a fesztivál- és díjátadóidőszakban tálaljuk.

A dadogós Bertie-herceg (Colin Firth) szép lassan lépdel az uralkodói ranglétrán: apja halálával bátyja lesz a király, majd annak érzelmi indíttatású lemondása után ő lesz a Brit Birodalom királya. Nemezise, a dadogás azonban nagyon megnehezíti mindennapjait. Feleség, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) végső kétségbeesésében fordul az ausztrál beszéddoktorhoz, Lionel Lounge-hoz (Geoffrey Rush), hogy segítsen férje dadogásán. A herceg először érezheti magát igazán kényelmetlenül, ugyanis Lionel terápiája során nem adja meg neki azokat az előjogokat, amik alapjáraton megilletik. A herceg, majd király a káromkodás útján szabadul fel saját gátlásainak terhe alól, hogy megtartsa azt a rádióbeszédet, melyről mind a mai napig emlékezetes.

A díjátadók egyik üdvöskéje lett Colin Firth György király szerepében, ami teljes joggal érthető is. Az idei filmek férfi főszerepeit elnézve nagyon is megérdemelt sikereket arat, míg más  kategóriákban rendre alulmaradt eddig. A Brit Filmakadémai 14 és az Amerikai Filmakadémia 12 jelölése már nagyobb előretörést jelenthet, de a tavalyi Oscar-versenygés megismétlődni látszik. Akkor az Avatár és A bombák földjén vetélkedett, melyből magasan az underdog-induló katonai dráma jött ki győztesen, míg idén eddig A közösségi háló nyerte a filmes díjak többségét. Igaz, a versengés idén szorosabb, hiszen ne feledkezzünk meg Nolan Eredet című filmjére, mely eddig szinte csak technikai díjakat zsebelhetett be (ma kapta Nolan a forgatókönyv díját - az első értékelhető díj a filmnek), itt van még a melegtéma, mint örök kedvenc (A kölyök rendben van), valamint a Coen-tesók újabb westernje, a 10 Oscar-díjra esélyes A félszemű.

A legjobb férfi főszereplő díja egyértelműen Firth felé lejt, a főbb kategóriák esetében pedig inkább a BAFTA jelentette hazai pályában reménykedhet a film, de csak a további, eddig nem említett bombaerős vetélytársak (127 óra, A harcos, Fekete hattyú, valamint az igazi underdog induló, a Winter's Bone) miatt.

8/10

Afrika romokban, de még ezek a romok is képesek lángolni. Nem aktuálpolitikai megállapítást akarok tenni, de nem lehet kihagyni a mostani eseményeket sem. Igaz, nem Fekete-Afrika, hanem a turisztikai célpontoknak számító Egyiptom és Tunézia került a hírek középpontjába, de el kell ismerni, az egész kontinens az elfojtott feszültségek terhétől szenved. Vallási és törzsi ellentétek húzódnak a háttérben,  mióta kiharcolták a függetlenséget, már nem csak a háttérben. Ezek mellett nem lehet elfeledkezni a gyermekhadseregek tömegeiről, az AIDS pusztító jelenlétéről, a mérhetetlen szegénységről és az uralkodó elit fényűzéséről sem.

Mindezek ismeretében beülünk a moziba, egy francia-belga-csádi koprodukciós alkotásra, mely a polgárháború előestéjétől követi végig a Bajnok történetét. A Bajnok nem más, mint Adam, az elegáns hotel úszómestere, aki a '60-as években Közép-Afrika úszóbajnoka volt. Fiával együtt dolgozik, az új kínai vezetés azonban fiatalos környezetet kíván kialakítani, ezért Adam-et arra kényszerítik, adja át a munkát fiának, ő pedig a szégyenfoltnak számító portás pozícióját vegye át. A csendes családi viszály azonbannem tud betetőzni, mert fiát, Abdelt besorozása miatt elviszik a katonák. Adam visszakerül a medence mellé, otthon azonban megjelenik Abdel terhes barátnője. Adam rászánja magát, hogy kiszabadítsa fiát, azonban nem a várt körülmények közt találja meg Abdelt.

Nagyjából hasonló képet festett az állapotokról a Hotel Ruanda című alkotás is, de míg ott a háború konkrét borzalmai mellett az emberi áldozatvállalás volt a középpontban, itt egy háttérben húzódó, soha nem látható háború nyomasztó terhei alakítják a történetet. A csendes és megbízható apa egyetlen pillanatra lesz önző, mégis helyrehozhatatlan hibát vét. Nem is igazán az a drámai, ahogy fia ellen tesz, hanem az, mennyire természetes az a mód, ahogy ezt teszi. A háborús hozzájárulás szégyenteljes címkéje mögé bújva szülők tízezrei teszik ugyanezt, mert fizetni nem tudnak.

A történetnek nagyon jót tesz, hogy a kissé hatásvadász amerikai előd után ez a film csak csendben csordogál, nincs benne kapkodás és akció, csak egy megfontolt és nyugodt ember és családja kálváriája. Ez a fajta szívbemarkoló dráma jobban elgondolkodtatja az embert, főleg akkor, ha párhuzamot vonunk a délszláv válság hatásaival. Ott is a kényszerből egy zászló alá tömörített népek lázadtak fel a saját szabadságuk érdekében, itt is a törzsi-vallási eltérések a legfőbb kiváltó tényezők. Ez a fajta hasonlóság pedig segíthet az afrikai problémákat degradálni szándékozók feladatának megnehezítésében.

8/10

Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.

Mija Yang egy már 66 éves, unokáját egyedül nevelő, egyre furcsábban viselkedő nagymama, aki alkalmanként egy idős úr házi ápolója. A mindennapi körforgásból az szakítja ki, hogy jelentkezik egy költészeti kurzusra. A kurzus oktatójának szavai azonban inkább elbizonytalanítják, semmint írásra késztetnék. Az idős asszonynak az alkoi válság mellett a családja szétesésével is szembe kell néznie, unokája ugyanis öt társával rendszeresen megerőszakolták egy iskolatársukat, a lány öngiylkossága egyébként a film katalizátora is egyben. Mind jobban mélyül el a lánnyal való kapcsolatkeresésben, annál inkább személyes tragédiájának is érzi a lány halálát.

Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.

A nagymama-unoka viszony nem az egymásra utaltságra alapul, hiszen a gyermek anyja, a nagymama lány él, csak messze dolgozik tőlük. Indokokat nem kapunk, hogy kényszer vagy kényelmesség vitte erre a döntésre az anyát. Csak azt látjuk, mekkora szakadék van az együtt élők között. A dráma azonban csak nagyon lassan adagolva éri el a nézőt, az egyre beszámíthatatlanabb nagymama megmosolygató élethelyzetei által sokáig fenntartja a látszatát egy könnyedebb befejezésnek.

A kurzus végéig kötelezően megírandó költemény pedig maga a katarzis, nem csak Mija életében, a nézők számára is. A film lezárása kétséget sem hagy afelől, milyen horderejű drámát láthattunk

8/10

A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. Az utazó cseppet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a húzóneveknek köszönhető gazdasági megtérülés, sőt, némi profit ellenére csak az igazán mazochisták fogják megvásárolni otthoni megtekintésre. Pedig a nevek működhetnek, Depp és Jolie mindig a kasszasiker kovácsainak számítanak, most még egy feszültségteremtésben jelesre vizsgázó rendező, A mások életét jegyző Florian Henckel von Donnersmarckkal kiegészülve ez a trió bizony nem a legszebb emlék lesz egyik alkotónak sem.

Ehhez képest merész vállalkozás egy hasonlóan thriller-műfajú francia filmet adaptálni, a 2008-as Pour Elle című film Fred Cavayé tollából és rendezésében már egy izgalmasabb és erőteljesebb alkotás lett olyan főszereplőkkel, mint Diane Krueger és Vincent Lindon. A teljes történet átültetése amerikai tájakra, megtartva az eredeti rendezőt az alkotás környékén, végképp nem újkeletű, elég csak A 13-as című 2005-ös francia eredetit és a 2010-es amerikai újrázást rendező Géla Babluanit említeni. Jelen esetben a forgatókönyvet Paul Haggis rendező Cavayéval együtt írta meg, a főszerepekre pedig Russell Crowe és Elizabeth Banks szerződött le, hogy szórakoztassank minket, nem kevés feszültséggel átitatva.

Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.

Erre a hiátusra csak ráerősít Gabriel Garcia Marquez munkásságának adaptálása. Az 1982-ben Nobel-díjjal jutalmazott, ma is élő szerző 1994-es, azonos című regényét vitték filmre, mégpedig hazája iparosai. Ez azért fontos különbség, mert 2007-ben a Szerelem a kolera idején című kötete került amerikai kezekbe, az a filmalkotás is érdmei ugyan, de messze elmarad ettől az adaptációtól.