Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.
A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.
Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.
Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.
Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.
6/10
A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.
Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.
Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.
A FIDESZ nagy átalakítások egész sorát igyekszik véghez vinni. Most nem a tervezetek milyenségét szeretném firtatni, hanem egy olyan területre fókuszálnék, ami évtizedek óta csak adóforintok sok száz milliárdjának temetője, mely köztudottan adósságokat termel és botrányos szolgáltatásokat nyújt. A Magyar Államvasutak Zrt. puszta léte és működése hibákra épül és ezeket generálja újra. Olyan ez, mint tésztaszűrővel lapátolni a vizet egy medencéből: valahogy sosem érünk a végére. Hiába vannak hangzatos ígéretek, netán ígéretes fejlesztési tervek az asztalokon, azok igazából sosem hozzák meg a kívánt eredményt. De vegyük csak szépen sorba.
Átadták a Brit Filmakadémia díjait. Senkit sem lephet meg a tény, A király beszéde hazai pályán tarolt, a 14 jelölésének felét, hetet vághatott zsebre. Az eddigi fix pont, Colin Firth főszereplői díja mellett mind a két mellékszereplő (Geoffrey Rush és Helena Bonham-Carter) öregbíthette érdemeit. A női főszereplői mezőnyben toronymagas esélyes Natalie Portman vette át a kis aranymaszkot, így az arany glóbusz mellől már csak az aranyember hiányzik. Mint a díjátadóknak általában, a nagy vesztese most sem más, mint Christopher Nolan az Eredettel, a Golden Globe után ismét csak a technikai díjak között említették az alkotást. Fincher a Facebook-filmmel elérte a BAFTA-t is, ahogy Aaron Sorkin is. A legjobb elsőfilmes mezőnyben a már általam is említett Four Lions nyert, erősítve a polkorrektség elavultságát.
Ó, Gnómeó, miért vagy te Rómeó-klón? Miért hagytad, hogy Shakespeare nyomán animált kerti törpék ellenségeskedésévé silányítsák a legismertebb szerelmi történetet? Értem én, hogy van az a pénz, amiért lefekszik a kreatív elme a producereknél. Azt is értem, hogy ebben a formában még nem mesélték el a szembenálló családok, Capuleték és Montaguék ősi viszályát. Már csak azt nem értem, hogy miért kell minden egyes animációs filmet 3D-ben elkészíteni, mert jelen esetben cseppnyi, de szó szerint cseppnyi pozitívumot nem adott, sőt! Észrevehetnék a tisztelt gyártók, hogy a 3D-vel az animáció nagyon sokat veszít a részleteiből, a felbontásból, a képi világából.
Ádám és Emma egymásra találásának története.
Utolsó kommentek