Prolihisztor

Megérkezett egy hosszú, R-besorolású mozgókép-halom Michael Bay low-budget testépítős agymenéséhez, melyben Dwayne Johnson és Mark Wahlberg játsza a főszerepet - Macklemore & Ryan Lewis: Thrift Shop a végére. Hazai bemutató augusztus 8., magyar cím Izomagyak...

A Feláldozhatóak megmutatta, mekkora lehetőségek vannak az idősebb generációt képviselő színészek alkalmazásában, elvégre az utóbbi évtized egyik legjobb akciófilmjét köszönhetjük Stallone és kis csapata szerepvállalásának. Azonban ezt is tovább lehet fokozni, minderre pedig Fisher Stevens (Egy csók és minden más) vállalkozott 2. nagyjátékfilm gyanánt: a már nyugdíjas korú gengszterek 24 órába zsúfolt utolsó nagy kalandja nem olyan akciódús, bőven érzelmesebb és buddy movie-alapanyag, mint a fentebb említett tesztoszteron-halom, teljesen mégsem tudja a szívünkbe lopni magát.

Ha már a Valentin-nap véget ért (ki milyen szinten vészelte át, nem tudni), akkor kaptunk is 2014.02.14-re egy premiert. Kevin Hart főszereplésével (napjaink egyik legjobb stand-up komikusa Amerikában) jön egy cseppet sem klasszikus romantikus film, mely kemény jobbcsavarral gyalázza meg a lányos-romantikus felfogást. A rendezés Steve Pink (Hot Tub Time Machine) érdeme, további szerepekben pedig Michael Ealy, Regina Hall és Joy Bryant látható. Megmondom őszintén, valahogy nem értem, egy évvel korábban kidobni ezt az előzetest, kicsit érthetetlen - ahogy a film mozis létjogosultsága is, de lehet, ez lesz a jövő évi Személyiségtolvaj, a nagy drámafelhozatal közt pont kellhet a népnek másfél óra a vidám oldalról.

Ismét összeállt az Ünneprontók ünnepének dinamikus duója, Vince Vaughn és Owen Wilson ezúttal munkahelyi kapuzárási pánikkal küzdenek (a kutyának sem kell a házaló ügynök a net világában), fogják magukat és A netes céghez (igen, Google) beállnak gyakornoknak. Hol itt a hiba? Az, hogy huszonéves egyetemista tacskók alázzák őket úton-útfélen, de a vénségek megtanítják élni a kockafejeket. A rendezés Shawn Levy érdeme, tőle az Éjszaka a múzeumban 1-2 és a Párterápia említendő. Mellékszereplők terén: Will Ferrell, John Goodman, Rose Byrne, Max Minghella, Jessica Szohr. A kinti bemutató június 7., hazairól egyelőre nincs hír.

Mióta tudni, hogy az UIP hozza a Pitch Perfectet március 28-án, azóta kíváncsian várom, milyen lesz majd a szinkronmunka - elvégre egy acapella-kórusok versenyéről szóló filmben nem kis részben a magyar szinkronon múlik a film minőségi megítélése. Mivel a tavalyi év egyik legjobb (és igen, csajos, de pasiknak is szórakoztató) filmjéről van szó, nem véletlen, hogy az érdeklődők már ették a kefét, jön-e kis hazánkba. Ennél aggasztóbb, hogy a film egyrészt már bő fél éve bemutatásra került (na meg online a hozzáértők már rég bevizsgálták), másrészt epdig világpremierként A burok érkezik egyazon héten... A film folytatásáról tárgyalnak, ami egyrészt örömteli, másrészt aggasztó is, elvégre e Glee is erősen belefáradt a negyedik évadra. A főbb szerepekben Anna Kendrick, Skylar Astin, Brittany Snow, Rebel Wilson.

Judd Apatow író-rendező egyértelműen az édes-bús hangvételű komédiák újhullámos mestere - már ha egy negyvenes pasi újhullámosnak nevezhető. Woody Allen örökségének talán legjobb örököse már a negyedik nagyjátékfilmjével jelentkezik, a korai harsány humor (40 éves szűz, Felkoppintva) pedig szép lassan érik egy kifinomultabbnak azért még nem nevezhető, de mindenképp inkább a mélyebb mondanivalóra helyezett stílus képében (Ki nevet a végén). Ugyan a blőd és gusztustalan elemek még mindig a repertoár részei, de már sokkal inkább a válaszreakciókon van a hangsúly - ahogy az egy jó felnőtthöz illik, családdal, anyagi válsággal a nyakán.

Szép lassan minden indulót sikerül megismernünk a 2012-es évet záró díjátadó-szezon nevesebbjei közül. Jelen esetben a 8 Oscar-díjra jelölt (legjobb férfi-, női főszereplő, férfi-, női mellékszereplő, rendező, film, adaptált forgatókönyv) Napos oldal került elém, amelyet A messzi dél vadjaihoz hasonló előzetes bizalommal tekintettem meg. Kisebbet csalódtam, mint Hushpuppy kalandjaiban, nem kapott el annyira az idegbaj sem a felelőtlen szülők miatt (bár azért erre itt is kitérek), jobban is tetszett, de akkor sem értem, mire fel a hatalmas pozitív hírverés a film körül. Indie-környezetbe bújtatott A-listás egykori és mai sztárok egy érdekes alaphelyzetű komédiát hoznak le meglepően ügyes végeredménnyel, de semmi több.

Igazán elgondolkodtató, hogy Ben Stiller Trópusi vihar sikere óta nem tud önálló filmben a széles közönség előtt bizonyítani: a 2008-as alkotás anyagi és kritikai sikere óta csak az Éjszaka a múzeumban folytatása, az Utódomra ütök mint a széria záró (?) epizódja, valamint a Madagaszkár oroszlánja, Alex eredeti szinkronhangjaként örvendezhetett. A Greenberg című alkotás lényegében közönséget nem talált, csak a filmfesztiválok vitték hírét; a Megaagy szinkronszínészeként még úgy-ahogy elégedett lehetett; a Hogyan lopjunk felhőkarcolót című film már egyértelműen jelezte, a közönség már nem kíváncsi a Stiller-féle vígjátékokra - épphogy megtermelve a gyártási és marketing-költségeket. Mostani filmje, a Kertvárosi kommandó már egyértelmű bukás, már ami a hazai bevételeket illeti, a 68 milliós gyártási költség ellenében eddig 35 milliós amerikai forgalom a július 27-ei bemutató óta elég hervatag eredmény, mintegy producereket gondolkodóba ejtő módon. Mindezek ellenére a film messze nem olyan érdektelen és rossz, mint ahogy a külföldi sajtóvisszhangok alapján kikövetkeztetnénk.

Kezdjük ott, aki netán a port.hu-n is megtalálható leírás alapján ítéli meg a filmet, régen rosszul és távúton jár. Amit itt kapunk, nem egy Így jártam anyátokkal-túlhajtás, nem egy szoknyapecér vénember öregkori, Alzheimertől kikezdett elmével folytatott visszaemlékezéseit kapjuk. Nincsenek itt mocskos nőügyek, szégyenteljes magánélet meg végképp nem. Amit látunk, az egy felnőtt ember boldogságkeresésének állított mementója, melyet könyv formában Mordechai Richler tudhatott magáénak (közel tíz éve hunyt el a szerző). Sosem jönnyű elfogadni, hogy az öregeink szexeltek (a fogantatásunkhoz szükségesnél többször), de ideje ráébredni, hogy felmenőink olyan érzelmeket élhettek meg (köszönhetően távolságnak, korszaknak), melyeket mi szinte megtapasztalni sem fogunk.

Barney (Paul Giamatti) igazi vesztesnek tűnhet. Először elvesz egy terhes nőt, akiről kiderül, egyik legjobb barátjának a gyermekét hordta a szíve alatt (koraszülöttként meghalt a csecsemő). Második házassága sem túl szerencsés, hisz a lagzin megtalálja az igazit, csak épp nem az ő ujjára húzta a gyűrűt. A kiszemelt hölgyemény ráadásul nem is Kanadában él, hanem a Nagy Almában (mely elnevezést végre kifejtik számunkra is). A messzi ésegyirányú vonzalomnak egy másik jó barát, a függéséből menekülni szándékozó író, Boogie (Scott Speedman) támogatása jelenti: az asszony félrelép, így már csak a legjobb barátot kell tanúskodásra bírni. A zavaros körülmények közt eltűnt Boogie miatt Barney élete hátralévő részére árnyékként vetül a gyilkosság gyanúja, érzelmi élete azonban megújulást ígér. Végre udvarolhat a kinézett hölgynek, Miriamnak (Rosamund Pike), majd családot alapítanak, két évtizedig zavartalan családi életüket élik. Azonban a gyerkőcök kirepülnek a fészekből, ami Amerikában egyet jelent az addig háttérbe szoruló édesanya karriervállalási igényének feltámadásával. Miriam visszamegy rádiózni, míg Barney egyre mélyebbre süllyed a hobbialkoholizmus, az önsajnáltatás és egoizmus mocskában. Egy külön töltött hét alatt megpecsételi házassága sorsát, majd szép lassan elmerül az Alzheimer tüneteiben, miközben még mindig udvarol élete szerelmének, de már csak a rádió hullámhosszán.

Kicsit érzelmes, de nem érzelgős filmet kapunk, melyet nem csak a jó könyv, de a remek színészek is kiemelnek az átlag posványból. Nem csak a Golden Globe-ban jutalmazott Giamattit kell kiemelni a szereplők közül: az apját alakító Dustin Hoffman csak minden megjelenésével rombolja a klasszikus zsidó apa-karaktert (ellentétben a 2. feleség apjának figurájával). Velük párhuzamban az előbb említett feleséget alakító Minnie Driver hangjának megfelelően idegesítő és irritáló dúsgazdag picsa (sajnálom, nincs rá jobb szó most a fejemben). Az igaz szerelmet alakító Rosamund Pike nem csak szégyenlős villantása miatt emelendő ki, de alakításának életteli és szívszorongató mélysége okán is. Scott Speedman hedonista, önpusztító és függő írószerepe csak ráerősít a történet érzelmi vonalára.

A rendező Richard J. Lewis eddig csak tévés körökben volt híres rendező (Helyszínelők, Családjogi esetek), ezzel a filmmel azonban szépen beköszönt a nagyjátékfilmes táborba, majd ott is hagyta őket. Megmutatta, hogyan is kell csinálni egy csöpögésmentes romantikus filmet, melyben a humor és a krimi-szál sem elhanyagolható. Nem csoda ez, hiszen a brit színészek mellett más európai alkotók is színesítették a stáblistát: francia operatőr, olasz zeneszerző is megtalálható rajta. Igazi európai alkotás tehát, mely a lehető legjobban ötvözte a nagy víz két partján élő alkotók energiáit. Embereket és valós érzelmeket láthatunk viszont a vásznon, és csak hálásak lehetünk azért, ha még szűk körben is, de a hazai mozik is műsorukra tűzték a filmet. 

Emlékszik mindenki a Fel című animációs film első 8-10 percére? Ez a film legalább akkora érzelmi töltetet ad, mint az ott látottak, csak most részletes betekintést kapunk az eseményekbe.

8/10

Popkulturális és társadalmi együtthatók mozgatják a mostani vígjátékokat: tavasszal Ashton ("sorozatpótlék") Kutcher és Natalie (Oscarhattyú) Portman főszereplésével már kaptunk egy kissé szirupos romantikus verziót a basz-spanok életéről, most pedig a zenei életből (nézőpont kérdése) előrébb/visszább lépő Justin (bongyorka) Timberlake és Mila (gigabociszemű) Kunis hozta el az őszi változatot, mely már kevesebb romantikus végkifejlettel, de realistább poénokra építkezve ábrázolja a modern fiatalság út- és párkeresését.

Az nagy amerikai álom szerint a kontinens két szélén (Los Angeles és New York - röviden L.A.  vs New York) élő embert hozza össze a munka és a sors fintora: a fejvadász hölgy egy igazi aranyifjú kaliforniait rángat el a Nagy Almába (köze nincs a Jobs-féle Apple-höz :P), hogy felvirágoztassa a GQ-magazint. A munkakapcsolatból előbb alkalmi szexpartnerség, majd annak rendje és módja szerint baráti, bizalmi, majd romantikus szálak keverednek a függetlenségre szomjazó fiatalok történetébe. A végkifejlet egyértelmű, az odavezető út olykor talányos, olykor sablonos, a lényeg, hogy jól szórakozhat az, aki szán egy kis időt a romkomok mai vállfajának legújabb darabjára.

Kisebb áttekintés: nem csak a rap-szcéna kereteit feszíti szét az east coast-west coast ellentét, az Államok két partján élők mentalitása, munkamorálja és társadalmi nézetei komoly generációs különbségekkel bírnak. Míg Keleten a nyakkendős, merev és kötött, hierarchikus modell dívik multikultival, addig a napnyugaton a bermuda, a tegeződös cégvezetés és a végtelen sunshine-barbie-k áradata dominál. Timberlake karaktere ezért is pédamutató, mintegy Zuckerberg-klón: a nyugati parti bloggerből egycsapásra egy világszerte ismert magazin művészeti vezetője lesz/lehet. Meg is valósult az amerikai álom.

A másik érdekes kérdés a fiatalok szabadelvűségének szolid levezetése: a hippi anyától született főszereplőnőt messzire elkerüli a működőképes kapcsolat, míg a családelhagyó anya terhét nyögő fiatalember pedig a standard nők iránti bizalmatlanságból fakadóan tartja érzelmileg távol magától a hölgykoszorút. Kettejük szex-szövetsége mai fejjel nézve logikus lépés, de a realitásokig lecsupaszított, rózsaszín felhőktől mentes testi kapcsolat a barátság elmélyülésével azt a fajta erős érzelmi hátteret adja meg, mely praktikusságából fakadóan élethosszig is kitart(hat), ha igazak a tündérmesék.

A majd fél évvel ezelőtti változat nagyobb húzónevei ellenére eddig csak anyagilag teljesített jobban (igaz, az új kosztümöt még csak mostanság kezdik világforgalmazni), a szakmai szemszögből és netes oldalakon szörfölve szinte mindenhol csak magasabb értékeléssel találkozhatunk. Hogy ennek mi lehet az oka? Könnyű felfejteni. Elég csak a két szereplő közt működő kémiai együtthatást vizsgálni, a humor emberközeliségéről nem is beszélve. Emellett a rendezés is pörgősebb, életszerűbb, fittyet hányva a hollywoodi toposzokra. A sokáig csak sorozatrészeket dirigáló Will Gluck először egy Hajrá csajokat "gyalázó" fiús pompon-filmet zavart le (Pomponsrácok), majd megmutatta generációjának tehetségét is egy nagyszájú és karakán gimiboszi szexuális ál-kalandjain keresztül (Könnyű nőcske), hogy most végleg kiszakadjon a gimis kalandokból, mintegy felnövesztve (szép magyar szócska, mint a baszspan) saját karaktereit.

Nem mondom, hogy olyan film, ami barátnő nélkül is szórakoztató egy férfi számára, de az biztos, ha elmész rá a csajoddal (mármint moziba, nem "amúgy), akkor nem lehet egy rossz szavad sem: maximum a főszereplő hölgyemény kevésbé bemutatott részei miatt.

7/10