Kezdjük ott, aki netán a port.hu-n is megtalálható leírás alapján ítéli meg a filmet, régen rosszul és távúton jár. Amit itt kapunk, nem egy Így jártam anyátokkal-túlhajtás, nem egy szoknyapecér vénember öregkori, Alzheimertől kikezdett elmével folytatott visszaemlékezéseit kapjuk. Nincsenek itt mocskos nőügyek, szégyenteljes magánélet meg végképp nem. Amit látunk, az egy felnőtt ember boldogságkeresésének állított mementója, melyet könyv formában Mordechai Richler tudhatott magáénak (közel tíz éve hunyt el a szerző). Sosem jönnyű elfogadni, hogy az öregeink szexeltek (a fogantatásunkhoz szükségesnél többször), de ideje ráébredni, hogy felmenőink olyan érzelmeket élhettek meg (köszönhetően távolságnak, korszaknak), melyeket mi szinte megtapasztalni sem fogunk.

Barney (Paul Giamatti) igazi vesztesnek tűnhet. Először elvesz egy terhes nőt, akiről kiderül, egyik legjobb barátjának a gyermekét hordta a szíve alatt (koraszülöttként meghalt a csecsemő). Második házassága sem túl szerencsés, hisz a lagzin megtalálja az igazit, csak épp nem az ő ujjára húzta a gyűrűt. A kiszemelt hölgyemény ráadásul nem is Kanadában él, hanem a Nagy Almában (mely elnevezést végre kifejtik számunkra is). A messzi ésegyirányú vonzalomnak egy másik jó barát, a függéséből menekülni szándékozó író, Boogie (Scott Speedman) támogatása jelenti: az asszony félrelép, így már csak a legjobb barátot kell tanúskodásra bírni. A zavaros körülmények közt eltűnt Boogie miatt Barney élete hátralévő részére árnyékként vetül a gyilkosság gyanúja, érzelmi élete azonban megújulást ígér. Végre udvarolhat a kinézett hölgynek, Miriamnak (Rosamund Pike), majd családot alapítanak, két évtizedig zavartalan családi életüket élik. Azonban a gyerkőcök kirepülnek a fészekből, ami Amerikában egyet jelent az addig háttérbe szoruló édesanya karriervállalási igényének feltámadásával. Miriam visszamegy rádiózni, míg Barney egyre mélyebbre süllyed a hobbialkoholizmus, az önsajnáltatás és egoizmus mocskában. Egy külön töltött hét alatt megpecsételi házassága sorsát, majd szép lassan elmerül az Alzheimer tüneteiben, miközben még mindig udvarol élete szerelmének, de már csak a rádió hullámhosszán.

Kicsit érzelmes, de nem érzelgős filmet kapunk, melyet nem csak a jó könyv, de a remek színészek is kiemelnek az átlag posványból. Nem csak a Golden Globe-ban jutalmazott Giamattit kell kiemelni a szereplők közül: az apját alakító Dustin Hoffman csak minden megjelenésével rombolja a klasszikus zsidó apa-karaktert (ellentétben a 2. feleség apjának figurájával). Velük párhuzamban az előbb említett feleséget alakító Minnie Driver hangjának megfelelően idegesítő és irritáló dúsgazdag picsa (sajnálom, nincs rá jobb szó most a fejemben). Az igaz szerelmet alakító Rosamund Pike nem csak szégyenlős villantása miatt emelendő ki, de alakításának életteli és szívszorongató mélysége okán is. Scott Speedman hedonista, önpusztító és függő írószerepe csak ráerősít a történet érzelmi vonalára.

A rendező Richard J. Lewis eddig csak tévés körökben volt híres rendező (Helyszínelők, Családjogi esetek), ezzel a filmmel azonban szépen beköszönt a nagyjátékfilmes táborba, majd ott is hagyta őket. Megmutatta, hogyan is kell csinálni egy csöpögésmentes romantikus filmet, melyben a humor és a krimi-szál sem elhanyagolható. Nem csoda ez, hiszen a brit színészek mellett más európai alkotók is színesítették a stáblistát: francia operatőr, olasz zeneszerző is megtalálható rajta. Igazi európai alkotás tehát, mely a lehető legjobban ötvözte a nagy víz két partján élő alkotók energiáit. Embereket és valós érzelmeket láthatunk viszont a vásznon, és csak hálásak lehetünk azért, ha még szűk körben is, de a hazai mozik is műsorukra tűzték a filmet. 

Emlékszik mindenki a Fel című animációs film első 8-10 percére? Ez a film legalább akkora érzelmi töltetet ad, mint az ott látottak, csak most részletes betekintést kapunk az eseményekbe.

8/10