Prolihisztor

Gondoltál már arra, hogy főbe lőnéd a pszichopata főnöködet?

Gondoltál már arra, hogy lebuktasd a téged szexuálisan zaklató felettesed?

Gondoltál már arra, hogy kicsinálnád a tapló, szimplán barom cégtulajt?

Ha bármelyik is igaz, akkor itt egy film arról, hogyan NE csináld ki a főnöködet... illetve, így is ki lehet csinálni, csak kicsit több kellemetlenséggel jár, mint szimplán fejbe nyomni egy ásóval és berakni egy építkezés még készülőfélben lévő alapozásába (na jó, itt befigyeltek kicsit a maffiafilmes tapasztalatok).

Adott nekünk három muskétás, az élet három igencsak eltérő területéről: az irodai aktakukac Nick (Jason Bateman), a fogászati asszisztens Dale (Charlie Day) és a vegyipari cég könyvelője, Kurt (Jason Sudeikis). A három jóbarát eltérő mértékben szenved főnökétől. Míg Nicknek az ígért előléptetés érdekében szinte szobakutyává kell válnia, hogy "kiérdemelje" a ranglétrán való feljebb jutást, addig Dale válogatott szexuális zaklatások céltáblája lesz, melyet női főnökétől kell (hm, szar az élet) elszenvednie. Kurt arany élete felett az ég akkor borul be, mikor főnöke halála miatt annak idióta és pénzéhes fia kerül a cég élére. A barátok közös sanyarú sorsa egy sörözős estén azt a gondolatot ébreszti bennük, hogy eltegyék feletteseiket láb alól. A fehér csókák nem igazán járatosak az alvilági szférában, ezért egy kocsihoz járó szolgáltatás keretében a humán GPS szegítségével keresik fel a züllött környék balhés kocsmáit, hogy felbérelhessenek egy bérgyilkost. Meg is találják a maguk mentorát, Anyabaszó Jones személyében a gyári, börtönviselt feka az, aki tanácsokkal látja el a balfácánokat. A terv szerint egymás főnökeit nyírnák ki, azonban az életnek és saját "tehetségüknek" köszönhetően a problémáik kioltják egymást.

Azt kell mondjam, a felnőtt vígjátékok (a képregény-adaptokhoz hasonlóan) reneszánszukat élik... vagyis inkább sokadik virágzásuknál tartanak. A Másnaposok eget rengető sikere teret nyitott a hasonló filmeknek, melyekre már nem kell a B-kategóriás vagy még ismeretlenebb színészeket választani, mert ma már lassan presztízzsé válik egy ilyen imázs-árnyaló alkotásban is szerepet vállalni. Arról nem beszélve, hogy milyen anyagi és szakmai hasznot is jelent, ha valaki képes megállni a helyét a sok négybetűs angol szót alkalmazó filmek során (igen, bujtatott utalás a káromkodásra). 

A Másnaposok 2. közepes szakmai sikere után kicsit kétkedve fogadtam a Förtelmesék előzetesét, ami tetszetős volt ugyan, de nem fogott meg annyira, hogy már premierkor a moziba szaladjak. Kis kivárás után azonban csak rávettem magam, s azt kell mondjam, többsoron is pozitívan csalódtam. Első körben meg kell dícsérni azt, aki az előzetest legyártotta, mert csak a közepes poénokat sütötték el a felvezetésben, az igazán ütőseket megtartották a moziba látogatóknak. Második körben a főszereplők csoportjáé az érdem: ugyan nem akkora ászok, mint a legénybúcsús trió 2009-ből, de a szalonképesen viselkedő trió is van annyira elmebeteg és jó humorforrás. Harmadszor pedig a célpontokat alakító színészek is nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Az még hagyján, hogy Spacey cégvezető karaktere konkrétan a félelmetesen realista kategóriát idézi, de hogy Farrell Tom Cruise Trópusi viharban látható külsejéhez hasonlóan megtépázta saját külsejét, hogy még ellenszenvesebb legyen, az átvitt értelemben gyönyörű. Hogy szó szerinti gyönyörről is szó essék, itt van Aniston kisasszony, aki jó borhoz mérten csak finomodik a korral, mert MILFként uralja a vásznat, főleg, mikor csak orvosi köpenyben lép a csábítás mezejére. Meg kell még említeni Jamie Foxx-ot is, aki a kötelező fekete szerepén túl nagyjából a Family Guy szintjét idézve rombolja a sztereotípiákat, nem újjáértelmezve, csak degradálva azokat.

Ugyan nincs kádbafosós jelenet, mint az Elhajlási engedélyben, de összességében szórakoztatóbb és nívósabb alkotás, arról nem beszélve, hogy milyen szinten átérezhető a szereplők dilemmája, mennyivel könnyebb velük azonosulni, mint a bónuszmenetet kapó férjek helyzetével. Onnan átmentették a jobbik felet (Sudeikis), itt pedig hozzácsaptak két idiótát, hogy dübörögjön a gépezet.

7/10

Íme, egy újabb kritika a modern média jelenségeiről, mely azonban most inkább a javulás lehetőségét is felvillantja, mintegy kiutat mutatva a megfáradt műfajnak. A reggeli televíziózás amolyan népbetegség a tengererentúlon, míg nálunk igazán nincs ideje rá a dolgozó embereknek. Ez nem demagógia, ez tény. Ha 8-ra megy dolgozni valaki, már 7-kor nem lesz otthon, azelőtt meg nem valószínű, hogy a távirányító hiányozna a reggeléhez. De a 9 vagy a 10 órási munkakezdetek sem jobbak: a korábbi időpont az öltönyös munkahelyekre jellemző, akik nem számítanak célcsoportnak egy ilyen műsornál, a 10 órási kezdés a plázadolgozókra igazabb, ők ugyan célcsoport lennének, de nem biztos, hogy reggel már ezzel bombáznák magukat - sokkal inkább valami zenecsatorna random műsorára élesztik újjá agysejtjeiket. A többműszakos munkarendben tevékenykedők pedig teljesen ki is esnek a szórásból, csak hogy teljes legyen a gondolatmenet. Ezek a műsorok valójában a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket és az iskolába még/már nem járókat találja meg, ez a hármas-négyes korcsoport azonban teljesen megszólíthatatlan, már minőségi szinten, így marad a sokat ócsárolt, mégis népszerű bulvár-stílus.

A tapasztalt, de végzettség nélküli producer, Becky (Rachel McAdams) elveszíti állását a középszintű televíziós társaság reggeli műsoránál, majd nagy nehezen munkát kap a sereghajtó reggeli műsornál, mint executive producer (ami a kinti tévés hierachiában nagyjából a rendezőt jelenti). A béka segge alatti penészréteg mélyén dagonyázó műsort kell felhoznia, a művelet első részeként kirúgja a szexista bemondót, hogy helyére a szakma nagy öregjét, Mike Pomeroy-t (Harrison Ford) ültesse, aki azonban a kőkemény újságírói véna miatt nem óhajt hülyét csinálni magából minden reggel. Eközben a vezetőség közli Becky-vel, a műsor hat hét múlva megszűnik, a kompromisszum értelmében azonban ebben az időszakban bizonyíthat, hogy az egész stáb megtarthassa állását. A műsor el is indul a rögös bulvárosodás felé, mely során Mike-on kívül a műsorvezetőtársak egyre bevállalósabb műsorokat készítenek. A férfi azonban egy kis átverés segítségével bebizonyítja a lánynak, hogy a tömegmédia is képviselhet értéket, lehetnek ütős hírei, ha elébe mennek. A közös felemelkedéshez pedig áldozatot is kell hozni, hogy a szakmai vágyak vagy a közösség összetartozása a fontosabb.

Még mielőtt sokan beleélnék magukat, ez a film nem romantikus: a szerelmi élet nagyjából annyi szerepet kap a filmben, mint a napi beosztásunkban az ebéd - ugyan kiemelt szerepe van, de a puszta tényen kívül nem határoz meg semmit. A vígjátéki vonal sokkal fajsúlyosabb, komolyságát tekintve pedig magasabb szintű is, mint A csúf igazság volt, igaz, ez már csak a szereposztásból fakadóan adottnak vehető. Diane Keaton ismét egy nagy öreget emelt ki a nagyvásznas feledés homályából és mutatta meg az újabb generációknak a borhoz hasonlatosan nemesedő tehetségét: míg a Minden végzet nehézben a szoknyabolond és fiatal lányokat hajkurászó Jack Nicholsonból faragott a korához méltó módon viselkedő férfiembert, addig itt a házsártos és nehéz természetű híradós hírében álló Ford lesz egy érző és empatikus, de szakmailag a csúcsra törekvő vén medve. Kettejük csipkelődése sajnos csak kevés teret kapott a filmben, pedig őszintén mondom, azok voltak talán a legeltaláltabb poénok (bőségesen reflektálva a Family Guy híradósaira). Mellettük McAdams ugyan nem élete alakítását nyújtja, de kellően munkamániás és idegesítően maximalista, ami egy mai karrierista nőnél alapszintű elvárás. Mellettük eltörpült játékidővel Patrick Wilson és Jeff Goldblum is helyet kap, akik a maguk módján emelik is az alkotás fényét.

A film ugyanott vérzik azonban el (már a széles nézőközönség előtt), mint tette azt a Honnan tudod? című alkotás is. A sztárokat felvonultató film sallang-  és csöpögésmentes történetben adja elő az emberek életének fordulópontjait, míg ott a magánéletre, itt a hivatásra fókuszálva. Valahogy azonban egyikért sem rajongtak olyan mértékben a nézők, hogy az kasszasiker lehessen. Tény, itt jobban szerepel az egész gárda, egységesebb képet kapunk és kevésbé érzelmes, sokkal inkább humoros a film, azonban ez sem nyerte el az emberek osztatlan tetszését.  Pedig Harrison Ford már irritálóan makacs, Diane Keaton ijesztően bevállalós, mindketten bőven túl vannak azon a koron, amikor még büntetlenül hülyét csinálhat magából az ember a kamerák előtt - most mégis ezeket a karakteret testesítik meg.

Ezek után képzeljünk el egy filmet a Reggeli vagy a Tények reggel háttéréletéről: érdekelne egyáltalán valakit? Mert ez a film sem érdekelt eddig annyi embert, pedig méltó rá.

6/10

A mostanra már kedves-testes mackóvá öregedő Gérard Depardieu egy igazán testhezálló szereppel várja a nézőket. A franciák még regnáló nagy öregje vagy tucatkomédiákkal jelentkezett az utóbbi években, vagy a sokkal karakteresebb rosszarcú rendőr/rosszfiú hozzá igencsak közel álló figuráját formálja meg. A karcosabb szerepeiben jobban teljesítő színész ezúttal azonban egy szívmelengető vígjáték férfi főszereplője, mely nélkülözi az nagy amerikai nyáltengert és érzelgősséget, amit kapunk, az egy kedvesen bugyuta férfi életének fordulópontja, melyben egy művelt idős hölgy olvasási útmutatásai alapján teljesen más világ nyílik meg a férfi számára.

Germain Chazes (Depardieu) alkalmi munkákból tartja el magát, miközben a családi ház kertjében zöldséget termelve fizet a vendéglői szolgáltatásokért. A kerthez tartozó házban örökké házsártos és egyre nehezebben kezelhető édesanyja él, akivel kezdettől fogva rossz a viszonyuk. Sokat köszönhet azonban Annette-nek (Sophie Guillemin), az őt teljes szívvel szerető buszsofőr lánynak, aki a kicsit nehézkes felfogású férfiben látja azt a hűséges, szerető és odaadó társat, akivel a jövöjét is elképzeli. Egy véletlen találkozás azonban teljesen új irányt szab Germain életének, a parkban egy idős és törékeny néni, Margueritte (Gisele Casadesus)mellé ül le, aki a Germain számára felfoghatatlan méretű tudásával és türelmével, valamint a belőle sugárzó életörömmel és szeretettel megtanítja olvasni és ezáltal az olvasottakat igazán élvezni a képességei miatt gyermekkora óta csúfolt férfit. Kettejük plátói kapcsolatán keresztül értékeli át Germain az Annette-hez fűződő viszonyát, mely azonban a kapcsolat előnyére válik. A férfi megtanul törődni, kikupálódik korábbi énjéhez képest, baráti körében pedig női szemmel a legjobb partivá válik - itt nem a külsőt, hanem az emberi oldalt értve ezalatt. Az idő és az események folyamán pedig Germain átértékelheti az anyjához fűződő kapcsolatát, majd Margueritte személyében új édesanyát talál magának, aki nélkül nem tud élni.

Valami ilyesmi lenne a példa arra, hogy a filmművészetnek mi is az alapvető célja. A történetek elmesélése, a karakterek árnyalt bemutatása, mely lényegében egy könyv másfél órás kivonatát jelenti. Ennek az ábrázolására érzett rá Jean Becker rendező, aki Jean-Lup Dabadie segítségével készített forgatókönyvet Marie-Sabine Roger 2009-es, azonos című regényéből. Azt azonban le kell szögezni, a plakáton is látható "A francia " szlogen teljesen el is felejthető, mert nagyon is félrevezeti a nézőt. Szó sincs a magam módján zseniális, de mégis kicsit bugyuta karakter világjárásáról, kontinenseket és évtizedeket érintő énkereséséről. Itt már a végét, a lecsendesedést és felnőttként változni képes férfi életébe nyerünk bepillantást, mely pár hónapot felölelően varázsolja el a mozi rajongóit.

Akár társasággal, akár egyedül nézzük meg a filmet, egyszerűen magával ragad a belőle áradó báj és kecses finomság, még akkor is, ha olyan kövér benne Depardieu, amilyen. Nincs miért félni, vissza fog ő térni Obelix szerepébe is 2012-ben, de előtte még pár alkalommal megcsillogtathatja tehetségét. Mellette Casadesus és Guillemin nevezetű hölgyek csak mellékszereplőként tündökölhetnek, azoknak azonban zseniálisak. Mindketten csak szeretni akarnak, szeretetük feltétel nélküli és önzetlen. Germain visszajelzései ugyan eleinte zavaróak számukra, de idővel ezt elfogadják a férfi sajátos természetéből fakadó érzelemnyilvánításának. Itt nincsenek speciális effektek, trükkök halmaza, csak egy történet, melyben pár ember kapcsolatba kerül, szeretik egymást és kötődnek a másikhoz, olyan érzelmeket is megmutatva, melyek ritkán jutnak el az átlagos mozilátogatóhoz.

8/10

Férfivágyak tobzódása a vásznon, ahol Adam Sandler a soros mázlista. Az egyik legjobb testű negyvenes színésznővel, Jennifer Anistonnal komédiázhat, miközben az egyik feltörekvő és igazán nehézbombázó külsővel bíró huszonéves Brooklyn Deckerrel tölti el a filmkockák éjszakáit. Azt hiszem, most először vagyok irigy Sandlerre, a pénze sosem érdekelt (magának köszönheti), a tehetségét én nem vitatnám (épp elég bizonyíték filmjeinek sora, melyek szórakoztattak), de az, hogy a gyermektelenül is MILF-kategóriába eső Aniston és a művészi magasságokba emelhető Decker-külső közt kellett eltöltenie heteket, ráadásul nagyrészt Hawaii-on, ahol beszólhatott még a techbuziknak és a plasztikázott Nicole Kidmannek... ezekért érdemes élni, ha színész az ember.

A történet szerint adott egy nagyorrú fiatal zsidó orvostanhallgató, aki az esküvője napján jön rá, csalta rendesen a drága menyasszonya. Ebből a csalódásból inná át magát a holnapba, mikor rájön, milyen ereje van a jegygyűrűnek és a rossz házasság képének: ezt követően több mint 20! évig csak egyéjszakás kalandokba bonyolódik, mígnem derült égből villámcsapásként talál egy lányt, aki a korkülönbség ellenére remek beszélgetőpartner, szinte már társ a hétköznapokban. A pasi zsebében megtalált kamu jegygyűrű azonban egy hazugságörvényt indít el, mely során az asszisztens-"jóbarátot" és annak két gyerekét is be kell vonni a színjátékba (sőt, hívás nélkül érkezik a hibbant unokatesó is). A Hawaii nyújtotta háttérben azonban máshova tolódnak a hangsúlyok, a fizikai vonzalom mellé belép az érzelmi kötődés is, mely szép lassan a kirakatnej irányába hangolja sérült lelkű orvosunkat.

Dennis Dugan rendező eddigi Sandleres filmjeihez (Nagyfiúk; Ne szórakozz Zohannal!; Férj és férj; Apafej; Happy, a flúgos golfos) képest visszafogott, nyoma sincs a Zohan-szintű poénoknak, sőt! Utoljára talán a Judd Apatow rendezte Ki nevet a végén volt ennyire zabolázott, mégis szórakoztató és elgondolkodtató. Komoly kis kikacsintást kapunk a nyugati világ trendjére, a felnőni és felelősséget vállalni képtelen, sérülésektől rettegő emberek párkapcsolat-idegen szexuális szokásairól, a generációs különbségekkel megvalósuló párokról, a Hawaii-t ellepő újgazdagok aberrált házasságairól, a mindent uraló látszatról. Mindezt egy olyan színésztől, aki érezhetően felnőtt, ugyan vígjátékainak minőségén nem, de az ott felmerülő problémák kérdéseiben és kezelésében már mindenképp észrevehető. Valószínűleg kétgyermekes apaként már nem az az elsődleges célja, hogy a baszós-fingós viccekkel teletűzdelt filmjeivel hódítson. Családbarátnak hollywoodi mércével nem, de a saját munkássága alapján nyugodtan annak nevezető filmjei azonban nem maradnak érdektelenek a régebbi rajongóknak sem, bár igaz, vannak még figurák vagy helyzetek, melyekben elveti a sulykot. Itt az unokatesót alakító Nick Swarsdon már-már undorító és unalmassá váló műgermánsága volt az, ami egy egyébként szellemes poént (Dolph Lundgren mint szerető) egy végleteken is túlmutató karakterbe ültetett. Ezt leszámítva Nicole Kidman és Dave Matthews epizódszerepe szinte kiált az elismerésért, mind a plasztikai műtétek, mind a titkolt homoszexualitás terén üdítően aktuálisak mind a figurák, mind a helyzetek.

Decker kisasszony alakításának lényegét a Super Bowl alatt bemutatott előzetes bőségesen kidomborította, a negyvenes karakterekhez képest tinédzser-mentalitást bemutató hölgy és alakítása bőven a tetszetős kategóriába esnek. Aniston ugyan lassan már tényleg Madonna testét kezdi klónozni a sok edzéssel, de még így is csodálnivaló a korosztályában. Sandler a szokásos, kicsit tapló, kicsit faragatlan, de még mindig szerethető pasi (aki inkább a humorával, mint a testével hódít - van esélyem a világban érvényesülni-sic!). A kritikák szokás szerint nem szeretik a filmet, szemben a nézőkkel, akik már anyagi sikerhez segítették az alkotókat. Azonba pont ez a mentalitás válik Sandler erényévé, hogy nem a kritikusoknak forgat, hanem a nézők szórakoztatása végett.

6/10

Honnan tudod, hogy az, akivel éppen jársz, járni kezdetek, nem más, mint a nagy Ő? Főleg, ha éppenséggel válaszút előtt az életed, mert mindaz, amiért eddig dolgoztál, elveszni látszik. Tegyenek ki a csapatból, veszítsd el a munkád, fenyegessen a börtön lehetősége, hagyjon el a párod, maradj magadra még akkor is, ha van mellette valaki - igazi problémák, melyek közül egy is sok.

James L. Brooks inkább a forgatókönyvírás terén szorgoskodott, bizonyíték erre közel 50! éves karrierje. Filmek terén a hatodik alkotást jegyzi rendezőként, melyek közül Oscar-díjas alkotás a Becéző szavak és a Lesz ez még így se! Stílusjegyei közül leginkább a csöpögős romantika nélküli érzelem-ábrázolást lehetne a leginkább kiemelni, mellyel igencsak egyedül maradt Hollywoodban. Figurái sem a túláradó érzelmekről ismerszenek meg, egész egyszerűen emberiek, akik olykor bugyuták és esendőek, de mindvégig problémákkal teliek - s filmjeinek felében felbukkan Jack Nicholson is (Becéző szavak, Lesz ez még így se, Honnan tudod), ami sosem hátrány egy film számára.

A kiöregedőben lévő, 32 éves női baseball-legenda, Lisa (Reese Witherspoon) kikerül a csapatból, ettől egy csapásra felborul egész addigi élete, miközben bizarr és érdekes kapcsolatban keveredik egy férfi baseball-sztárral, Matty-vel (Owen Wilson), aki könnyed és olykor tapló stílusával sokat segít Lisának a felejtésben. Ekkor érkezik George (Paul Rudd), aki apja cégét vezetve kénytelen egy ügyészségi vizsgálattal szembe nézni, elveszíti munkáját, szó szerint a padlóról kell feltápászkodnia, de végtelen optimizmusával szép lassan a lány bizalmába férkőzik. Ez a sosemvolt szerelmi háromszög a testi kapcsolattól indulva a bizalmon és őszinteségen alapuló párkapcsolat felé vezeti szereplőinket. Egy hangulatos és humoros felnövés-történet, mely a modern harmincasok életét követi végig, a sport és a pénzügyi élet harcmezőinek árkaiból kikerülve.

Cseppet sem az a fajta romantikus vígjáték, amire az emberek számíthatnak, pont ez benne a jó. Kicsit fanyar humorral, élettapasztalattal és hihető karakterekkel vezet minket végig egy történeten, mely felteszi azt a könnyű, mégis nehezen megválaszolható kérdést, hogy honnan tudod? Hallgathatsz a szívedre, hallgathatsz az eszedre, mások tanácsaira, mind egy másik utat vázolnak fel, mégis magadnak kell együtt élned a döntéseddel. A női főszereplő, Reese Witherspoon abszolút hiteles választás ehhez a karekterhez, igaz, neki kétgyermekes anyaként kellett hasonlót átélnie, mikor férje, Ryan Philippe elhagyta. Azóta maga is megjárta a csúcsokat (Oscar-díj A nyughatatlanbeli alakításáért) és a mélységeket (több év után elhagyta barátja, Jake Gyllenhaal), mégis még mindig az élvonalban található, melyet ezen filmjével is bizonyít. Owen Wilson ugyan nem akkora suttyó, mint az Elhajlási engedélyben, igaz, ott családapát alakítva mégis majdnem ennyire szexista, mint ebben a filmben, a korhatár-besorolás folytán fiatalok számára is megtekinthető filmben mégis az élsportoló prosztó és szexista, folyton magányos és egyéjszakás kalandokba keveredő filmes Barney-ját hozza az Így jártam anyátokkal című sorozatból. Mellette Paul Rudd inkább romantikus énjét erőltette, szemben a tőle megszokott vígjátéki stílusával, ami azonban nem áll olyan rosszul, mint ahogy az leírva hangzik. Jack Nicholsont pedig mindig öröm látni a vásznon, akármiben is szerepeljen.

6/10

Högyeim!

Nehezükre esik "megrendszabályozni" uraikat, akik még a szoknyák után koslatnak? Ha hisznek szerelmükben és házasságukat is elég erősnek érzik, akkor adjanak nekik elhajlási engedélyt! Hogy miért? Mert rájönnek, 30-40 között (vagy efelett) már nem akkora partikanok, mint a gimiben/egyetemen, már nem tapadnak rájuk a csajok, már nem jön be a részegen csajozás sem úgy, mint szexualitásuk tetőfokán. A házasélet és a kapuzárási pánik egyfajta alternatív és alsótesttáji vágyaktól vezérelt értelmezését szállítja nekünk a Farrelly-tesók legújabb filmje, amellyel visszatalálni látszanak a 11 éve, az Én és én meg az Irénnél elveszített fonalhoz.

Őszinte leszek, a prekoncepciók embere vagyok. Ahogy a Porsche se gyártson hobbiterepjárót (Vesszen a Cayenne!), úgy Farrelly-ék is maradjanak meg a kaptafánál. Nekik a trógerek és marhák vászonra vitelének terén van hatalmas tehetségük (Dumb és Dumber, Tökös tekés, Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén), szemben a 2000-es évek inkább romantikus szárnypróbálgatásaival (Nagyon nagy ő, Túk közeli rokon, Szívem csücskei, Agyő nagy ő!). Mostani filmjük azonban erősen azt idézi az emberben, mintha Dumb és Dumber diplomás családapaként próbálna meg újra bejutni az asszony bugyijába, azonban a túlmozgásos és kényszeres igyekezetet a becses-csecses nejek inkább egy hét kimenővel jutalmazzák. Ezzel a hatalmas szabadsággal hőseink azonban ráérősen, amúgy öregurasan élni is látszanak, bár a steak-vacsora, a füves sütivel feldobott golfparti és ezek másnapjai nem feltétlenül jelentik a szabadidő aktív és hatékony kihasználását. Ami késik, sosem múlik, azonban a történetnek két oldala van. A jóurak tétova ballépéseire az asszonykák talán még rá is hívnak, hiszen mindkét feleség hasonló módon szórakoztatná magát - az újdonság varázsát megízlelve. A párhuzamos szálak végkimenetele a film igazi tanulsága, ahol nem tudták elhagyni drága direktoraink az elmúlt évtizedben kitanult érzelmi húrpengetést.

Farrelly-ék végre tényleg egy olykor gusztustalan, de mindenképp idióta filmje a hozzá tartozó karakterek egy szép csokorját mutatja fel nekünk. A két (szép magyar szóval élve) hűtlenkedhető férj szerepében Owen Wilson és Jason Sudeikis hol szimplán balfasz, hol csak egyszerű balfék, de igazi mintapéldái annak, hogy mindig lesznek olyan férfiak, akiket igazán csak az az egy nő szeret - mindenáron. Kapnak maguk mellé feketét (J.B. Smoove), kövéret (Larry Joe Campbell) és magasat (Stephen Merchant) is, szembe is szaladnak a polkorrektséggel, köpnek magasról a jómodorra, látunk itt férfi genitáliát, autós recskát, mocskos betépést, még mocskosabb csajokat és persze verbálisan ki is fejtik nekünk, mi is a helyzet a házasélettel, a mai particsajokkal, a kanos féjekkel és megfáradt, de szerető asszonykáikkal. Itt most az egyszer komolyan lehet venni a felnőtt besorolást, mert van bizony pé/ló/bálás bőszen (ráerősítve a rasszista kártyára), a mellekkel sem fukarkodnak (a forgatáson elérhető legjobb mellpárt be is dobják a közösbe), bár ezen a fronton sokan inkább a bébiszittert alakító Alexandra Daddario (Villámtolvaj) blúzát látták volna kevesebbet a vásznon. Azért a feleségek sem csak a konyhai berendezést erősítik, Jenna Fischer és Christina Applegate is az a házas MILF, akikre húsztól ötvenig minden pasi rámozdulna.

Csak egy kérdés maradt bennem megválaszolatlan: miért volt a színészek többsége agyonbarnítózva? Nagyon elcseszett és visszataszító volt olykor, legyen szó férfi vagy női szereplőről, mikor üvöltött róluk a barnítókrém, a végstádiumú májbetegeket meghazudtoló módon. De a vége főcím alatti záró poén-halmaz el is terelte a figyelmet a megfejtés kereséséről.

7/10

Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10

Ádám és Emma egymásra találásának története.

A mai, diszfunkciós párkapcsolati időkben filmet forgatni egy ma már majdhogynem klasszikus becsajozásról/pasizásról, az cseppet sem rendhagyó. A szinglifilmek, élükön a Szex és New Yorkkal, mint a téma legismertebb brandje, másra sem építenek, mint hogy fuckbuddies-ból (dugócimborákból) hogyan tör elő az érzelem és lesznek majdan egymáséi, hónapok és évek távlatából. Mindezt az Oscarra jelölt Natalie Portman és Ashton Kutcher főszereplésével, Ivan Reitman rendezésében. Aki nem ismerné a rendezőt, Szellemirtók 1-2, Evolúció, vagy a részletekre fogékonyabbaknak: fia, Jason az Egek ura rendezője (4 Oscar-jelölés). Emellett még a kis költségvetés és az amerikai forgalmazásban R kategóriába, csak felnőtteknek besorolt film stílusa az, ami megörvendeztetheti a nézőket. Igaz, aki látott egy VV4-összefoglalót, nagyjából látta a film pikánsabb jeleneteit is, a szóhasználat pedig magasan felülmúlja a magyar valóságshow színvonalát.

Emma (Portman) és Adam (Kutcher) már 15 évvel ezelőtt összefutnak egy nyári táborban, de egyéjszakás beszélgetős kalandjuk folytatására 10 évet kell várni, amikor az egyetemen futnak össze: Emma apja temetésére utazik haza, a ceremónia előtti éjszaka pedig megkéri Adamet, menjen el vele egy kis semmiségre. A temetésen sárga pulcsiban pózoló srác újabb 5 évre eltűnik a lány szeme elől, majd már dolgozó emberként futnak össze. Adam magánélete romokban, exbarátnőjével apja, a híres színész (Kevin Kline) kavar, a srác asszisztens egy gimis sorozatnál, míg a lány rezidensi éveit tölti a kórházban. Egy részeg éjszakán Adam átmegy alányhoz, majd a reggeli szex megváltoztatja az életüket. Dugócimbik lesznek, azonban kis tanulságként lassan rájönnek, ennél többet akarnak a másiktól. A film igazi vezérfonala a pár egymásra találása, az, hogy milyen utat jár be két ember, hogy nem csak a szexet, de az érzelmeket is felvállalja a másik előtt.

Reitman rendezése igazán szórakoztató (cameo a sorozat rendezőjeként!), jó volt látni, hogy Portmannek megvan a komika énje is, míg Kutcher semmi mást nem hoz, csak a tőle szokásosat, bár az a minimális extra bőségesen megéri: az apafigura Kline-hoz fűződő ambivalens viszonya okán fellépő mazochista cselekedetei egyenesen szórakoztatóak. A már említett Kline és az exbarátnő pont annyira idegesítő, amennyire hollywoodi: felszínes, érdekeken alapuló személyiségük csak alig tud engedni az érzelmeknek. A kategorizálást egyértelműen a prűd amerikai korhatárbizottság számlájára kell írni, a film mai viszonylatokban gyerekcipőben járó vulgaritásán kívül elhanyagolható vizuális indoklás található a legfelsőbb kategóriába soroláshoz. Ami hátránya a filmnek, a baráti köröket viszonylag ritkán láthatjuk, pedig a Hétmérföldes szerelemben is ők hozták az igazán nagy poénokat. Ezek szegényes időkeretének köszönhetően sem gyenge a film, csak láttunk már erőteljesebb megvalósítást.

Portman nem égett akkorát a drámai szerep előtt, mint tette azt tavaly Bullock az Oscar előtt, de láttuk már őt ennél jóval keményebb helyzetben is (Saturday Night Live).

7/10

Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.

A látássérült Juan visszasírja azt az időt, mikor még vak volt, mert egy homályosan látott világ képei közt él, miközben régi társai kitaszítják maguk közül, a látásának köszönhetően pedig csak a félelmei növekednek. Szembesülni kénytelen a világ és az emberek ocsmányságával, melyet vak emberként távol tarthatott magától. A szerelemre éhes Manuela és kissé ütődött öccse, az áruházi biztonsági őr Rafa már másik megközelítést igényel. Manuela a cég által az alkalmazottaknak biztosított félárú plasztikai műtétet vállalja, önbizalmát és mellméretét növelendő. Rafa pedig tudtán kívül egy férjes asszony szeretője, pontosabban szexrabszolgája lesz, míg annak férje, a fentebb említett Gonzalo a válás után lassacskán tér csak vissza a családi fészekbe. David pedig a végletekig racionális és hitehagyó zsidó mérnök szerepében nem csak a céges leépítést kell hogy átvészleje, hanem a fiában éledező ortodox vallási elvárásoknak is meg kellene felelnie, miközben nem vágyik másra, csak arra, hogy lefeküdhessen Manuelával, kit szinte már idealizálva szeret.

A jól bevált európai dogmafilmes sablonok átköltöztek Dél-Amerikába, hogy az ottani, igazán szappanoperás filmipart is felvirágoztassák, igaz, mindezt egy elsőfilmes rendező, Cristián Jimenez alkotásán keresztül. Az eddig rövidfilmekben jeleskedő rendező nagyszerűen debütált az egészestés alkotásokok sorában. Filmjében a Vida Sur (most már Centro Dental Patagonia) cég  vezetésének kihatását vizsgálhatjuk meg olyan mikrodrámák egész sorában, melyek önmagukban eladnának egész filmeket. A három fő történeti szál egybesimítása szinte már a zsenialitás határait súrolja, a látványvilág és a képi poénok egész sora pedig csak alátámasztja, Jimenez már rövidfilmesnek is egészen kiemelkedő volt. A forgatókönyv is jórészt a rendező gyermeke, vagyis egy igazi szerzői filmről beszélhetünk, mely az abszurd határáig elsétálva beszél a nézőnek  a válságról, de talán a legemberibb módon. Nem financiális, érzelmi és szellemi válság ez, ahol a produktivitást és a racionalitást háttérbe szorítja a marketing mindent átható eszméje. El kell adni a rosszat is anélkül, hogy bármi jó állna mögötte.

Az amerikai filmek és a válság-hajhász károgástól megfáradt emberek számára igazán üdítő élmény ez az alkotás, melyben igazán még bűnbakot sem keresnek, csak bemutatják, kik és hol hibáznak. Nem kell aggódni, minden szereplő megtalálja a maga útját, ami persze örök tanulságként sosem az, amit vártak.

8/10

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10